Amikor ezt olvassátok két hónapja vagyunk, vagyok bezárva.

Teljes zöldben pompázott minden a kertben, amikor a mostani bezárás elkezdődött, mára pedig a növényzet felöltötte színpompás őszi kis kabátkáját. Az udvaron álló fák hihetetlenül szép banán, citrom és narancs sárga, rozsda barna, rőt vörös, és nyomokban még előforduló halovány zöld árnyalatba burkolózva hullatják leveleiket. Mintha a természet is szeretné szebbé, színesebbé tenni számunkra a szürke, egyhangú napokat.

A múltkori írásomra adott válaszaitok alapján azt gondoltam, többé nem írok semmit,

merthogy panaszként, sajnáltatásként vették azt néhányan. Majd továbbgondoltam a dolgot és inkább az írás mellett döntöttem. Egyrészt, mert így többen értesülhetnek a bentiekről, a kialakult helyzetről és a hozzájuk kapcsolódó érzelmekről egyaránt. Előrebocsájtom, ez az írásom sem lesz könnyű olvasmány.

Senki nem hitte, gondolta volna, hogy nem fogja megviselni a mostani elzárt időszak. Mindenki tudta, előbb vagy utóbb be fog következni ismét, de mégis sokan sokkal nehezebben veszik ezt. Hozzájuk tartozom én is. Fáj látni az idősek kínját, szenvedését. Szeretnék veletek néhány kis történetet megosztani.

András bácsiról írtam már. Tudni kell róla, hogy négy éve él a feleségével egy szobában az intézményben, valamint hatvankilenc éve házasságban. A néni súlyos betegsége miatt kényszerültek ide. András bácsi példaértékűen áll mindenhez, ami bármilyen módon feleségéhez fűződik. Szereti, gondozza és körülveszi őt az év minden napján. A lezárás első napjaiban adott hangot annak a félelmének, miszerint ők anélkül és oly módon fognak elhunyni, hogy a gyermekeik bejöhetnének tőlük búcsút venni. Féltette szeretett feleségét, mert rengeteget aludt, alig evett valamit és alacsony vérnyomás is sújtotta. Ezeket én mindig lehurrogtam és igyekeztem András bácsit megnyugtatni. Aztán szeptember utolsó napján András bácsi felesége örökre elment. Iszonyú volt látni az öreg fájdalmát, ami ha az együtt töltött hatvankilenc évet nézzük teljes mértékben érthető. Fájt nézni a bácsit, aki máskor derűsen és pajkosan mosolygott és viccelődött. Arcát most a gyász mély barázdái torzították, szemei körül mély karikák sötétlettek. Aztán úgy éreztem, kissé kezd magához térni, amikor azt mondta nekem egy nap: “Úgy érzem, én ezt a veszteséget már nem fogom kiheverni és majd meglátja, hamarosan elmegyek a drága feleségem után”. Azt hittem megszakad a szívem ezeket a szavakat hallva.

A másik két eset egy bácsihoz és nénihez kötődik. Egy késő délután az osztályunkon ültem, amikor Ákos bácsi épp a sajátjára tartott. Megkérdezte, hogy vagyok, milyenek a napjaim, majd elkezdte mondani: “Tudod, most felmegyek, megvacsorázom, aztán lefürdök és végül lefekszem. Arra kérem a Jó Istent, hogy reggel ne ébredjek már fel, s így legalább szabaddá válnék”. Mindezt óriási fájdalom hallani egy olyan ember szájából, aki ugyan öreg, ám teljesen ép testileg és szellemileg egyaránt.

A harmadik, s egyben utolsó történet Edit néniről szól. Szokatlanul meleg napsütés aranyozta a kertet, amit imádok, s természetesen mentem a napsütés után, amíg lehetett. Edit néni is a kertet járta. Hiába van már jóval nyolcvan felett, ha testileg-szellemileg remek formát mutat, ráadásul mindig fitt és nőiesen csinos is. Ezek miatt ért váratlanul, amikor mondhatni kellemes beszélgetésünkkor egyszer csak azt mondta: “Tudja, nagyon bízom abban, hogy a karácsonyt már nem fogom megérni itt. Annyira nem bírok már semmit, ami ezt a helyet jellemzi”. S ha még hozzáteszem, elmondta a teljes nevét is, hogy tudjak érdeklődni utána. Ekkor is fájt a szívem, hisz ő és a bácsik is önellátóak, kvázi nem függenek senkitől, mégis nehezen viselik a teljes bezártságot.

S hogy teljes legyen a képetek, hadd mondjam még azt is el, hogy múlt hét második felében két olyan ember haláláról értesültem, akik szívemnek kedvesek voltak. Mindkettő kerekesszékesként élte az életét, mindkettő hihetetlenül aktív, példaértékű, az önálló életért és a velük járó jogokért lelkesen harcoló ember volt. Antal Zsuzsának és Stefánovics Csabának hívták őket. A mozgássérült társadalom óriási vesztesége az ő eltávozásuk. Remélem, immár egy habos fellegen együtt ücsörögve néztek le ránk.

Most megpróbálom szemléltetni az érzéseinket, bízom benne sikerrel járok.

Amennyiben Te Kedves Olvasó nőnek születtél, most valakinek a lánya, unokája, nővére vagy húga, sógornője, később felesége, édesanyja, nagymamája vagy. Amennyiben férfinak születtél, most valakinek a fia, unokája, bátyja vagy öccse, sógora, édesapja, nagypapája vagy. Akkor képzeld el azt, hogy ebben az évben már hatodik hónapja nem látod, érzed, hallod szeretett rokonod, hozzátartozód. Az sincs kizárva, ha úgy alakul az élet nem is látjátok többé egymást.

Többen vannak már tűréshatáruk végén. Feszültség és félelem gyötör bennünket. Jönnek az ünnepek és bizony mindenkit megvisel annak a tudata, hogy nem keresheti fel szerettei nyughelyét. Ez miatt is sokan sírnak, s nem sokára itt a szeretet ünnepe is, ami jelen állás szerint szintén zárt ajtók mögött fog zajlani. Nem lesznek gyerekek, hozzátartozók sem más, ami az ünnepek velejárója volt eddig. Magam sem vagyok húúú, de jól, ami ezen sorokat olvasva nem is csoda. Sokszor törik el nálam is a mécses, pedig korábban ez nem volt rám jellemző.

Félek a bezártság örökösségétől, a meghasadástól, a személyzet hiányától, a benti helyzet eldurvulásától és még hosszasan sorolhatnám. Ritka vendég minálunk az önfeledt vidámság. Szeretném, ha végre vége lenne, de már remélni sem igazán merek. Tehát így telnek a napjaink. Alszunk, eszünk, tisztálkodunk, néha filmezünk és kicsit beszélgetünk, de igazán semmi sem tud feloldozni minket az örökös egyformaság rabságából. Tévedés ne essék, nem sajnáltatni szeretném magunkat, hanem objektív tájékoztatást szerettem volna nyújtani Nektek.

Vigyázzatok mindenkire, aki szíveteknek fontos és természetesen magatokra is. Szépségesen szép őszi napokat kívánok!!!