Dékán Alexa bejegyzései

A fogmosás béna művészete

Fogat mosni művészet. Legalábbis béna ujjakkal. Anno a rehabon komolyan kételkedtem benne, hogy képes leszek elsajátítani egy új fogmosási technikát. Nem is akartam tudomásul venni, hogy nem fog már úgy menni, mint a baleset előtt. Nem akartam szembenézni a veszteséggel, ami ért, pontosabban fogalmazva, nem volt elég erőm szembenézni vele. Túlságosan fájt. Megvetettem az új helyzetet. ’Legyen már vége!!! Ébredjek már fel ebből a rossz álomból!!!’ Gyűlöltem, ami megtörtént, ordítottam, toporzékoltam. De csak magamban, elfojtva, nem tudatos szinten. A külvilág felé azt mutattam, minden rendben van, bírom, kezelem, erős vagyok. A fenéket. Becsaptam magamat is, másokat is.

24 év telt el azóta, és csak most kezdek komolyabban szembenézni vele. Mármint érzelmileg. Nem tudom, hogy miért éppen most. De már képes vagyok leírni az egyik fájdalmas fogmosós élményemet is. Egyébként az új technika az, hogy a két tenyerem külső éle közé szorítom be a fogkefe szárát, a többi már ugyanaz. A fogás, szorítás képességének hiánya azonban, mint már oly sokszor, ismét megkeserített a minap.

Magasított az íróasztalom, hogy a kerekesszékkel is aláférjek. Azon várt két félig teli műanyagpohár víz, a tetejükön keresztben a fogkefém, rajta egy adag kinyomott fogkrém. Az utóbbit elvenni onnan, na az a művészet. Labilis, mint állat, akár a marokkó-mikádó játék gyerekkoromban. Csak ez most a valóság, abból is a nyomorúságos fajta. Szóval, ráfogtam a fogkefére, persze, hogy elugrott, és függőlegesen landolt az egyik pohár szélén, a fejével tartva magát. A fogkrém, hála az égnek, függőlegesen is rajta maradt. És kevés masszát kenve a pohár oldalára, sikerült a tenyereim közé kaparintanom.

Fogmosás megtörtént. Fogkefét egyik pohárba belepotty. A másik pohárból gondoltam hörpinteni az öblítéshez, majd a fogkefésbe kiköpni azt. Ehhez le kellett bűvészkednem mindkét poharat a kerekesszékem asztalkájára, tíz centivel lejjebb a kiindulási helyüktől. A lakkozott asztalkán baromira csúszkált a könyököm a thermo felsőmben, győztem stabilan megtámasztani őket. Egyik pohárra két kézzel ráfog. Nem elengedni egyikkel sem, különben leesik! Az áthelyezés elindult, erőteljesen koncentrálva a könyökömre, a csuklómra. De a jobb karom elakadt, valamiben elakadt! Csak egy tetraplég tudhatja, miről beszélek most: a felsőm bolyhai elakadtak az íróasztal szélének a szálkáiban! Ilyen nincs! Könyök, csukló külön már nem mozdulhat! Mi legyen? Fogalmam sem volt, mennyire akadtam be! Megkockáztattam, hogy mindenestől az asztal széle felé mozdulok, hátha kiakadok. Szerencsére kiakadtam. Leejtés megúszva, hadművelet sikeresen befejezve. De lelkileg is kiakadtam. Fájt a bénaság. Percekig. Aztán továbbléptem.

Tiszta igények

Mesélek egy picit egy születésétől fogva szellemileg és fizikailag is valamennyire sérült lakótársamról, Laciról, aki ráadásul állami gondozásban nőtt fel. Ma már közeledik az 50-hez, és annak ellenére, hogy kizárólag intézetekben lakott és csak magára számíthatott, mindig kicsattan a jókedvtől. Fogalmam sincs, hogyan csinálja, de veszettül irigylem a pozitív hozzáállását és a szívből jövő segítőkészségét. Mintha állandóan fel lenne töltődve lelkileg, és nem válogat, kinek ad belőle. Egyik vasárnap elrobogtunk a pécsi vásárba, mindketten elektromos kerekesszékkel. Egy lángost is vettünk magunknak, félbevágatva, elvitelre. Pontosabban, ajándékba adták neki, mint régi, hűséges kuncsaftnak. A közeli pláza egy napos szélvédett járdáján táboroztunk le és megeszegettük a fincsi fokhagymás lángost. Üldögéltünk még ott, élveztük az első tavaszi, melengető napsugarakat. Előttünk kb. 20 méterre folyamatosan járkáltak ki-be a parkolóból a műszaki áruházba és a fitness terembe, mindkét oldalukon jókora füves területtel. Dohányozni is sűrűn jöttek ki az alkalmazottak a plázából, az ajtó tövébe, ahol a füves placcok terültek el. Sok szemetet odahordott a szél, nagyrészt műszaki cikkek zacskóját és csomagolását. Hiába éreztem késztetést arra, hogy összeszedjem és a sok kis szemetes egyikébe dobjam őket, szomorúan törődtem bele, hogy én erre fizikailag képtelen vagyok. Mintha Laci olvasott volna a gondolataimban, egyszercsak fogta magát és odagurult kerekesszékével a röpködő szemetekhez és elkezdte felszedni őket. Segítséget is kért két fiatalembertől, akik közvetlen mellette haladtak el. Segítettek is, de maguktól hagyták volna tovább táncolni a szélben az üres zacskókat. Majd Laci visszajött mellém, de felszedte az útjába akadó hulladékokat is. Jól esett tisztán, szemét nélkül látni a szép füvet. Békésen üldögéltünk tovább, közben figyelmesen hallgattam a lelki fröccsét, mely arról szólt, hogy ne vegyem a nyakamba mások problémáit, épp elég az embernek a sok sajátja is. Kész pszichológiai előadás volt, pedig nem a legtanultabb emberek közé tartozik és súlyos diszlexiával is küzd. Erkölcsök, értékek terén bizony ott van a szeren, sok képzetlen, képzett, vagy agyonképzett embertársával ellentétben. Teljesen belemerültem a mondandójába, ezért megijedtem, amikor hirtelen hangosan felkiáltott: “Kedves Uram, legyen szíves vegye fel azt a zacskót és dobja ki! Köszönöm szépen!” Odanéztem, és egy fiatal srác közeledett a pláza bejárata felé edzőtáskával a kezében. Szó nélkül engedelmeskedett Lacinak, majd eltűnt az épületben. Először azt gondoltam, milyen ciki a szitu, majd arra jutottam, hogy mindez arra nézve szégyen, aki csakúgy elsétál egy “tisztább” hulladék mellett, miközben látszik, hogy nagyon sokat ad a saját külsejére.

Ott tartózkodásunk alatt számtalan embert láttunk a szemetek és gyűjtőjük mellett elhaladni. Odajárnak csinosítani a testüket, vásárolni a lakásuk csinosítása céljából, de a közös környezetük csinosítása, tisztán tartása valahogyan nem szerepel az életükben. Laci nem ismeri a #trashtag kihívást vagy a “teszedd” akciót, nem internetezik vagy olvas sajtót, alapból zavarja a szemét a szemét. Tanulhatunk tőle.

Diétáim története

Hízásra hajlamos vagyok, és mint a nők többsége, hülyét kapok, ha bármennyi felesleg is rám jön. Járó koromban, vagyis az első 18 évemben, állandóan kínzott pár kiló túlsúly. Persze utólag tudom, hogy így is teljesen rendben voltam, de ezt tinilányként teljesen másképp láttam. A magam tempójában időnként futottam, tornáztam, úsztam és sokat bicikliztem, de nem segítettek fogyni. Rengetegszer belekezdtem valamilyen diétába (pl. 14 napos kórházi vagy bécsi diéta), de kitartás híján egy héttel később nagy üveges mogyorókrémet kanalaztam magában – nagyon szerettem!

Aztán jött a balesetem. Előbb iszonyatosan lefogytam a szondán való táplálás miatt, majd édesanyám rendkívül finom és cseppet sem kalóriaszegény kosztja újból megnövelte a térfogatomat. Ijedten néztem vissza óriási tokámat egy fényképről, de ez sem adott elég motivációt ahhoz, hogy hosszútávon koplaljak. Így megmaradt a gyötrő bűntudat, amit evéssel próbáltam elnyomni, ördögi körbe taszítva magam.

Azonban váratlanul bekövetkezett egy fordulópont. A baleset utáni első otthon töltött karácsonyomon történt, hogy emeltek ki az ágyból a kerekesszékbe, és a nagybátyám, akit erős embernek tartok, az emelésem során egyszer csak nyögött egyet. Elszégyelltem magam. ’Ők erőn felül küszködnek, fáradoznak értem, én meg még megnehezítem a helyzetüket. Mit tehetnék mindannyiunk érdekében?’ Azonnal tudtam. ’Kevesebbet enni mozdulatlanul is lehet, muszáj elkezdenem!’

Mindig érdekelt a táplálkozás, az ételek összetétele, kalóriatartalma, a különböző étrendek, diéták, mit tehetünk egészségünkért az étkezés által. Addig persze gyakorlatban képtelen voltam bármit is tenni ezen a téren, de az előbb említett szégyenteljes pillanat kellően motiválttá tett. Az akkori (1996-7) általam ismert diéták közül a Testkontroll diétára esett a választásom, ami abból áll, hogy délig csak gyümölcsöt lehet enni, a továbbiakban pedig a szénhidrátot és a fehérjét csak külön szabad fogyasztani. Annak is tudatában voltam, hogy a tápanyag-felszívódás miatt nappal tanácsos szénhidrátot enni, este pedig fehérjét, zsírt. Korábban még egy jól megpakolt szendvicset és egy fél tábla csokit reggeliztem, aztán csak egy banánt és egy narancsot. Délben, pl. levest, főzeléket, krumplit, rizst, kelt kalácsot, vagy palacsintát, vacsorára pl. tejfölös túrót, kolbászt vagy szalonnát ettem, kizárólag csak zöldségekkel. Tízóraira és uzsonnára max. gyümölcsöt fogyasztottam.

Nehéz volt türelmesnek lennem a koplalás elején, hiszen egy kíméletesebb diétánál a fogyás nem rögtön, hanem hetekre rá indul be. Nálam 3 hét után jött el ez a pillanat. És érdekes módon, hiába van csak harmatgyenge kapcsolatom a bénult testemmel, azt mégis éreztem, hogy kezdek fogyni. Talán így segített a Jóisten fenntartani a motivációmat és ez kitartásra sarkalt. Idővel nemcsak a combjaimon éreztem a fogyást, hanem – életemben először – az arcomon és a kulcscsontjaimnál is, amit kitörő örömmel és további lelkesedéssel fogadtam. Később már volt lelki erőm azzal is kínozni magam, hogy akkor hagytam abba az étkezéseket, amikor a legjobban esett. Az étel vs. én csatákban egyre több győzelmet söpörtem be, és a 3-4 hónapos hadjáratot sikerrel zártam. Elértem az áhított szintet, csontkollekcióvá nem akartam válni. Azt nem tudom, mennyit fogytam kilóban, mert nem tudtam méredzkedni, de a női hiúságomat megelégedéssel töltötte el, önbizalmamat pedig növelte. Nem utolsó sorban faragtam az engem emelgető emberek nehézségeiből – maradt nekik sajnos úgyis elég. Összegezve, mindenki nyert belőle.

Az étrendemet hosszútávon is átalakította a Testkontroll diéta, sokáig követtem a szétválasztás módszerét. Sajnos csak sokáig, nem örökké. Ezért történik meg velem időnként, hogy felszedek pár kiló felesleget. Ilyenkor leginkább elküldeném melegebb éghajlatra a plusz súlyom, de nem teszi meg ezt a szívességet! A hiúságom is rágja a fülemet, hogy tegyek már valamit!

Táplálkozásomban nehezítő körülmény adódott. Rendszeresen átjártam Bajáról Pécsre az egyetemre, végigtanultam a napot, közben nem ettem semmit, és afféle jutalomként visszafelé McDonalds-os kajával tömtem tele magam. Nagy dolog volt ez egy húszas évei elején járó kisvárosi lánynak, ételben is követhettem a divatot! Mekkora hülye voltam! A gyorskaják finomított szénhidrátjai az egekbe repítették a vércukromat, aztán zuhanórepülésben a mélybe csapódtak, olyan rosszullétet okozva, amit azelőtt még sosem tapasztaltam. Mire rájöttem, mi az oka, addigra késő volt. Sajnos azóta a szervezetem nem tolerálja az éhséget, kegyetlenül leesik a vércukrom, ha üres a gyomrom, és rosszul leszek. Utálok még erre is figyelni, észben tartani, hogy mindig egyek vagy csipegessek valamit, és így a kilóimtól is nehezebb megválnom.

Ezen felül, tovább csökkentek a diétázási lehetőségeim, amikor intézetbe költöztem. Itt fix a menü heti bontásban, és ha mind megenném, amit adnak, minimum kétszer akkorára nőnék, de nem hosszában, hanem széltében. Világéletemben lassú volt az anyagcserém, pláne most, mozdulatlanul. Főzni nem tudok magamnak, külön főzni nekem az intézet konyhájában nincs kapacitás – ötszázan lakunk itt, érthetően megoldhatatlan. Hosszútávon az működött, hogy minimalizáltam a kenyeret: csak reggel ettem, 1-2 pici szelettel, teljes kiőrlésűt, valamilyen feltéttel és zöldséggel. Az ebéd úgy, ahogy volt, lecsúszott, vacsorára csak salátát ettem valamennyi fehérjével. Amint hiba csúszott a számításba, azonnal gyarapodtam. Főzés nélküli, két hetes diétával próbálkoztam: Amerikai narancsos vagy Los Angeles diéta, tele van kétszersülttel, naranccsal, tejföllel, de sajnos nem segített fogyni, hogy a rosseb egye meg!

Egyik nyáron, mikor még volt hová hazajárnom, megkértem édesanyámat, hogy segítsen végigcsinálni az egyhetes, hírhedt káposztaleveses diétát – szívesen meg is főzte nekem, nekem meg többre nem volt se időm, se idegem. Nálam komoly fejmunka a diétázás, hiszen kontrollálnom kell a kilengési szándékaimat, amik gyakran rámtörnek az önként vállalt gyötrelmeim közepette, illetve tudatosan követni akartam az előírt étrendet. A káposztaleves diéta kulcsa az volt, hogy habár korlátlanul ehettem a levesből egy héten át, mégse egyem magam belőle degeszre az első pár napban, nehogy megundorodjam tőle. Ezt sikerült megelőznöm, rendesen végigcsinálnom, és rengeteget fogynom! Madarat lehetett velem fogatni, annyira örültem! A kellemes eredmény hatására a következő évben is ugyanúgy végigcsináltam, azonban nagy csalódásomra a súlyom változatlan maradt. A későbbiekben újra megpróbáltam, de ismét hatástalannak bizonyult. Fel is hagytam vele.

Ezek után következett néhány nagyböjti húsmentesség. Első alkalommal minden gond nélkül ment, a következő évben 30 nap után megvesztem zsiradék nélkül és jobbnak láttam leállni vele, majd a harmadik évben minden vasárnap ettem húst, és így végig nagyon jól esett az átmeneti jelentős húscsökkentés.

Nem maradhatott ki eddigi életemből a 90 napos szétválasztó diéta sem, ami abból áll, hogy első nap csak fehérjét, második nap csak keményítőt, harmadik nap csak szénhidrátot, negyedik nap csak gyümölcsöt lehet enni. Időnként van egy ötödik nap is, amikor nem eszünk semmit, de azt kapásból likvidáltam. Ennek a diétának az az előnye, hogy korlátlanul lehet zabálni az aktuális ételből. Csábítónak tűnt a szénhidrát nap, ahol kedvemre bújhattam volna Gombóc Artúr szerepébe, ráadásul a csokikat megfejelve finomabbnál-finomabb süteményekkel, kelt kaláccsal és hasonló mennyei édességekkel. Óriási megrökönyödésemre azonban ettől a naptól irtózott legjobban a szervezetem, bizonyára nem talált bennük hasznos tápanyagot. A fehérjenap energetizált a legjobban. Azonban ezt a diétát sem tudtam folytatni 30 napnál tovább. Talán az is közrejátszhatott, hogy nem állt módomban beszerezni elegendő megfelelő mennyiségű és összetételű előírt ételt.

És még mindig nincs vége a kipróbált súlycsökkentő módszereknek. Jobban belegondolva a diétázásaimba, mintha fakír lennék! De nem vagyok az, mert gyakran eszem jót és csak rövid időszakokat ölelnek fel az életemből a koplalásaim. De akkor is! Kinek lenne jó, ha ebben az állapotban elhíznék? Az már más kérdés lenne, ha épen mozognék. Nem kizárt, hogy elfogadnám a kerekded formáimat, mert jómagam, női szemmel is csinosabbnak tartom a gömbölyded női alakot a piszkafánál.

Mostanában azokat a súlycsökkentő étrendeket kedvelem, amik a legkevesebb szellemi energiabefektetést igénylik. 2016. tavaszán pl. úgy fogyókúráztam 3 hónapon át, hogy a reggeli és az ebéd után már csak gyümölcsöt ettem. Az első 3 hét maga volt a pusztulat, de végül megszokta a gyomrom a délutáni „éhínséget”. Hála Istennek, meghozta a várt hatást, élveztem a karcsúságom! Idővel megint elrontottam. Heti egyszeri kilengés még belefért volna, de az egyre gyakoribbá váló pizza- és frissensült vacsorák újabb súlygyarapodást eredményeztek. Nem tudtam ellenállni a (gyors)éttermek és cukrászdák ínycsiklandozó kínálatának, ez az igazság, annyira finomakat ettem! Kalotaszegre sem azért mentem ki 2017-ben, hogy csak nézzem az autentikus, szívvel és házilag készített, finomabbnál-finomabb ételeket!

2018-ban viszont olyan pszichésen megterhelő dolgok értek, amik jelentősen felemésztették energiámat. Lelkileg fejlesztettek, de elfáradtam a kemény belső teendőkben, ami fizikai és szellemi kimerültséghez vezetett. Egy júliusi utazásom végén komoly izomszakadás ért a jobb lapockám környékén, ami két hónapon át minden emelésemet állatira megkeserítette. Nagy fájdalommal mondtam le újabb, várva-várt erdélyi utamat, és úgy döntöttem, hogy egy jó darabig nem szervezek további utazásokat, valamint visszafogom magam tevékenységek és programok terén. Mivel fejben sem tudtam a megszokott módon teljesíteni, 2018-ban minden súlycsökkentési törekvésem kudarcba fulladt. Nem ment már a délutáni gyümölcsevészet, mert estére leesett a vércukrom, vagy a korábbi szénhidrát- és cukormegvonást is csak egyetlen hónapig voltam képes fenntartani. Tudom, hogy ezek nem világrengető problémák, de akkor is elszomorodtam, hogy nem hozom a megszokott szintemet. (Biztosan az is hozzájárult, hogy „fiatalodom”.)

Kétségbeesésemben előszedtem az Oshawa diétát, amit kb. 7-8 éve már egyszer sikeresen végigcsináltam. Igen drasztikusnak hangzik, mivel tíz napig csak négyféle gabonát lehet fogyasztani, pusztán só és víz hozzáadásával: barna rizst, tönkölybúzát, kölest és hajdinát. Az utolsó ízét nem bírtam elviselni, ezért maradt a három előbbi. A neten elolvastam egy pasi beszámolóját, aki teljesítette az Oshawa diétát. Azt írta: „Elsírod magad, mikor újra beleharapsz egy almába.” Anno félve indultam neki, de csodák csodájára élveztem szinte minden percét! Bármennyit lehet belőlük enni, sosem voltam éhes. A beleimmel csodát művelt, és jól emlékszem, hogy eszem ágában sem volt visszatérni a normál kosztra, kb. könyörgött a gyomrom, hogy maradjak ennél az étrendnél. De így is sok ember tett szívességet azzal, hogy megfőzte nekem az éppen szükséges adagot, tovább nem élhettem vissza a jóindulatukkal. A súlyom nem csökkent, hiszen korlátlanul ettem a kalóriadús gabonákat.

Szóval, Oshawa diéta, 2018. november. Ezúttal nem voltam annyira lelkes, mint az első alkalommal. Untam. Az ízlelőbimbóimnak hiányoztak a megszokott ételek. Többször volt holtpontom, de nem akartam feladni. Aztán azt tapasztaltam, hogy energiát takarítok meg, ha nem kell agyalnom, mit, mikor, mivel egyek. Csak elő a hűtőből, melegít, befal, naponta 4-5-ször. És véget ért. Sikeresen. Fogyni nem sikerült tőle ezúttal sem, de mégis változást idézett elő bennem. Rájöttem, hogy egy ideje túl nagy hangsúlyt fektetek a különböző nagyszerű ételkölteményekre és túl nagy jelentőséget tulajdonítok a különlegesebbnél-különlegesebb ízeknek. Kis túlzással, azért éltem, hogy egyek. A diéta által csökkent az édesség, a hús, a feldolgozott ételek iránti vágyam, és megtapasztaltam, milyen nehéz és költséges elég egészséges táplálékot beszerezni hosszútávon, különösen önellátásra képtelenül.

A jelenlegi helyzet az, hogy elakadtam a túlsúlyom leadásában. Még nem gondolom kövérnek magam, de égek a vágytól, hogy néhány felesleges kilótól tartósan megszabaduljak valamilyen tetszetős módon. Hogy ez mikor jön el és hogyan, az a jövő zenéje…

Elérzékenyült az érzékenyítő

„Rossz érzés volt rászorulni a másik segítségére!” – hangzott el egy kilencedik osztályos tanuló szájából.

Szemléletformálásnak vagy érzékenyítésnek hívják azt a tevékenységet, amikor fogyatékossággal élő személyek hivatalos keretek között találkoznak egy-egy ép embercsoporttal és mesélnek az életükről, mindennapjaikról. A személyes beszélgetések tabukat, előítéleteket döntenek meg, félelmeket oszlatnak szét a fizikailag ép emberekben a fogyatékossággal élő társaikat illetően.

Ezért is végzem sok sorstársammal ezt a nemes feladatot, mely egyben komoly felelősséggel is jár, hiszen nem mindegy, milyen kép alakul ki a fejekben az első személyes találkozás során. Jómagam 2006-ban kezdtem el hivatalosan érzékenyíteni, amikor egy házaspár barátom célzottan erre pályázott és nyert is. Számos bajai (a szülővárosom) és környékbeli közép- és általános iskolába, valamint óvodákba mentünk beszélgetni a kísérőmmel, legtöbbször osztályfőnöki óra keretében. Eleinte féltem és izgultam, de aztán úgy vettem észre, sokaknál leomlott a félelem és a tanácstalanság fala. Számomra rengeteg önismeretet adott, mert komolyan el kellett gondolkoznom a nekem szegezett kérdéseken, mindenképpen hitelesen szerettem volna válaszolni. Élveztem!

Az évek során egyre szélesedett az érzékenyítettek köre: az óvodákon és iskolákon felül egyetemekre hívtak meg minket, felnőttképzésekre és munkahelyekre, pl. a helyi buszvállalat összes sofőrjéhez, sőt, az a megtiszteltetés is ért már, hogy egyik szilveszter éjjel egy pár perces élőinterjút követően visszaszámolhattam Pécs főterén az óriási embertömeg előtt álló színpadon.

Az a legjobb, amikor oda-vissza záporoznak a kérdések, de sokszor futottam már bele hallgatag osztályba. Rengeteg speciális aspektusa van az életünknek, ezért örülök a kérdéseknek, mert akkor tudom, hogy az aktuális hallgatóságot mi érdekli velem kapcsolatban a leginkább. Ha némán ülnek velem szemben, akkor is sokat tudok magamról beszélni, de olyankor aggódom, hogy vajon csak nem mernek kérdezni, vagy nem is érdekli őket a mondandóm?

Bevallom őszintén, a közelmúltban már kevésbé vonz a hivatalos érzékenyítés. Nekem is szükségem van pozitív visszajelzésre, a passzív hallgatóság elcsüggeszt. És egy idő után beleuntam abba, hogy ugyanazokat a dolgokat mesélem el magamról újra és újra, ezért, hogy ne bántsak meg senkit, kevesebb felkérést vállalok el. Ha nem megy szívből, őszintén, akkor ezt óhatatlanul is megéreznék a velem szemben ülők. Ezt tiszteletlennek vélem, így nem tagadom, jelenleg vannak nálam erre alkalmasabb és lelkesebb fogyatékkal élő személyek is. Imádtam csinálni, de elteltem vele. Valószínűleg kiégtem. Igen, még mi is kiéghetünk, ebben sem működünk másképp.

Ezért is készültem teljesen másképp egy olyan érzékenyítésre, amit régóta megígértem, és én nem szeretem megszegni az ígéreteimet. Egy elsős gimis osztályba hívtak el, és társamul egy vak barátomat, Annát szerveztem be. Egy ideje osztom már azt a meggyőződést, hogy ismereteket átadni interaktívan a leghatékonyabb és egyben a legélvezetesebb is. Annával közösen feladatokat találtunk ki, melyek belekóstoltatnak a mindennapi életünkbe. Mára úgy vélem, nem is várható el senkitől, hogy teljesen ismeretlen embereknek azonnal mély kérdéseket szegezzen. Tudtam előre, hogy egy esetleges megszeppent légkörben nem lesz kedvem mesélni magamról, így pár perc bemutatkozás után bedobtuk őket a mélyvízbe: máris csoportfeladatokat kaptak, hogy ne legyen idejük a felénk való gátlásaikkal foglalkozni.

Nagyon jól esett, hogy készségesen belevetették magukat a feladatokba. Eltűnt a némaság, a megszeppenés, győztük túlkiabálni 24 tini mérsékelt hangját. „Rossz érzés volt rászorulni a másik segítségére!” – hangzott el egy kilencedik osztályos tanuló szájából, miután megélte, milyen az, ha más eteti az embert. Ekkor könnyekig hatódtam. Nagyon örültem, hogy nekik csak pár percig kellett megtapasztalniuk, de úgy látszik, ennyi is elég volt átérezni. A kiszolgáltatottság az egyik legkevésbé elviselhető jelenség az életünkben. Sajnos, előfordul, hogy visszaélnek vele.

Anna pedig akkor érzékenyült el, amikor felolvasta az egyik csoport, hogy szerintük milyen érzésekre vágyik egy fogyatékossággal élő személy, hogy jól érezze magát az életében. És az egész osztállyal együtt konstatáltuk, hogy bizony kivétel nélkül minden ember hasonlókra vágyik, tehát lelki szükségletek terén nincs semmi különbség a sérült és az ép között.

Úgy éreztem, átment az üzenetünk. Kedvelem Annát a talpraesettsége, vagánysága, humora, pozitív életszemlélete és érett, felelősségteljes hozzáállása miatt. Azonban most én éreztem magam felelősnek őérte, mivel én kértem fel arra, hogy legyen a társam az érzékenyítésben egy számára teljesen ismeretlen helyszínen. Ezért kimentem a vonata elé a vasútállomásra, és én voltam kettőnk szeme. Jóvoltamból rossz buszra szálltunk, de nem zavartatta magát egy kis kirándulás miatt. Visszafelé megbeszéltük, hogy beülünk valahová ebédelni és beszélgetni egy kicsit. A nap sikerén felbátorodva szándékosan egy olyan éttermet választottam, ahol korábban negatív élmény ért: nem akarták, hogy ablakhoz üljek – arra tippeltem magamban, hogy nekik gáz lett volna egy mindenki számára látható kerekesszékes vendég.

Aznap, habár üres volt az étterem, ismét megpróbált egy pincér eltessékelni az ablaktól, de nem hagytuk magunkat. Helyet foglaltunk, és hála a jó égnek, egy másik, szociálisan érzékeny férfi szolgált ki minket. Egy nem látó és egy nem mozgó ember nem tudja összevágni magának az ételt, de ő, dilemmánkat hallva, kérés nélkül felajánlotta, hogy a konyhán szívesen felaprítják! Eme pici kedves gesztus által nem kellett lemondanunk a kívánt finomságokról. Közben Anna töltött nekem vizet többször is az asztalon lévő kancsóból és a végén ő segítette fel rám profin a kabátomat. Visszakísértem a vonatához, én meg buszra szálltam. Jól kiegészítettük egymást mind a „munka”, mind a „lazulás” terén.

Másfél órát tölthettünk el egy csodálatos gimis osztály körében. Ennyi idő alatt csak egy pici szeletét kóstolhatták meg életünknek, ám pár nappal később osztályfőnökük csokorba szedte és elküldte nekünk a nebulók visszajelzéseit, amiből nagy örömünkre az derült ki, hogy célt ért a küldetésünk! Be is másolok ide párat:

„A feladatoknak köszönhetően át tudtuk érezni és bele tudtunk gondolni, hogy milyen az életük, de jó volt látni, hogy nem a negatív oldalát nézik a dolgoknak.”

„Jó volt, hogy bepillantást nyerhettünk a sérült emberek életébe, és hogy nem áll meg az élet, az egész hozzáállás kérdése.”

„Nagyon örülök, hogy részt vehettünk ezen a programon, mert nagyon jól megtapasztaltuk, hogy milyen egy sérült ember élete. Tetszett, hogy játékosan mutatták meg nekünk mindezt. Nagyon szimpatikus volt a két hölgy, és örülök, hogy megismerhettük őket.”

„Nagyon jól éreztem magam és nagyon érdekes volt. Kedvesek és jókedvűek voltak. Először azt hittem, hogy minden nagyon nehéz nekik, és szinte semmit sem tudnak csinálni, de rájöttem, hogy igenis sok mindent tudnak csinálni és nem kell mindenről lemondaniuk. Nagyon jó volt találkozni!”

„Nekem nagyon tetszett ez az óra. Nagyon jó volt látni, hogy pozitívak voltak és egyáltalán nem sajnáltatták magukat. Annyira aranyosak és viccesek voltak! Hihetetlen, hogy milyen erősek! Szinte mindent megoldanak, hogy azt tudjanak csinálni, amit szeretnének, annak ellenére, hogy sérültek. Nekem példaképek lettek!”

Köszönet és hála nekik, tanáraiknak, Annának, a Kerek Világ Alapítványnak, akik a rámpát biztosították az iskolába való bejutáshoz, a kedvenc egyesületemnek, a People Firstnek, és nem utolsó sorban a Jóistennek!