A térségben elismerten jó minőséget produkáló Aranycipó Pékség néhány éve megnyitott egy nagy üzletet a pécsi Széchenyi téren.  Teljesen kipucoltak egy régi épületet és így alakítottak ki egy igényes üzlethelységet. Ahányszor az építkezés mellett elgurultam, már előre örültem, hogy én is be tudok jutni, mert látható volt, hogy a bejárat és az utcaszint között nem lesz szintkülönbség.

A nyitás után csalódnom kellett! Egy fél lépcsőfoknyi belépő mégis készült, pont olyan „magasságú” amit már nem tud leküzdeni az elektromos kerekesszékem. Megint kapott egy pofont az akadálymentesítés egy ilyen forgalmas helyen. Pont a főtéren, pont a Polgármesteri Hivatallal szemben, pont egy ilyen fejlődő, igényes cég, ….

Gondoltam még nincsen veszve semmi. Felhívtam az Aranycipó munkatársát, de ő megértve a gondomat sajnálkozva a következőket írta: „Azt az információt kaptam, mivel a Széchenyi téri üzletünk műemlékvédelem alatt áll, ezért sajnos építési, átalakítási munkálatokat nem végezhetünk az épületen.” Ezután felhívtam a műemlékvédelmet, ahol megnyugtattak, hogy biztos létezik rá megoldás. A telefonálgatások közben szóba jött egy kis rámpa lehetősége a belépő elé, de az már közterület, ahol más szabályok uralkodnak…

Láttam, hogy ehhez kicsi vagyok. Én ezt a problémát nem tudom megoldani. Meg ki is vagyok én? Csak egy kerekesszékes. Ráadásul, akit széken tolnak, azt fel tudják billenteni, az aktív kerekesszékes meg lazán begurul. Azaz én csak egy elektromos kerekesszékes vagyok. És egy nap mekkora forgalmat jelent az Aranycipónak egy elektromos kerekesszékes? Meg ott bent úgyis csak zavarnék, feltartanám a sort, bénáznék a fizetéssel,késleltetném a kiszolgálást. Kinek van erre szüksége, kinek van rám szüksége….

A kisördög azért motoszkált bennem: ha olyan lennék, naponta odaállhatnék a küszöbhöz, aztán elakadnék. A vevők se előre-se hátra, míg valaki be nem vonszolna. Nekem se lenne jó, de a boltnak se, jól megbosszulnám a sérelmemet. Ha meg a Polgármesteri Hivatal ott járó dolgozói látnák a jelenetet, az se lenne baj, legalább átélnék, hogy egy kis küszöb mekkora gondot tud okozni. Vagy odaállhatnék (helyesebben odaülhetnék) a bejárathoz egy transzparenssel, amin csak ennyi szerepelne:

RÁMPÁT, KENYERET!

Mert nekünk a RÁMPA tényleg olyan sokat jelent, mint az embernek a KENYÉR. A munkába jutás, a szabadság és egy kicsit az egyenlőség szimbóluma is lehetne számunkra a rámpa.

A nyitástól eltelt 4 éve semmit sem tettem, elfogadtam, hogy ezzel a gonddal egyedül vagyok, ez az én gondom, oldjam meg, menjek máshová…

 Persze, ha úgy érezném, hogy nem vagyok egyedül, a kisördögnek lennének még ötletei!

(Koppány Zoltán)