Ismételten számolhatom a bezárásban töltött heteket, s pusztán remélhetem, hogy a mostani nem fog újabb két és fél hónapig tartani.
Már jó pár héttel korábban úgy véltem, itt az újabb bezárás ideje, így cseppet sem ért váratlanul a szeptember 1-ei rendelet. Azt nem állítom, hogy örültem, örülök neki, hisz többen tudják, hogy a legutóbbi karantén ideje alatt született írásaimból Szabó Zsuzsa készített egy darabot, amelyet az Akadálymentes Turizmus Napon mutattak be múlt hét szombaton. Néhány próbán jelen lehettem Cserkúton és végül láthattam egy főpróbához hasonlón Orfűn, de igazából élőben, ott a helyszínen szerettem volna megnézni.
Aztán kedden jött a zárás és magával vitt mindent, amit hónapok óta terveztem. Elmaradt a darab bemutatója és több más tevékenységem is.
Talán odakinn nem sejtik az emberek, de itt benn is élnek fiatalok, ahogy fiatalos idősek is, ők aktívan, tevékenyen élik, élnék a mindennapjaikat, ha azokba nem rondítana bele az aktuális vírushelyzet. Elismerem, teljes páncélban kell védeni a veszélyeztettetek életét. Csakhogy vannak néhányan, akik ilyenkor úgy érezhetik magukat, mintha bűnt követtek volna el.
Nem az intézmények vezetőit és az őket felügyelő szerveket vádolom, teszem felelőssé, amikor szeretném arra felhívni a figyelmet, hogy fiatal és fiatalos aktív emberek vannak ekkor elvágva mindentől, ami addigi életüket jellemezte.
Szomorú látni a cél nélküliséget, kedvetlenséget és végtelen ingerszegénységet azokon, akik korábban életörömtől, tetterőtől duzzadtak. Tudom és elfogadom az élet védelmét mindenekfelett, azonban az illetékeseknek igenis gondolkodniuk kell, kellene olyan alternatív megoldásokon, ami mindenkinek megfelelő volna. Az idősek, öregek nehezen viselnek el mindent, ami változással kapcsolatos, így nem tudhatja senki, aki nem jártas ebben a zárt, intézményi létben, mekkora csapás a szabadság, a rokonok, barátok elmaradása.
Mi, akik még tevékenyen éljük az életünket kimondhatatlanul örülnék, ha mindezek a kemény intézkedések csupán különösen veszélyes helyzetben lépnének csak életbe.
Sokat gondolkozom azon, miképpen lenne lehetséges e tekintetben úgy megoldást találni, hogy sem az intézmények, sem a lakók nem kerülnének hátrányos helyzetbe az esetleges hivatalos lépéseknek köszönhetően. Azt gondolom, tavasszal az a rengeteg hét szinte teljesen indokolatlan volt, hisz tényleg pusztán pár százan voltak betegek. Jelen helyzetben maximálisan megértem a tilalmakat, de be kell valljam, két hét után már mindenki a végét várja. Sajnos itt benn sok ember a hozzátartozók hiánya felett érzett szomorúságba megy inkább el.
Sok ember nem is képes felfogni azt, hogy itt benn a vírus miatt még külön karanténba is bekerülhetnek a lakók. Amikor intenzív kinn a vírushelyzet, akkor a bentiek is fokozottabban sínylik meg azt. Akik orvoshoz mennek vizsgálatokra, vagy a mentők viszik el sürgősséggel, netán kórházi ellátást kaptak, ők mind két hét karanténban kell vonuljanak. Az öregek nem szeretnek egyedül lenni, ezért hatványozottabb a karanténtól való rettegésük. Ám a fiatalok sem rajonganak érte, hisz ott nincs tv, net, de még rádió sem. Érthetően senki nem kívánkozik ide! Hála érte Istennek még egyszer sem kellett bemennem!
Szombaton Szandráéknál voltam szülinapot ünnepelni a kertjükben, ahol a rekkenő hőség ellenére jól éreztem magamat. Hétfőn pedig a szabad élet lezárásaként ismét találkoztam Szandrával és Ágotámmal. Kicsit voltunk hármasban, de mindkettejükkel eltölthettem kettesben is egy-egy kellemes, barátnős órácskát! Köszönöm Nektek, hogy az életem részei vagytok és bearanyozzátok a napjaimat!!!
Az elmúlt két hétben pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ismételten visszaszokjak a bezártsággal járó életbe. Az egyhangú, egyforma mindennapokba, a szinte teljes tétlenségben telő órákba. Az első héten fáradt és kedvetlen voltam, szinte vérzett, fájón facsarodott a szívem az ismerős utca láttán, annyira mentem volna ki a ragyogó időben! Ám mostanra sikerült normalizálódnom.