A második etap első hónapját húzzuk be, ám összességében immár a negyedik hónapot töltjük zárt ajtók és falak, szeretteink és barátaink nélkül.
Rettentő nehezen bírom, viselem a mostani bezárást, pedig sokkal enyhébbek a benti szabályok, mint korábban. Van büfé, hetente kétszer lehet csomagot leadni, igaz csupán előre vásárolt, tartós élelmiszert adhatnak le, mivel három napig tárolnak mindent, aztán adják oda. Az osztályokon már nem szeretik a megállást, beszélgetéseket és kötelező szobákon kívül a maszkviselés, még az udvaron is. Mindenki feszült és mindenkit idegesít szinte minden, sok a hülye vita és a cél nélküli piszkálódás.
Szóval nincs erőm, kedvem.
Egyikünk sincs formában, tehát valóban úgy élünk, hogy csak vagyunk. Senki nem nagyon csinál semmit, a napok úgy telnek-múlnak, hogy nem történik szinte semmi, csak hullunk bele a mindenségbe. Nem tudom, meddig fogjuk ezt bírni, de már most rettegünk a következő hullámtól és bezárástól.
Teljesen úgy érzem magam, mint egy bűnelkövető, akit természetes, hogy bezárnak, szabadságától megfosztanak, ám én nem követtem el semmit, amit büntetni kellene. A hibám, bűnöm nem egyéb, mint hogy fogyatékossággal élő vagyok, aki nem érdemel annyit mint más magyar ember.
Amikor bekerültem ide mindent megtettem azért, hogy ne csak nekem legyen rossz, ám tavaly nyárra sikerült odáig fejlődni, hogy megszerettem mindent, ami itt van. Nos, ez mostanra ismét változott. Valósággal rettegek a mindennapoktól, a jövőtől egyaránt és kérdések özöne sorjázik bennem.
Meddig tart még a mostani zárás, mennyit lehetek szabadon, mikor jön a következő etap, meddig fognak tűrni a munkaadóim, lehet-e még munkám ilyen feltételek mellett, nem fogok-e megőrülni a sok rossztól és negatívtól??? Elsősorban magamért aggódom, azonban hazudnék, ha azt állítanám, hogy a többi lakó nem érdekel.
Ebben a nem igazán derűs időszakomban egy dolog volt az, ami némi vigaszt, változatosságot lopott a napjaimba. Beiratkoztam egy online kezdő írótanfolyamra. Ez a tanfolyam öt alkalomból állt. Délután öttől este nyolcig, negyed kilencig tartottak az órák. Egy férfi hallgató volt a tizenkét nő mellett. Az előadó egy sármos, végtelen széles spektrumot átölelő nagy tudású férfi volt, akit óriási élvezettel figyeltünk. Szóval az eltelt két hétben ennyit mondhatok el jó dolgot az életemből.
Ezen kívül nem történik egyéb, mint ébredés, reggeli tisztálkodás, reggeli étek elfogyasztása, délelőtt lógás az udvaron vagy az osztályodon, fél tizenkettő magasságában ebéd, fél egy körül délutáni fekvés, ami háromig tart, aztán ismét ugyanaz, mint délelőtt, este fél hatkor vacsora, aztán a fél kilences fekvéssel zárul egy nap.
S ahogy megyünk bele az őszbe úgy lesz még kevesebb lehetőségünk bármire is. Ráadásul ebben a két hétben nélkülözni kellett Roland barátomat is, aki harmadik két hetes karantén idejét töltötte zárt ajtók mögött. Ismerve a jelen körülményeket még ki tudja hány hasonló időszakon kell szegénynek huszonévesen átesnie.
Úgy vélem untig elég, tán még sok is az életünknek nevezett tengődés leírásából ennyi. Igyekezni fogok rendszeresen beszámolni rólunk, de nézzétek el nekem, ha picit ritkábban, tömörebben fogalmazok majd, hisz láthatjátok, mindennek nevezhető, csak eseményekkel, színekkel telieknek nem életünk mostani időszaka.