Úgy is feltehetném a kérdést: “minek nevezzelek”?, ha nagyszerű költőnket, Petőfit szeretném idézni.

Először kicsit arról, milyen elnevezéseket használunk aktuálisan.
A fogyatékosságra ma két elnevezést használunk: talán a legelfogadottabb a fogyatékossággal élő ember vagy személy. Miért? Mert ez azt fejezi ki, hogy van egy fogyatékosságom – esetemben látássérülés -, ami nem a személyiségem része, hanem amivel együtt élek.
A másik leggyakrabban használt elnevezés a fogyatékkal élő ember vagy személy, amellyel jogszabályokban, szakirodalmakban és hivatalos helyeken találkozunk.
Egyetértek teljesen azokkal a szakemberekkel, akik azt az álláspontot képviselik, hogy a fent leírt ma  leginkább elfogadott két kifejezést mindenképpen az “ember” vagy a “személy” szavakkal együtt használjuk.

Korábban teljesen természetesen volt használatos a fogyatékos szó. Hogy ez sértő-e vagy sem, nagyon megoszlanak a vélemények. Az biztos, hogy manapság ezt a szót sokan használják egymásra szitokszóként,  sajnálatos módon egyfajta szlenggé vált. 

Általánosságban gyakran előkerül a sérült kifejezés is, de azt gondolom, ez akkor helyénvaló, ha a fogyatékossági típussal együtt alkalmazzuk, mint például mozgássérült, látássérült, hallássérült. Önmagában a “sérült” egy sebzettségtudatot erősíthet. Vagy éppen nem a fennálló fogyatékosságot jelzi, hanem egy baleset utáni ideiglenes sérülést. Ily módon a horzsolás, vagy a vágás útján keletkezett seb is sérülésnek számít.

A kiindulópontot azonban a mára olyan, társadalmilag elfogadhatatlan elnevezések jelentik, mint a hülye, őrült, nyomorék, vagy az idióta. Bizony, a 19. században ezek voltak az általános hétköznapi és szakszavak!
A hülye az az ember volt, aki mindenen elhült, vagy hüledezett, vagyis bamba volt. Később az értelmi fogyatékosokra is alkalmazták, de nem pejoratív értelemben, egyszerűen ez volt a megnevezés. Ugyanez áll az idiótára, azokra az emberekre használták, akik nem értették a társadalmi szabályokat, mert alacsonyabb volt az intelligencia szintjük. A nyomorék pedig a testi fogyatékosok általános megnevezése volt.
Az első kifejezetten értelmi fogyatékosok számára létrehozott intézmény 1875-ben “Első magyar hülye-nevelő és ápoló intézet” néven nyitotta meg a kapuit Rákospalotán.
A korai 1800-as években pedig “közőrüldét” alapítottak, mellyel az akkori szokás szerint a fogyatékossággal élőket kirekesztették a társadalomból, elzárták intézményekbe.
Figyelemreméltó elnevezés még Roboz Józseftől a „gyengetehetségűek”, melyet az első általa írt szakkönyvben a differenciált oktatás kialakítására szánt koncepcióban említ címként.

Betegség vagy állapot? A kérdés nagyon jó, mert a fogyatékosság szerintem egy állapot, ami vagy veleszületett, vagy szerzett, azaz bizonyos ideje áll fenn. Ténylegesen általában valamilyen betegség következményeként alakul ki, épp ezért úgy gondolom, az “állapot” szó fogyatékosság esetében sokkal jobban megállja a helyét.

A fogyatékosság fajtáit tekintve is sok-sok elnevezés van már a köztudatban. Minden fogyatékossági típust többféle alcsoportra lehet osztani, azért, hogy elkülöníthető legyen a fogyatékosság mértéke. De az nagyon egyéni, hogy a fogyatékossággal élők között ki melyiket érzi magáénak, vagy épp melyik sértő számára. Én például a vakok alcsoportjába tartozom a látássérültek között, mégis jobban kedvelem, ha azt mondják, látássérült vagyok. Azt érdemes szem előtt tartani, hogy nem kell tudnunk megsaccolni, hogy egy látássérült éppen mennyit lát vagy nem lát, vagy egy mozgássérült mennyire mozgássérült, kerekesszékes-e vagy bottal közlekedik. Így a legegyszerűbb, ha egy adott fogyatékossági csoport gyűjtőneveit alkalmazzuk, ezzel elkerülhetünk kínos helyzeteket.

Miért fontosak az elnevezések? A leglényegesebb, hogy mindig tiszteletteljes legyen, és az érintett személy emberi méltóságát mindig tiszteletben tartsuk, amikor említjük a fogyatékossággal élőket, nemcsak az ő jelenlétükben.

És visszatérve az alapkérdésre, hogy miért kell folyamatosan változtatnunk a kifejezéseken?
A legfőbb oka úgy gondolom, hogy a társadalom folyamatosan felkapja a fogyatékossággal élőkre vonatkozó, eredetileg szakszavakat, és elkezdi bántó, pejoratív értelemben használni – legtöbbször az ép emberek egymásra. Főként a fiatalokra jellemző, hogy “fogyatékosozzák” egymást, ha valaki nem ért meg elsőre valamit, vagy egyszerűen csak be akarnak szólni neki, vagy lealacsonyítják. Ugyanezen a változáson ment keresztül a “hülye”, a “béna”, a “nyomorék”, az “őrült”, stb. szavunk is.
Maguknak a fogyatékossággal élőknek, és a velük foglalkozó szakmának pedig mára kifejezetten körmönfontan, megjegyezhetetlen és furcsa módon kell fogalmaznia, hogy nevet adjon annak, aminek amúgy volt és van egyszerű, érthető neve.
Nem őrület ez is?? Ahelyett, hogy előremenekülünk, inkább edukálnunk/tanítanunk kellene a társadalmat az óvodában, az iskolában, a családban, és mindenhol, hogy ne a fogyatékossággal élőkkel, az ő állapotukkal kapcsolatos szavakkal dobálózzanak, amikor valakit sértegetni akarnak. 

Almádi Evelin és Pataki Veronika írása, Kaszás Panna egyetemi dolgozatát is felhasználva