MÁJUSI ÁLMOK ÉS A KISSÉ KIÁBRÁNDÍTÓ VALÓSÁG

Hát akkor immár több mint két hónapja vagyok bent. Az egészben a legfurcsább, hogy kezdem megszokni ezt a nem igazán mindennapi helyzetet. Persze ez nem jelenti azt, hogy amikor eljön a nyitás ideje akkor én azzal ne élnék örömest. Szinte minden nap vannak álmaim, ezek éber állapotban képződnek, amikor a környéket járom. Ilyenkor felkeresem az ismerős helyeket, számomra kellemes, meghitt, kedves utcákat és tereket. Máskor otthon Kákicson járok. Ott is azokon a részeken fordulok meg leggyakrabban, amelyeket korábban is szinte minden nap meglátogattam még anno. Kedvenc tölgyfáimat a frissen zöldellő rügyekkel telve, a szélesre nyitott, tág tereket a Marócsa felé vezető út mellett, a fehéren, dúsan leomló és illatozó akácvirágokat és még sorolhatnám a többit. Sok örömömet lelem az udvarban, az itt lakó madárkákban, a fűben megbúvó virágokban.

Sajnos már nincs a többiekhez akkora türelmem mint mondjuk március végén április elején volt. Már többet vagyok egyedül ha ezt megtehetem. Ez nem egyenlő azzal, hogy ne hallgatnám meg azokat, akiknek nagyon nagy szüksége van a figyelemre, a megértésre és türelemre, valamint a jó tanácsra, de megválogatom az időt és a helyet, mivel már sajnos nem bírom annyira.

A hírekből ti is értesülhettek arról, hogy a hónap eleje óta a nagyobb intézmények élére katonaparancsnokokat is tettek. Hála istennek ezek az új feltételek nem sokban változtatták meg az eddigi életünket, de elmondhatom nektek, már túl vagyunk az első nagy fertőtlenítésen, amit a kormány írt elő. Mindegyikünk félt egy kicsit ettől, hisz senki nem szereti a változásokat sem a velük járó hercehurcát. A nagy nap előtt össze lettünk hívva az osztályunkon egy kisebb gyűlésre, amely során a részlegünk vezetője ismertette a másnap várható eseményeket, illetve az azokkal járó kisebb-nagyobb változásokat. Volt aki az udvaron szeretett volna lenni, mások a saját szobájukban szerették volna átvészelni az időt és voltak akik a foglalkoztatót és a többiek társaságát választották. Mindenki arra számított, hogy ez a történet egész napon át fog tartani, de szerencsére délelőtt 11-re minden visszatérhetett a megszokott kerékvágásba. Gyorsan és szakavatottan, mondhatni katonásan zajlottak az események. Mi már aznap délután újra birtokba vehettük az udvart. A hármas épületet másnap vetették alá a fertőtlenítésnek. Ekkor az ott lakók nem jöhettek le az udvarra és lettek ugyanúgy egybe terelve, mint előző nap mi voltunk.

Azon a reggelen is jó szokásomhoz hűen az udvarba ültem. Ragyogó napsütés és kellemes hőmérsékletű idő köszöntött. Rendkívül jó hangulatban, relaxálósan üldögéltem, amikor is hátam mögül lépteket hallottam a fűben. Először azt hittem az intézmény férfi dolgozói caplatnak át a gyepen. Még jó, hogy nem üvöltöttem oda nekik, mint ahogy máskor is szoktam. Egyszer csak az igazgatónő köszönt rám jobboldalról. Vissza köszöntem, és meglepve láttam a mögötte fel sorakozó tíz fiatal terepszínű öltözetben, arcukon fekete szűrős maszkot viselő, hátukon tartályt cipelő fiatal katonákat. Érdekes módon még egyszer sem láttam őket a többi lakóval ellentétben. Hát most már én is láttam őket és meglepő módon az összes katona egymástól függetlenül, külön-külön köszönt nekem. Gondoltam, ezeket a fiúkat legalább jó nevelésben részeltették a szüleik. Aztán ez is elmúlott, mint minden más. Azóta hallottuk, hogy ilyesmiben még kétszer lesz részünk.

Mivel kimenni egyikünk sem tud, de befelé sem hozhat senki semmit, így kénytelenek vagyunk a saját forrásainkat mozgósítani, ha valamit szeretnénk. A palacsinta mint tudjuk sokak kedvence, és az osztályunkra nem olyan rég költözött egy hölgy aki vállalkozott arra, hogy ezt a finomságot elkészítse nekünk. Én mint aki jól végezte dolgát megvettem a hozzávalókat. Szombat délután mindent ki vittünk a konyhára. amikor is szembesültünk a nem épp vidám ténnyel miszerint nincs edényünk amiben a palacsintatésztát ki lehetne keverni és nem vittem magammal a tojást sem, ami ugye nélkülözhetetlen kelléke a tésztának, Nem volt palacsintasütőnk és olaj sem amin a palacsintát sütni kell. Ezeket nevetések közepette konstatáltuk magunkban, majd vidám percek közepette összeszedtük a még hiányzó részeket. A nagy palacsinta sütési akció, délután egytől négyig tartott. Elsőre nem lett elég a megkevert tészta, majd annyi palacsinta lett, hogy még többen is ettek belőle mint azt előre terveztük. Jó volt látni az örömittas arcokat azok részéről, akik csinálták, és azokéról is akik fogyasztották.

Szóval így egyformán, néha kisebb változásokkal telnek napjaink. Már mindenki nagyon várja a végét, szeretnénk újra kimenni, szeretnénk találkozni a szeretteinkkel, barátainkkal. Szeretném folytatni a korábban megkezdett munkámat. Szeretnék eljárni ismét moziba, színházba, koncertekre. Szeretnék beülni egy étterembe, ahol kellemes beszélgetés közepette elfogyasztanánk egy finom ételt és italt, miközben szemezgetünk a körülöttünk járókelők között.

Ha most belegondolok abba, hogy a tavasz úgy ment el, hogy én mindössze pár száz métert teszek meg a szobám ajtaja és az udvar között, sírni tudnék, viszont büszke vagyok magamra, amiért olyan nyugalommal viseltem az eddigi megpróbáltatásokat, ahogy még talán életemben soha. Egy alkalommal omlottam össze, amikor azt kezdték el egyesek feltételezni, hogy novemberig zárva maradunk. Ezt hallva azt mondtam, akkor itt és most feladom, nincs tovább, nem eszek, nem iszok, nem szedek semmilyen pirulát és legyen vége mindennek, de végül egy kedves barát segédletével túlléptem ezen is. Fogalmam sincs honnan és miből merítek erőt, de hálás vagyok Istennek érte. Szeretném ha még az elkövetkezendő hetekben is ugyanígy maradna, és nem veszíteném el önmagam felett a kontrollt. Örülök annak, hogy ti már végre kint és szabadon járkálhattok, dolgozhattok, de arra kérlek mindannyitokat, nagyon vigyázzatok magatokra.