Nem más. Ugyanaz.
A „megváltozott munkaképességű” és a „fogyatékossággal élő” kifejezés nem egymás szinonimái, hanem más környezetben használt fogalmak. A különbség nem a személyekben van, hanem abban, hogy milyen jogi, társadalmi vagy munkaerőpiaci keretben beszélünk róluk.
Nézzük rá mit jelent a két kifejezés:
Fogyatékossággal élő személy: olyan ember, akinek tartósan fennálló fizikai, érzékszervi, értelmi vagy pszichoszociális állapota van, amely akadályozza a mindennapi életben való részvételt. Ez a fogalom társadalmi és emberi jogi megközelítés.
Megváltozott munkaképességű személy: jogi és munkaügyi kategória, amely azokat a személyeket jelöli, akik egészségkárosodás vagy fogyatékosság miatt a munkavégző képességükben tartósan korlátozottak. Vagyis a fogalom alapvetően a munkaerőpiaci keretekhez kötődik.
Érdemes kicsit elkalandozni afelé, hogy hogyan is jöttek létre ezek a magyarul eléggé nyakatekert kifejezések. Ez a kis történeti kitekintés jól mutatja, hogyan alakult át a társadalmi szemlélettel együtt a nyelv is.
A fogyatékosság fogalmánál még a 19.-20. században is a köznyelvben, sőt az orvosi szaknyelvben a nyomorék, hülye, béna, idióta, rokkant szavak voltak a teljes mértékben elfogadottak. Ezek a szavak a középkori magyar nyelvből erednek (kivéve az idióta, ez a görögből, latinból került hozzánk), és nem számítottak sértőnek, egyszerűen leíró jelzők voltak. Mára a társadalmi hozzáállásnak “köszönhetően” erősen stigmatizálóvá váltak, hiszen elkezdték az emberek sértésként használni ezeket.
Mit tett erre a nyelv? Előremenekült. Kitalálta a fogyatékos, majd fogyatékossággal élő, fogyatékossággal élő személy fogalmakat, melyeket mára alig tudunk kimondani. A fogyatékos szót például nyelvészeti viták kísérték, hiszen ez eredetileg katonai szakszó volt, így nem tartották szerencsésnek. A fogyatékossággal élő az ENSZ Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezménye hatására terjedt el Magyarországon. 2025-ben már az Alaptörvény szerint is ez a helyes szóhasználat (nem tudni megkérdezték-e az érintetteket). Annyi előnye van, hogy a nyelv ezzel jelzi, hogy társadalmi szemléletváltás jött létre, a hangsúly nem az „akadályon”, hanem az emberi jogokon és a társadalmi részvételen van.
A megváltozott munkaképesség kifejezés a rendszerváltást követő tömeges rokkantsági nyugdíjazás eredménye. Nemcsak fogyatékosság, hanem tartós betegségek miatt is sokan kerültek ekkor rokkantsági nyugdíjba. Ám ez a kategória túl széles volt, így jött a 2011-es reform és vele a fogalom: “megváltozott munkaképességű személy”. Célja alapvetően üdvözlendő, hiszen a rokkantsági nyugdíj, és ezzel az egyfajta kivonulás helyett a megmaradt, fejlesztendő képességekre épülő foglalkoztatást támogatta. A gyakorlatban azonban sok kritika érte és éri, legtöbbször jogosan. Éppen a HR-esek számára zavaró, hiszen nem egyértelmű, adminisztratív terhekkel jár, és sokan stigmaként élik meg a munkahelyen. Problémás az a szabályozás is, miszerint a 25 főnél nagyobb cégeknek kötelező a dolgozók legalább 5%-át megváltozott munkaképességűként foglalkoztatni. Ha nem teszik, rehabilitációs hozzájárulást kell fizetniük. A gondolat szép és jó, hiszen esélyt teremt. Ám a “kvótakitöltés” nem tölti be a szerepét, nincs valódi inklúzió. Stigmatizál, adminisztratív terhet jelent, jogi kötelezettséget teljesít csupán. A cégek gyakran nem a képességeket nézik, csak a kategória meglétét. Arról nem is beszélve, hogy nem minden foglalkoztatási szektorban érvényesül a hatás.
Sok HR-es azt gondolja, hogy a két fogalom szerint két külön csoport létezik, holott valójában ugyanazok az emberek, más-más keretezéssel.
Az ellátásoknál, támogatásoknál, jogi dokumentumokban is okozhat ez más területeken zűrzavart.
Van-e megoldás erre a fogalmi keveredésre?
A megoldás még véletlenül sem egy harmadik, negyedik, tizedik bonyolult új fogalom bevezetése, hanem a meglévők helyes használata és helyes kontextusba helyezése.
A „fogyatékossággal élő” legyen az alapvető, emberközpontú kifejezés. Míg a „megváltozott munkaképességű” maradjon a jogi-adminisztratív kategória. Így elkerülhető a keveredés, és a társadalmi szemlélet is erősödik.
A megváltozott munkaképességűek kötelező kvótájára is találhatunk ennél jobb megoldásokat, mint a magyarországi. Rugalmas támogatásokat, akadálymentes munkahelyeket, HR képzést a témában, és komplex ösztönző rendszereket. Olaszországban pl. ha a cégek nem tudják teljesíteni az ottani kötelező kvótát, állami támogatást kapnak az akadálymentesítéshez és munkahelyi adaptációhoz.
Pataki Veronika írása