Hízásra hajlamos vagyok, és mint a nők többsége, hülyét kapok, ha bármennyi felesleg is rám jön. Járó koromban, vagyis az első 18 évemben, állandóan kínzott pár kiló túlsúly. Persze utólag tudom, hogy így is teljesen rendben voltam, de ezt tinilányként teljesen másképp láttam. A magam tempójában időnként futottam, tornáztam, úsztam és sokat bicikliztem, de nem segítettek fogyni. Rengetegszer belekezdtem valamilyen diétába (pl. 14 napos kórházi vagy bécsi diéta), de kitartás híján egy héttel később nagy üveges mogyorókrémet kanalaztam magában – nagyon szerettem!
Aztán jött a balesetem. Előbb iszonyatosan lefogytam a szondán való táplálás miatt, majd édesanyám rendkívül finom és cseppet sem kalóriaszegény kosztja újból megnövelte a térfogatomat. Ijedten néztem vissza óriási tokámat egy fényképről, de ez sem adott elég motivációt ahhoz, hogy hosszútávon koplaljak. Így megmaradt a gyötrő bűntudat, amit evéssel próbáltam elnyomni, ördögi körbe taszítva magam.
Azonban váratlanul bekövetkezett egy fordulópont. A baleset utáni első otthon töltött karácsonyomon történt, hogy emeltek ki az ágyból a kerekesszékbe, és a nagybátyám, akit erős embernek tartok, az emelésem során egyszer csak nyögött egyet. Elszégyelltem magam. ’Ők erőn felül küszködnek, fáradoznak értem, én meg még megnehezítem a helyzetüket. Mit tehetnék mindannyiunk érdekében?’ Azonnal tudtam. ’Kevesebbet enni mozdulatlanul is lehet, muszáj elkezdenem!’
Mindig érdekelt a táplálkozás, az ételek összetétele, kalóriatartalma, a különböző étrendek, diéták, mit tehetünk egészségünkért az étkezés által. Addig persze gyakorlatban képtelen voltam bármit is tenni ezen a téren, de az előbb említett szégyenteljes pillanat kellően motiválttá tett. Az akkori (1996-7) általam ismert diéták közül a Testkontroll diétára esett a választásom, ami abból áll, hogy délig csak gyümölcsöt lehet enni, a továbbiakban pedig a szénhidrátot és a fehérjét csak külön szabad fogyasztani. Annak is tudatában voltam, hogy a tápanyag-felszívódás miatt nappal tanácsos szénhidrátot enni, este pedig fehérjét, zsírt. Korábban még egy jól megpakolt szendvicset és egy fél tábla csokit reggeliztem, aztán csak egy banánt és egy narancsot. Délben, pl. levest, főzeléket, krumplit, rizst, kelt kalácsot, vagy palacsintát, vacsorára pl. tejfölös túrót, kolbászt vagy szalonnát ettem, kizárólag csak zöldségekkel. Tízóraira és uzsonnára max. gyümölcsöt fogyasztottam.
Nehéz volt türelmesnek lennem a koplalás elején, hiszen egy kíméletesebb diétánál a fogyás nem rögtön, hanem hetekre rá indul be. Nálam 3 hét után jött el ez a pillanat. És érdekes módon, hiába van csak harmatgyenge kapcsolatom a bénult testemmel, azt mégis éreztem, hogy kezdek fogyni. Talán így segített a Jóisten fenntartani a motivációmat és ez kitartásra sarkalt. Idővel nemcsak a combjaimon éreztem a fogyást, hanem – életemben először – az arcomon és a kulcscsontjaimnál is, amit kitörő örömmel és további lelkesedéssel fogadtam. Később már volt lelki erőm azzal is kínozni magam, hogy akkor hagytam abba az étkezéseket, amikor a legjobban esett. Az étel vs. én csatákban egyre több győzelmet söpörtem be, és a 3-4 hónapos hadjáratot sikerrel zártam. Elértem az áhított szintet, csontkollekcióvá nem akartam válni. Azt nem tudom, mennyit fogytam kilóban, mert nem tudtam méredzkedni, de a női hiúságomat megelégedéssel töltötte el, önbizalmamat pedig növelte. Nem utolsó sorban faragtam az engem emelgető emberek nehézségeiből – maradt nekik sajnos úgyis elég. Összegezve, mindenki nyert belőle.
Az étrendemet hosszútávon is átalakította a Testkontroll diéta, sokáig követtem a szétválasztás módszerét. Sajnos csak sokáig, nem örökké. Ezért történik meg velem időnként, hogy felszedek pár kiló felesleget. Ilyenkor leginkább elküldeném melegebb éghajlatra a plusz súlyom, de nem teszi meg ezt a szívességet! A hiúságom is rágja a fülemet, hogy tegyek már valamit!
Táplálkozásomban nehezítő körülmény adódott. Rendszeresen átjártam Bajáról Pécsre az egyetemre, végigtanultam a napot, közben nem ettem semmit, és afféle jutalomként visszafelé McDonalds-os kajával tömtem tele magam. Nagy dolog volt ez egy húszas évei elején járó kisvárosi lánynak, ételben is követhettem a divatot! Mekkora hülye voltam! A gyorskaják finomított szénhidrátjai az egekbe repítették a vércukromat, aztán zuhanórepülésben a mélybe csapódtak, olyan rosszullétet okozva, amit azelőtt még sosem tapasztaltam. Mire rájöttem, mi az oka, addigra késő volt. Sajnos azóta a szervezetem nem tolerálja az éhséget, kegyetlenül leesik a vércukrom, ha üres a gyomrom, és rosszul leszek. Utálok még erre is figyelni, észben tartani, hogy mindig egyek vagy csipegessek valamit, és így a kilóimtól is nehezebb megválnom.
Ezen felül, tovább csökkentek a diétázási lehetőségeim, amikor intézetbe költöztem. Itt fix a menü heti bontásban, és ha mind megenném, amit adnak, minimum kétszer akkorára nőnék, de nem hosszában, hanem széltében. Világéletemben lassú volt az anyagcserém, pláne most, mozdulatlanul. Főzni nem tudok magamnak, külön főzni nekem az intézet konyhájában nincs kapacitás – ötszázan lakunk itt, érthetően megoldhatatlan. Hosszútávon az működött, hogy minimalizáltam a kenyeret: csak reggel ettem, 1-2 pici szelettel, teljes kiőrlésűt, valamilyen feltéttel és zöldséggel. Az ebéd úgy, ahogy volt, lecsúszott, vacsorára csak salátát ettem valamennyi fehérjével. Amint hiba csúszott a számításba, azonnal gyarapodtam. Főzés nélküli, két hetes diétával próbálkoztam: Amerikai narancsos vagy Los Angeles diéta, tele van kétszersülttel, naranccsal, tejföllel, de sajnos nem segített fogyni, hogy a rosseb egye meg!
Egyik nyáron, mikor még volt hová hazajárnom, megkértem édesanyámat, hogy segítsen végigcsinálni az egyhetes, hírhedt káposztaleveses diétát – szívesen meg is főzte nekem, nekem meg többre nem volt se időm, se idegem. Nálam komoly fejmunka a diétázás, hiszen kontrollálnom kell a kilengési szándékaimat, amik gyakran rámtörnek az önként vállalt gyötrelmeim közepette, illetve tudatosan követni akartam az előírt étrendet. A káposztaleves diéta kulcsa az volt, hogy habár korlátlanul ehettem a levesből egy héten át, mégse egyem magam belőle degeszre az első pár napban, nehogy megundorodjam tőle. Ezt sikerült megelőznöm, rendesen végigcsinálnom, és rengeteget fogynom! Madarat lehetett velem fogatni, annyira örültem! A kellemes eredmény hatására a következő évben is ugyanúgy végigcsináltam, azonban nagy csalódásomra a súlyom változatlan maradt. A későbbiekben újra megpróbáltam, de ismét hatástalannak bizonyult. Fel is hagytam vele.
Ezek után következett néhány nagyböjti húsmentesség. Első alkalommal minden gond nélkül ment, a következő évben 30 nap után megvesztem zsiradék nélkül és jobbnak láttam leállni vele, majd a harmadik évben minden vasárnap ettem húst, és így végig nagyon jól esett az átmeneti jelentős húscsökkentés.
Nem maradhatott ki eddigi életemből a 90 napos szétválasztó diéta sem, ami abból áll, hogy első nap csak fehérjét, második nap csak keményítőt, harmadik nap csak szénhidrátot, negyedik nap csak gyümölcsöt lehet enni. Időnként van egy ötödik nap is, amikor nem eszünk semmit, de azt kapásból likvidáltam. Ennek a diétának az az előnye, hogy korlátlanul lehet zabálni az aktuális ételből. Csábítónak tűnt a szénhidrát nap, ahol kedvemre bújhattam volna Gombóc Artúr szerepébe, ráadásul a csokikat megfejelve finomabbnál-finomabb süteményekkel, kelt kaláccsal és hasonló mennyei édességekkel. Óriási megrökönyödésemre azonban ettől a naptól irtózott legjobban a szervezetem, bizonyára nem talált bennük hasznos tápanyagot. A fehérjenap energetizált a legjobban. Azonban ezt a diétát sem tudtam folytatni 30 napnál tovább. Talán az is közrejátszhatott, hogy nem állt módomban beszerezni elegendő megfelelő mennyiségű és összetételű előírt ételt.
És még mindig nincs vége a kipróbált súlycsökkentő módszereknek. Jobban belegondolva a diétázásaimba, mintha fakír lennék! De nem vagyok az, mert gyakran eszem jót és csak rövid időszakokat ölelnek fel az életemből a koplalásaim. De akkor is! Kinek lenne jó, ha ebben az állapotban elhíznék? Az már más kérdés lenne, ha épen mozognék. Nem kizárt, hogy elfogadnám a kerekded formáimat, mert jómagam, női szemmel is csinosabbnak tartom a gömbölyded női alakot a piszkafánál.
Mostanában azokat a súlycsökkentő étrendeket kedvelem, amik a legkevesebb szellemi energiabefektetést igénylik. 2016. tavaszán pl. úgy fogyókúráztam 3 hónapon át, hogy a reggeli és az ebéd után már csak gyümölcsöt ettem. Az első 3 hét maga volt a pusztulat, de végül megszokta a gyomrom a délutáni „éhínséget”. Hála Istennek, meghozta a várt hatást, élveztem a karcsúságom! Idővel megint elrontottam. Heti egyszeri kilengés még belefért volna, de az egyre gyakoribbá váló pizza- és frissensült vacsorák újabb súlygyarapodást eredményeztek. Nem tudtam ellenállni a (gyors)éttermek és cukrászdák ínycsiklandozó kínálatának, ez az igazság, annyira finomakat ettem! Kalotaszegre sem azért mentem ki 2017-ben, hogy csak nézzem az autentikus, szívvel és házilag készített, finomabbnál-finomabb ételeket!
2018-ban viszont olyan pszichésen megterhelő dolgok értek, amik jelentősen felemésztették energiámat. Lelkileg fejlesztettek, de elfáradtam a kemény belső teendőkben, ami fizikai és szellemi kimerültséghez vezetett. Egy júliusi utazásom végén komoly izomszakadás ért a jobb lapockám környékén, ami két hónapon át minden emelésemet állatira megkeserítette. Nagy fájdalommal mondtam le újabb, várva-várt erdélyi utamat, és úgy döntöttem, hogy egy jó darabig nem szervezek további utazásokat, valamint visszafogom magam tevékenységek és programok terén. Mivel fejben sem tudtam a megszokott módon teljesíteni, 2018-ban minden súlycsökkentési törekvésem kudarcba fulladt. Nem ment már a délutáni gyümölcsevészet, mert estére leesett a vércukrom, vagy a korábbi szénhidrát- és cukormegvonást is csak egyetlen hónapig voltam képes fenntartani. Tudom, hogy ezek nem világrengető problémák, de akkor is elszomorodtam, hogy nem hozom a megszokott szintemet. (Biztosan az is hozzájárult, hogy „fiatalodom”.)
Kétségbeesésemben előszedtem az Oshawa diétát, amit kb. 7-8 éve már egyszer sikeresen végigcsináltam. Igen drasztikusnak hangzik, mivel tíz napig csak négyféle gabonát lehet fogyasztani, pusztán só és víz hozzáadásával: barna rizst, tönkölybúzát, kölest és hajdinát. Az utolsó ízét nem bírtam elviselni, ezért maradt a három előbbi. A neten elolvastam egy pasi beszámolóját, aki teljesítette az Oshawa diétát. Azt írta: „Elsírod magad, mikor újra beleharapsz egy almába.” Anno félve indultam neki, de csodák csodájára élveztem szinte minden percét! Bármennyit lehet belőlük enni, sosem voltam éhes. A beleimmel csodát művelt, és jól emlékszem, hogy eszem ágában sem volt visszatérni a normál kosztra, kb. könyörgött a gyomrom, hogy maradjak ennél az étrendnél. De így is sok ember tett szívességet azzal, hogy megfőzte nekem az éppen szükséges adagot, tovább nem élhettem vissza a jóindulatukkal. A súlyom nem csökkent, hiszen korlátlanul ettem a kalóriadús gabonákat.
Szóval, Oshawa diéta, 2018. november. Ezúttal nem voltam annyira lelkes, mint az első alkalommal. Untam. Az ízlelőbimbóimnak hiányoztak a megszokott ételek. Többször volt holtpontom, de nem akartam feladni. Aztán azt tapasztaltam, hogy energiát takarítok meg, ha nem kell agyalnom, mit, mikor, mivel egyek. Csak elő a hűtőből, melegít, befal, naponta 4-5-ször. És véget ért. Sikeresen. Fogyni nem sikerült tőle ezúttal sem, de mégis változást idézett elő bennem. Rájöttem, hogy egy ideje túl nagy hangsúlyt fektetek a különböző nagyszerű ételkölteményekre és túl nagy jelentőséget tulajdonítok a különlegesebbnél-különlegesebb ízeknek. Kis túlzással, azért éltem, hogy egyek. A diéta által csökkent az édesség, a hús, a feldolgozott ételek iránti vágyam, és megtapasztaltam, milyen nehéz és költséges elég egészséges táplálékot beszerezni hosszútávon, különösen önellátásra képtelenül.
A jelenlegi helyzet az, hogy elakadtam a túlsúlyom leadásában. Még nem gondolom kövérnek magam, de égek a vágytól, hogy néhány felesleges kilótól tartósan megszabaduljak valamilyen tetszetős módon. Hogy ez mikor jön el és hogyan, az a jövő zenéje…
