Hát kedveseim az a helyzet, hogy ma két hete lettünk elzárva. Kezdetben úgy láttam nem lesz ez annyira nehéz helyzet mint amennyire az elején éreztem, aztán az idő elkezdett ólomlábakon vánszorogni.

A sok-sok mászkálás után nem könnyű elfogadni az örökös bent létet, az egyforma napokat az ugyanazon arcokat. Aztán ahogy teltek a napok egyre inkább úgy gondoltam, hogy a bent maradás legyen a legkisebb problémám, hisz minél jobban megyünk bele a vírus mizériába, annál inkább azt látom, hogy az életünk napról napra nehezebbé fog válni.

Mivel mi még az elején tartunk az egésznek, úgy érzem sokkal nehezebb napok is várnak még ránk. Egyre több kérdés vetődik bennem az ellátásunkkal kapcsolatban is. Rettegek attól a lehetséges forgatókönyvtől, ami azt jeleníti meg előttem, hogy elképzelhető egy esetlegesen bekövetkezhető nagy fokú létszám hiány miatt olyan is, amikor nem tudnak kivenni az ápolók az ágyból egyikünket sem. Nem is az inaktivitástól, hanem sokkal inkább a fekvésből adódó mellékhatásoktól tartok. Konkrétan a felfekvésre és az igencsak elmerevedett tagokra gondolok. Soha nem volt még felfekvésem, de ha esetleg tartósan bekövetkezne ez a helyzet, akkor több mint valószínű hogy nálam is kialakulna egy-két ilyen csúnya seb. Mivel én is öregszem, a tagjaim is egyre inkább keménnyé, merevvé válnak. Ezért azt sem tudhatom előre, vajon egyáltalán vissza tudnék-e még rendeződni egy több hetes fekvő időszakot követően.

Még az is eszembe jutott megkérem Apuékat vigyenek el magukhoz ameddig ez a rémálom tart, de aztán eszembe jutottak Apu fennálló betegségei, plusz az hogy ő is a veszélyeztetett korúak közé tartozik. Így ez az ötlet is a kukában végezte.

A múlt heti jó időben nagyon jó volt az udvaron lenni a többiekkel együtt. Aztán a hétvégére beköszöntött a hűvös, a rossz idővel együtt újra behúzódtunk az intézmény épületébe. Mivel nem tudunk semmit csinálni, sem dolgozni, barátokkal találkozni, vásárolni menni vagy bármi egyéb értelmeset végezni, az agyat nem éri szinte semmilyen új impulzus, olyan mintha leszívták volna az összes energiát belőlem, belőlünk. Ha arra gondolok, hogy ez a helyzet tartósan így fog maradni akár hónapokon keresztül, hát a többiekkel együtt nem kicsit esünk kétségbe. Szeretném a társaimban a lelket tartani, de mivel a korábbiaktól igen eltérően nem igazán van módom töltődni, bizony nem könnyű ezt sem betartanom. Sok esetben fordul elő felfokozott érzelmi kitörés a részükről, ám igyekszem ezek alól kivonni magam.

Nem félek a vírustól, egyáltalán, de tartok annak nem kis hatásaitól a szűkebb környezetemre és a világra egyaránt! Hiányoznak a kapcsolataim, rokonok, barátok, ismerősök!  Fogadjátok meg a tanácsokat, ha lehet, ne menjetek csak oda, ahova nagyon muszáj! Sok türelmet, kitartást az elkövetkező nehéz időkhöz!!! Szeressétek a másikat és nagyon vigyázzatok magatokra!!!