Amikor három és fél hónap tilalmat követően június 20-án szobatársam azzal jött be a szobába, hogy képzeld, úgy hallottam ma kilenc óra után mindenfajta korlátozást feloldanak az intézményben, nem hittem el.  Aztán pár perccel később az egyik foglalkoztató hölgy ment végig a folyosón, hogy az igazgatónő ma reggel kilenc órától mindenfajta korlátozás felold. Ekkor eltört nálam a mécses, hisz korábban még soha nem voltam hasonló helyzetben.

Amikor reggeli után elindultam a porta felé, nem is tudom elmondani milyen érzések kavarogtak bennem. Hónapok óta még csak arra sem mehettünk a lezárások okán. Hiszitek vagy sem, hosszú sor kígyózott a bejárat előtt. Mindenki arra várt, hogy végre kijusson a szabadba.

Óriási mosollyal az arcomon gördültem le az ismerős úton, miközben szemeim tele voltak örömkönnyekkel. Nem hittem el, hogy ismét szabad vagyok, azt csinálhatok, amit szeretnék, oda mehetek, ahova akarok. Olykor elfogott egy irreális félelem itt bent, hogy ez az állapot immár végleges és soha többé nem tudok már kimenni. Tettem egy nagy kört az intézmény körül, melynek során érintettem Málomot. Mikor a parkolóba értem, sorra jöttek az ismerősök, hozzátartozók és örömittasan dudálgatva, köszöntöttek üdvözöltek. Miután visszaértem röpke sétámból azonnal Nóri barátnőmet kerestem és arra kértem, délután mindenképp menjünk fel Rózsadombra, hogy fagyizzunk, vásárolgassunk egy kicsit. Így délután negyed négy magasságában elindultunk és mint a rabmadarak a fészekből kiszabadulva, csicseregve, mosolyogva haladtunk célunk felé. Vásároltunk, ettünk egy fagyit és boldogan, vidáman, elégedetten indultunk vissza az intézménybe. Utunk során találkoztunk Álmossal, akit pár évvel ezelőtt ismertem meg az utcán. Egy tündéri, négy esztendős kisfiúról van szó. Ismételten óriási érdeklődést mutatott a kocsik iránt és természetesen az is foglalkoztatta, hol voltunk ilyen sokáig, miért nem látott mostanában egyikünket sem.

Érdekes módon azon ismerőseink, akik régóta vannak jelen napjainkban, igen nehezen hitték el, hogy ilyen sokáig bent tudtak, mertek minket tartani. Senki nem gondolta volna korábban, mi sem, hogy a mi rabságunk ilyen hosszúra nyúlik.

Közben rám szólt Roli, jó lenne vissza térnünk az intézménybe, mert rajta keresztül keresett a hölgy aki a karanténban született írásaimból fog színdarabot készíteni. Kiderült, hogy másnap lesz az első próba, amin Zsuzsa szerette volna ha részt veszek. Nem volt egyszerű a dolog, hisz már három és fél hónapja nem buszoztam és máshol se voltam. Sötétebb időszakaimban még az is megfordult a fejemben, mi van, ha a buszokra többé nem szállhatunk fel. Ám szerencsére ez nem vált valósággá. Úgy döntöttünk, mivel Roli is velem tartott és az idő is szorított, hogy másnap Lórival fogunk menni, mert így volt a legegyszerűbb. Elsősorban azért mentem el az első próbára, mert akkor és ott ismerkedtem meg a többiekkel. Egy remek, nagyszerű emberekből álló csapatot ismerhettem meg a többiek személyében. Számomra legérdekesebb a megismerkedésünkkor nem más volt, mint a kezdeti feszélyezettség. Mindezt abból szűrtem le, hogy a legközelebbi alkalomkor már sokkal közvetlenebbek voltak a lányok.

Szép lassan, de annál biztosabban újra beindult az életem. Találkoztam a városban Szandrával, majd Zsuzsiékkal, eljött otthonról Valcsi barátnőm, találkoztam több éve nem látott Ágotámmal, ahogy találkoztam a városban élő nagyon kedves barátnőmmel is, aki szintén Ágota. Ezen majdani találkozások tartották bennem a lelket a három és fél hónap bezárás ideje alatt! Voltam a színházban is a matricázási projektünk keretében terepet felmérni. Részt vettem a legendás Teadélutánjaink egyikén, itt ismét olyanokkal találkozhattam akik rém kedvesek szívemnek. Túl vagyok egy sorstársi tanácsadókat továbbképző tréningen, ezen belül az akadálymentes turizmust vettük górcső alá, s tettük mindezt igen élvezetes módokon. Több ízben voltam vásárolni, négy érzékenyítői órát adtam, s meg kell mondjam mindet rendkívüli módon élveztem. Voltam Budapesten hivatalos ügyet intézni, ez felért egy kalandtúrával, hisz egyikünk sem ismerte túlzottan jól a fővárosi tömegközlekedést, ám hála érte Istennek minden rendben végződött. Voltam kerti grillpartin, amit szintén nagyon élveztem. Végül, de nem mellékesen, természetesen megadtam magamnak az én időt. A négy hónap alatt ezt hiányoltam leginkább. Tehát a két hónap alatt rendkívül sok mindent csináltam, Sok kedves, szerető emberrel találkoztam, számos gyönyörű helyen fordultam meg, jaj hisz voltam otthon is Drávafokon Apuéknál. Ez ismételten egy nagyon meghitt, szép és végtelenül vidám emlék.

És immár megint ott tartunk, hogy a fejünk felett lebeg a járvány, mint fenyegető fekete lepel és bevallom, rettegek attól a pillanattól, amikor újra ránk csukódik az intézmény ajtaja. Természetesen ki fogom bírni, hisz az előzőt is átvészeltem, de azt is tudom nem lesz egy könnyű menet. Csupán abban reménykedem, hogy nem lesz olyan hosszú mint az előző volt. Szeretném, ha mind békésen, türelemmel viselnénk a lehetséges majdani nehezebb pillanatokat!