Ha mindannyiunknak nem is, de valószínűleg igen sokunknak van a bezártsággal kapcsolatban élménye. Akinek pedig nincs, a COVID második hullámának köszönhetően várhatóan lesz. 🙁

Sokat segít nekünk, és sokat segítünk vele másoknak is, ha kiírjuk ezt magunkból, okulásként, példát, megoldási lehetőséget, túlélési stratégiát állítva azok elé, akik még nem találták ezt meg.

Blogláncot indítunk ezért, amihez mindenki hozzá írhatja a magáét. Kezdem az én történetemmel, ami a kórházi bezártságról szól.

Pont egy éve, vagyis 2019. novemberben kerültem kórházba, a budapesti SOTE szemészeti osztályára. Váratlanul, mint ahogy ez a COVID bezártság is jött, egyik pillanatról a másikra. Elmentem Budapestre vizsgálatra, mert az iszonyú fájdalmakkal járó szemproblémámat 5 hete nem tudták sajnos eredményesen kezelni tovább az addigi helyen. A vizsgálat azonban néhány perc múlva betegfelvételellel folytatódott, és meglepetésemre egy órán belül ott találtam magam Budapesten, egy kórházi szobában egyedül, betegtárs nélkül. Csak ültem az ágyon és egyelőre azt sem tudtam mihez kezdjek. 

A szemészeti osztályon amúgy nem szokás hetekig lébecolni, ezért az én majd egy hónapos ottlétem alatt VIP vendég lettem, magam szolgáltam ki magam, magam csöppentgettem a szemembe, és általában nagyon kedélyesen maguk közé fogadtak a nővérek. 

Az első műtétre mindjárt másnap került sor, majd egy hét múlva a “nagy” műtétre, és hogy ne unatkozzak, néhány nap múlva “egy kis igazításképp” egy harmadikra. Addig nem voltam a műtők gyakori vendége, így próbáltam a rettegést azzal csillapítani, hogy a műtő világának izgalmas újdonságait gyűjtöttem bele a lelkemnek erre szolgáló bugyrába. Az izgalmakról csak annyit, hogy az unalomból csoki és sütievések, és az állandó ágyon üldögélés vagy fekvés ellenére 6 kilót hagytam magam mögött a SOTE-ról való távoztomkor.

A bezártság érzése számomra leginkább a felfoghatatlanság érzésével volt azonosítható. Mit keresek én itt? Hogy kerültem ide? Miért én? és hát a legerősebb:  De jó a többieknek!!! 

Ma visszagondolva fogalmam sincs hogyan múltak el a napok a teljes tétlenségben, hogyan lett végre dél, aztán végre délután, és végre este, csak azért, hogy egy újabb rém unalmas nap kezdődjön. Mekkora örömet okozott nekem, hogy a szemközti házban felfedeztem, hogy minden este 7-kor jóga van, ráadásul valami izzasztó féle, mert bepárásodnak az ablakok. És szombat délelőtt 9-kor is jönnek, de jó nekik, kijógázzák az aheti stresszt. De átmennék én is! De jó nekik!

Volt mélypont is. Kettő. 

Amikor úgy volt, hogy másnap meglesz a “nagy” műtét és utána elmúlik az addigra két és fél hónapja tartó iszonyú fájdalom, ami akkor már az őrület határára vitt. Ha nem bele. Csak holnapig kell kibírni! Én leszek persze az utolsó, mert fertőzés lévén utánam nagytakarítás kell a műtőben, ami azt jelenti, hogy délután 2-3 óra körül kerül csak rám sor. Éjfél után már nem enni, nem inni, reggel 6-kor átöltözni műtős ruhába, és ülni az ágy szélén összeszűkült gyomorral. Majd jönnek, hogy nagyon elnézést, de egy azonnali sürgős műtéthez kellett a nekem szánt szaruhártya…….összeomlás. Nem csöppentek többet! Minek csináljak bármit is, úgyis mindegy! Mindenkit utálok! Ne kérdezzék hogy vagyok, nem mindegy az nekik?!

Ekkor nekem megvolt az az életmentő lehetőségem, ami a mostani COVID helyzetben sokaknak nincs: a rendkívüli empátiával megáldott orvosom azt mondta, Veronika menjen ki szombat délben és csak vasárnap este jöjjön vissza. A bátyám lakásában lenni, normális nappaliban TV-t nézni, vacsorázni, a Római-parton egyet sétálni, ez a valódi, igazi, álombeli Mennyország volt! Még akkor is, ha a szembesütő napot csak hétrét görnyedve, fejemet eltakarva bírtam elviselni, ha másfél órát kerestünk hétvégén nyitva tartó patikát fájdalomcsillapítóért, akkor is, ha éjjel 15-ször keltem fel. 

A második  mélypont amikor már megvolt a “nagy” műtét, de még nem biztos semmi sem állapotban nem bírtam tovább, hogy a többieknek milyen jó én meg be vagyok ide zárva. Akkor kiszöktem. A nagy udvar másik oldalán lévő büfébe kimehettem, sőt a dohányosok az utcára is, hát én a büféjáratomat megtoldottam egy nagy körrel a kórház körül. Második Mennyország! Emberek körülöttem, kávézók, én is beültem egy gyors Lattéra, hú de jó volt! Utána meg hú de rossz visszamenni! Figyelem: az említett szökést a jelen helyzetben senki ne csinálja utánam!

Az egy hónapnyi bezártság utáni kiszabadulás meglepően nehéz volt. Vissza kellett illeszkedni a normalitásba. A bezártságot is meg lehet szokni, az ottani rutin is újfajta biztonságot adott. Újra kellett tanulni szabadon élni. De gyorsan ment! 🙂

Írd le a Te történetedet is. Nagyon kíváncsi vagyok rá!