Mint azt sokan tudjátok, azokra gondolok, akik rendszeresen figyelemmel kísérik bejegyzéseimet, hogy minden pénteken vonatozok Budapestre, majd onnan szombat délután vissza Pécsre. Első alkalommal vadul kerestem magam mellé embereket, hogy ennem-innom adjanak, mivel ezekre önállóan képtelen vagyok, de sajnos nem igazán voltak jelentkezők. Akkor ez kissé bántott és félelemmel töltött el, ám mostanra minden letisztult bennem. Az egy hónapja tartó utazásaim jó részében, köszönhetően a számos ismerősnek, szervezés nélkül is voltak emberek, akik segítő kezet nyújtottak! 🙂S meg kell mondjam, roppant jól estek ezek, hisz több órán át nem könnyű minden nélkül utazni, lenni.
Múlt héten pedig két esetben is olyasmit tettem, amit még ezidáig nem. Egyedül lévén inni sem tudtam, amit reggel fél öttől délelőtt tizenegyig bírtam! Akkor elszántam magam és a MEREK udvarán odagördültem a dohányzóhoz és noha az ott segédkező ápolót akartam megkérni, nem tettem, ugyanis rendesen elvolt foglalva, így az épp odaérkező tanárnőt kértem meg, hogyha tud, segítsen innom, mert úgy érzem, menten szomjan halok. Ő természetesen vette a kérésemet és szépen megitatott!🙂 Korábban ilyent még nem tettem és azt éreztem, soha nem is leszek képes még csak hasonlóra sem, aztán a sürgető szükségletek felülírták a büszkeségemet!!! 
🙂 Szombaton pedig szintén hasonló kéréssel találtam meg egy végtelenül kedves, mosolygós idős hölgyet, aki igen szívesen állt rendelkezésemre!!!🙂 Nos, a leírtakból látszik, hogy jó az ismerős segítsége, ám nem rossz az egyedüllét sem, hisz ilyeneket hoz ki az ember lányából. Szeretem az utazást szólóban, mert olyankor elnézegetem a tovatűnő tájat, miközben összeszedem a gondolataimat, nézem, elemzem az utastársaimat.🙂 És közben óriási mértékben fejlődöm, ami abból látszik, hogy már mennyire merek, tudok kérni!!! 🙂
Fordulópont