Egyesületünk elnökségi tagja, Borsodi Zoli nagy utazó, és ennek minden előnye mellett minden hátrányát is érzékeli kerekesszékesként. Számtalan megdöbbentő eset után a legutóbbi kiverte a biztosítékot nála, és az USA Today nevű, nagy múltú, amerikai országos napilapban mondta el történetét, tanulságul.  

Zoliék Magyarországon töltötték a karácsonyt és januárban utaztak vissza az USA-ba, több átszállással Koppenhágán és Bostonon keresztül Észak-Karolinába. Már Koppenhágában gyanús volt Zolinak, hogy nincs a kijáratnál a saját kerekesszéke, de akkor még azt feltételezte, hogy a szoros csatlakozás miatt történt így. Ám Bostonban már nem volt mibe átszállnia, tényleg elveszett a saját kerekesszéke. 

És itt álljunk meg egy pillanatra: miért olyan fontos egy mozgássérült számára, hogy a saját székét használhassa?  
Egy akármilyen, ideiglenes kerekesszék kényelmetlen, használhatatlan, hiszen mindenkinek a személyes igényeire alakítják az eszközeit. Nézz csak körül, nem igen látsz két egyforma széket, és még ha ránézésre azok is, a benne lévő kialakítások, párnák, eszközök teljesen egyedivé teszik mindegyiket.   

Bostonban se vészforgatókönyv, se megoldási javaslat nem várta Zolit erre az esetre, sőt a kerekesszéket sem találták. Mivel ez már ötödször történik meg tagunkkal, szerencsére az Apple Air Tag segítségével ő maga látta, hogy Koppenhágában ragadt az összes bőrönd és a szék is. 
A biztosított szék a kényelmetlensége mellett olyan típus volt, amit másnak kell tolni (itt írunk a kerekesszék és a tolószék közötti különbségről), így Zoltán teljesen elvesztette az önállóságát. A teljes felkészületlenség, az ilyen esetekre szóló forgatókönyv hiánya, a reptéri dolgozók érzéketlensége még egy döbbenetes csavart eredményezett. Bostonban megígérték, hogy szólnak a végállomást jelentő Durham reptérnek, hogy ott egy megfelelő kerekesszék várja őt. Ám amikor 21 órányi fárasztó utazás után megérkezett Észak-Karolinába, az ottani dolgozók nem tudtak az ügyről.  

A legnagyobb hibát vétő légitársaság így reagált az esetre – miután megkereste őket a USA Today:
“A SAS arra törekszik, hogy a kerekesszéket használó utazás a lehető legzökkenőmentesebb legyen. Ebben az esetben nem teljesítettük saját szolgáltatási standardjainkat, és dolgozni fogunk a képzés javításán. Felvettük a kapcsolatot Borsodi Zoltánnal, hogy helyrehozzuk a hibáinkat.”
Sajnos azonban nem csak ők hibáztak, hiszen a hosszadalmas utazás során senki nem tanúsított sem felkészültséget, sem empátiát, a reptereknek pedig egyszerűen nincs arra tervük, hogy mi történjen ilyen esetekben!  

Ilyen helyzetek pedig sajnos számtalanszor fordulnak elő!
Bizonyára mindannyian belefutottatok már döbbenetes videókba a poggyászokat és a kerekesszékeket dobáló, ütő-verő, idegbeteg rakodókról. És ez a valóság! 
Csak az USA-ban 2024-ben a légitársaságok 899 385 kerekesszéket és rollert szállítottak, ebből 11 357 (1,26 %) sérült vagy veszett el a szállítás során (adat: USA Today, Egyesült Államok Közlekedési Minisztériuma). De ezek is csak a bejelentett adatok! 
Vagyis nagyon fontos, hogy a fogyatékossággal élő utasok jelezzenek a légitársaságoknak, ha probléma adódik.   

Zoli zárásként azt mondta a USA Today-nek, hogy reméli, a légitársaságok és a repterek jobban képezik majd a dolgozóikat, és kidolgoznak egy standard eljárást, ha mozgássérült eszközöket hibásan kezelnek. “Nagyon kevés alkalommal találkoztam olyan személyzettel, aki tudja, mit kell tenni, és hogyan. A kerekesszékkel utazó ember mozgásképtelen a saját eszköze nélkül” 

A teljes, angol nyelvű cikk itt olvasható a USA Today-ben: ‘I couldn’t leave the house.’ A missing wheelchair left him stranded.

Nektek volt hasonló esetetek, vagy hallottatok róla? Írjátok meg nekünk, ahogy arra is kíváncsiak vagyunk, milyen megoldást javasolnátok.
info@peoplefirst.hu

A legfontosabb, hogy tudjunk magunkon nevetni. Vagy ha átfordítom a mondatot, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan. Ez különösen igaz, ha fogyatékossággal élőkkel vagyunk együtt.  Azt mondja a mindenki által kedvelt Müller Péter, hogy “szerencsés az, akinek olyan természete van, hogy röhögni tud az egészen. Mindig. Szívből és őszintén. Vidám akkor is, ha semmi oka sincs rá.”

Nekem van olyan szerencsém, hogy egy olyan pécsi egyesület – a People First – elnöke lehetek, amelyben nagy számmal képviseltetik magukat az ilyen hozzáállású emberek. A röhögősek. Őszintén elismerem hozzáállásukat az élet rájuk szabott penzumához és fantasztikusnak találom, hogy némelyikük akkor is kihozza a lehetőségeiből a maximumot, amikor úgy tűnik, az lehetetlen.

Nem mindannyian ilyenek a People Firstben, de egyre többen! Terjed a szemlélet, mint a jó illat a levegőben, átragad a többiekre. Ez lesz a következő nagy feladat az egyesületben, hogy egyre többen szívják magukba ezt a fajta illatot.

Egy példa a “lehetetlen”-re: nyertünk egy pályázatot, melynek hivatalos kihirdetése egy olyan pécsi kávézó/étteremben volt, ami kifejezetten akadályos. A pályázati ötlet gazdája és az alelnökünk mindenképpen ott kellett, hogy legyen, de mindketten kerekesszékesek, hogyan jutnak fel a sok, ráadásul meredek lépcsőn? Egyikük megoldása érthető volt: sehogy, akkor nem megyünk. Ám másikuk válasza azóta a fogyatékossággal élőkkel kapcsolatos szemléletmódomat alapvetően változtatta meg: tegyék lehetővé, hogy bejussunk! Majd rámpát szerzett ingyen, egy-két telefon ide-oda, és persze, hogy bejutottak. A kávézó pedig nekünk volt hálás a megoldási javaslatért, mert ők ketten lettek az est fénypontjai.

És egy példa arra, hogy a humor egy diplomáciamentességi terület. Vagy tudjátok mit, legyen inkább több példa.

Rolanddal várunk Alexára az utcán, ők mindketten kerekesszékesek a tempósabb fajtából, lévén elektromos kocsin száguldanak. Alexa késik, majd szabadkozik, hogy nagyon sietett. Mire Roland: látom nagyon elfáradt a lábad a sietségben.

Újabb találkozó, ezúttal a Helyi Esélyegyenlőségi Programmal kapcsolatban megbeszélés. Odaérek, de épp hogy csak. Mondom, hogy siettem. Mire Roland a kerekesszékéből felnézve: elfáradtál? Átadjam a helyem?

Szintén sokszereplős megbeszélés, nem férünk el egy nagy asztalnál, egy mellette lévő kisebb asztalnál is helyet foglalnak páran. A szervező átkiabál: “láttok onnan Ti is mindenkit itt?”. Ki más válaszolna, mint Evelin, aki látássérült: “nem, én nem látok senkit sem!” És nagyot kacag: “bocsi, ezt nem tudtam kihagyni”.

Zárásként még ennyit: a nevetés is egyfajta szelep, amin keresztül kiereszthetjük a feszültséget.

Ui: ha hasonló röhögős történeted van, oszd meg velünk!