„Rossz érzés volt rászorulni a másik segítségére!” – hangzott el egy kilencedik osztályos tanuló szájából.

Szemléletformálásnak vagy érzékenyítésnek hívják azt a tevékenységet, amikor fogyatékossággal élő személyek hivatalos keretek között találkoznak egy-egy ép embercsoporttal és mesélnek az életükről, mindennapjaikról. A személyes beszélgetések tabukat, előítéleteket döntenek meg, félelmeket oszlatnak szét a fizikailag ép emberekben a fogyatékossággal élő társaikat illetően.

Ezért is végzem sok sorstársammal ezt a nemes feladatot, mely egyben komoly felelősséggel is jár, hiszen nem mindegy, milyen kép alakul ki a fejekben az első személyes találkozás során. Jómagam 2006-ban kezdtem el hivatalosan érzékenyíteni, amikor egy házaspár barátom célzottan erre pályázott és nyert is. Számos bajai (a szülővárosom) és környékbeli közép- és általános iskolába, valamint óvodákba mentünk beszélgetni a kísérőmmel, legtöbbször osztályfőnöki óra keretében. Eleinte féltem és izgultam, de aztán úgy vettem észre, sokaknál leomlott a félelem és a tanácstalanság fala. Számomra rengeteg önismeretet adott, mert komolyan el kellett gondolkoznom a nekem szegezett kérdéseken, mindenképpen hitelesen szerettem volna válaszolni. Élveztem!

Az évek során egyre szélesedett az érzékenyítettek köre: az óvodákon és iskolákon felül egyetemekre hívtak meg minket, felnőttképzésekre és munkahelyekre, pl. a helyi buszvállalat összes sofőrjéhez, sőt, az a megtiszteltetés is ért már, hogy egyik szilveszter éjjel egy pár perces élőinterjút követően visszaszámolhattam Pécs főterén az óriási embertömeg előtt álló színpadon.

Az a legjobb, amikor oda-vissza záporoznak a kérdések, de sokszor futottam már bele hallgatag osztályba. Rengeteg speciális aspektusa van az életünknek, ezért örülök a kérdéseknek, mert akkor tudom, hogy az aktuális hallgatóságot mi érdekli velem kapcsolatban a leginkább. Ha némán ülnek velem szemben, akkor is sokat tudok magamról beszélni, de olyankor aggódom, hogy vajon csak nem mernek kérdezni, vagy nem is érdekli őket a mondandóm?

Bevallom őszintén, a közelmúltban már kevésbé vonz a hivatalos érzékenyítés. Nekem is szükségem van pozitív visszajelzésre, a passzív hallgatóság elcsüggeszt. És egy idő után beleuntam abba, hogy ugyanazokat a dolgokat mesélem el magamról újra és újra, ezért, hogy ne bántsak meg senkit, kevesebb felkérést vállalok el. Ha nem megy szívből, őszintén, akkor ezt óhatatlanul is megéreznék a velem szemben ülők. Ezt tiszteletlennek vélem, így nem tagadom, jelenleg vannak nálam erre alkalmasabb és lelkesebb fogyatékkal élő személyek is. Imádtam csinálni, de elteltem vele. Valószínűleg kiégtem. Igen, még mi is kiéghetünk, ebben sem működünk másképp.

Ezért is készültem teljesen másképp egy olyan érzékenyítésre, amit régóta megígértem, és én nem szeretem megszegni az ígéreteimet. Egy elsős gimis osztályba hívtak el, és társamul egy vak barátomat, Annát szerveztem be. Egy ideje osztom már azt a meggyőződést, hogy ismereteket átadni interaktívan a leghatékonyabb és egyben a legélvezetesebb is. Annával közösen feladatokat találtunk ki, melyek belekóstoltatnak a mindennapi életünkbe. Mára úgy vélem, nem is várható el senkitől, hogy teljesen ismeretlen embereknek azonnal mély kérdéseket szegezzen. Tudtam előre, hogy egy esetleges megszeppent légkörben nem lesz kedvem mesélni magamról, így pár perc bemutatkozás után bedobtuk őket a mélyvízbe: máris csoportfeladatokat kaptak, hogy ne legyen idejük a felénk való gátlásaikkal foglalkozni.

Nagyon jól esett, hogy készségesen belevetették magukat a feladatokba. Eltűnt a némaság, a megszeppenés, győztük túlkiabálni 24 tini mérsékelt hangját. „Rossz érzés volt rászorulni a másik segítségére!” – hangzott el egy kilencedik osztályos tanuló szájából, miután megélte, milyen az, ha más eteti az embert. Ekkor könnyekig hatódtam. Nagyon örültem, hogy nekik csak pár percig kellett megtapasztalniuk, de úgy látszik, ennyi is elég volt átérezni. A kiszolgáltatottság az egyik legkevésbé elviselhető jelenség az életünkben. Sajnos, előfordul, hogy visszaélnek vele.

Anna pedig akkor érzékenyült el, amikor felolvasta az egyik csoport, hogy szerintük milyen érzésekre vágyik egy fogyatékossággal élő személy, hogy jól érezze magát az életében. És az egész osztállyal együtt konstatáltuk, hogy bizony kivétel nélkül minden ember hasonlókra vágyik, tehát lelki szükségletek terén nincs semmi különbség a sérült és az ép között.

Úgy éreztem, átment az üzenetünk. Kedvelem Annát a talpraesettsége, vagánysága, humora, pozitív életszemlélete és érett, felelősségteljes hozzáállása miatt. Azonban most én éreztem magam felelősnek őérte, mivel én kértem fel arra, hogy legyen a társam az érzékenyítésben egy számára teljesen ismeretlen helyszínen. Ezért kimentem a vonata elé a vasútállomásra, és én voltam kettőnk szeme. Jóvoltamból rossz buszra szálltunk, de nem zavartatta magát egy kis kirándulás miatt. Visszafelé megbeszéltük, hogy beülünk valahová ebédelni és beszélgetni egy kicsit. A nap sikerén felbátorodva szándékosan egy olyan éttermet választottam, ahol korábban negatív élmény ért: nem akarták, hogy ablakhoz üljek – arra tippeltem magamban, hogy nekik gáz lett volna egy mindenki számára látható kerekesszékes vendég.

Aznap, habár üres volt az étterem, ismét megpróbált egy pincér eltessékelni az ablaktól, de nem hagytuk magunkat. Helyet foglaltunk, és hála a jó égnek, egy másik, szociálisan érzékeny férfi szolgált ki minket. Egy nem látó és egy nem mozgó ember nem tudja összevágni magának az ételt, de ő, dilemmánkat hallva, kérés nélkül felajánlotta, hogy a konyhán szívesen felaprítják! Eme pici kedves gesztus által nem kellett lemondanunk a kívánt finomságokról. Közben Anna töltött nekem vizet többször is az asztalon lévő kancsóból és a végén ő segítette fel rám profin a kabátomat. Visszakísértem a vonatához, én meg buszra szálltam. Jól kiegészítettük egymást mind a „munka”, mind a „lazulás” terén.

Másfél órát tölthettünk el egy csodálatos gimis osztály körében. Ennyi idő alatt csak egy pici szeletét kóstolhatták meg életünknek, ám pár nappal később osztályfőnökük csokorba szedte és elküldte nekünk a nebulók visszajelzéseit, amiből nagy örömünkre az derült ki, hogy célt ért a küldetésünk! Be is másolok ide párat:

„A feladatoknak köszönhetően át tudtuk érezni és bele tudtunk gondolni, hogy milyen az életük, de jó volt látni, hogy nem a negatív oldalát nézik a dolgoknak.”

„Jó volt, hogy bepillantást nyerhettünk a sérült emberek életébe, és hogy nem áll meg az élet, az egész hozzáállás kérdése.”

„Nagyon örülök, hogy részt vehettünk ezen a programon, mert nagyon jól megtapasztaltuk, hogy milyen egy sérült ember élete. Tetszett, hogy játékosan mutatták meg nekünk mindezt. Nagyon szimpatikus volt a két hölgy, és örülök, hogy megismerhettük őket.”

„Nagyon jól éreztem magam és nagyon érdekes volt. Kedvesek és jókedvűek voltak. Először azt hittem, hogy minden nagyon nehéz nekik, és szinte semmit sem tudnak csinálni, de rájöttem, hogy igenis sok mindent tudnak csinálni és nem kell mindenről lemondaniuk. Nagyon jó volt találkozni!”

„Nekem nagyon tetszett ez az óra. Nagyon jó volt látni, hogy pozitívak voltak és egyáltalán nem sajnáltatták magukat. Annyira aranyosak és viccesek voltak! Hihetetlen, hogy milyen erősek! Szinte mindent megoldanak, hogy azt tudjanak csinálni, amit szeretnének, annak ellenére, hogy sérültek. Nekem példaképek lettek!”

Köszönet és hála nekik, tanáraiknak, Annának, a Kerek Világ Alapítványnak, akik a rámpát biztosították az iskolába való bejutáshoz, a kedvenc egyesületemnek, a People Firstnek, és nem utolsó sorban a Jóistennek!