Szekeres Henriett bejegyzései

Kínzó oltalom

Amikor 2019 végén az egyik nagy netes hírportálon arról számoltak be, hogy egy Vuhan nevű Kínai városban felütötte a fejét egy új típusú koronavírus, ugyan elolvastam a rövidke cikket, de nem mondanám, hogy túlzottan hatott volna rám. Ekkor még nem sejtettem, hogy a következő év mennyi mindenben fog eltérni az előzőekhez képest. Ahogyan azt sem, hogy legmerészebb rémálmaimat is túlszárnyaló rémségesen rossz évben lesz részem, részünk.

2014 nyarán kellett intézménybe költözzek, egészen addig elfogadó, szeretettel teli, egyenlő bánásmódban, családi, baráti környezetben éltem. Irtó sok könny, tépelődés, még több negatív indulat vitt, vezérelt az első három intézeti évben. Akkor semmi mást nem láttam, csakis a szabályok tömkelegét, amelyeket totálisan feleslegesnek véltem. Mindegy volt miképp, milyen következményekkel jár majd, egy volt a lényeges éveken át. Kiszabadulni, kimenni, nem látni, nem hallani, nem tudni, nem tudomást venni az itteni körülményekről. Azt gondoltam, ha így teszek az olyan, mintha nem is lennék itt. A lakótársaimat így szinte nem is nagyon ismertem. Egy helyen éltünk, de nem sok közös dolgunk volt. Az osztály 28 fős, vegyes fogyatékosságokkal megáldva.

Beköszöntött 2020 és mindent felülírt, amit terveztem, szerettem volna. Tehát március 9. és június 19. között első kőrben cirka három és fél hónapig tartó korlátozásokkal, szabályokkal és szigorú megvonásokkal teli bezártságban lebegtem, lebegtünk. Szeptember 1. óta tart ez a jelenleg is érvényben lévő második hullám.

Kedd volt és csodás nyári meleg aznap így szabályosan fizikai fájdalommal járt az, hogy attól kezdve nem mehetek ki a szépséges kertvárosi utcácskákra. A forró nyár már hiába lett szelíddé, nem mehetek ki délutánonként sétálni, nézelődni, egyedül lenni kicsit. Ismét az udvar lett egyedüli szabad terem, terünk. Az első 4-6 hétben iszonyatosan sokszor voltam feszült, indokolatlanul ideges, még több ízben sírtam el magam. Egyszer azonban úgy gondoltam, elég volt ebből a sehova nem vezető kiúttalan helyzetből. Ki tudja, meddig tart ez a nehéz időszak, s nem tehetem meg azt, hogy egyszer az idegtől harapós kutyaként viselkedek, máskor pedig csecsemőket meghazudtoló módon árasztom a könnyeimet. Mikor Önök ezt olvassák, mi már összességében nézve belépünk a 10-dik teljes elszigeteltségben töltött hónapba.

Tehát október vége felé úgy véltem, itt az idő arra, hogy másokra is odafigyeljek, ne csak a magam sebeit érezzem fájónak. Ettől kezdve elkezdtem visszatérni régi, jól bevált szokásaimhoz, melyeknek köszönhetően pár nap múlva úgy éreztem magam, mintha kicseréltek volna. Régi, új szokások alatt a számítógépezést, írást értem. Ezeket a kedvteléseimet korábban alárendeltem mérhetetlen szabadságvágyam és napimádatom kielégítésére. Azt hittem, mivel rég felhagytam velük, hogy már tulajdonképpen nem is tudok két kezemet összefonva, ujjaim közt egy hegy nélküli ceruzával írni. Évek óta egy diktálóprogram segítségével írogattam, mert nem a gépet, netet, hanem a kinti szabadságot, napsütést választottam. Barátnőm hiába mondogatta, hogy vegyek magamon erőt és igenis csináljam, írjak a régi, megszokott módon, én már rég le is mondtam magamban erről a képességemről. Majd jött a Covid, s vele a rengeteg kényszerű bent lét, és láss csodát, újra kezdtem kézzel írni, ami bizony így is remekül megy.
Tehát attól fogva az írás jegyében telnek a napjaim. Egy kedves ismerősöm szerint az idei évem az írásé lesz, de ezt akkor még nem vettem komolyan, holott akkor már két írással kapcsolatos online kurzust tudhattam a hátam mögött. Majd kezdtem mind jobban belemerülni az írásba, ami segített elvinni messzi, nyugodt vizek tengerébe, ahol kipihenhetem a hónapok óta tartó kínzó oltalommal járó kellemetlen intézkedéseket.

A kellemetlen intézkedések alatt a napi kétszeri testhő mérést, az osztályok közti mozgás leredukálást és a maszkviselést értem. A maszkot senki nem szereti, hát ha még azt mondom, többen is négy végtag bénán élünk, akkor csupán sejthető, hogy ez számunkra mit is jelent valójában. Önállóan végtag bénák nem tudjuk a maszkot feltenni, levenni, de megigazítani sem. Ha félre, netán lecsúszik akkor addig úgy marad míg nem találsz olyant, aki segít. Mivel egész arcberendezésedet fedi, így nem igazán vagy képes érzelmeket kifejezni. Esetleg szemeiddel tudsz némiképp korrigálni és hanglejtéseddel. Merthogy mondanám, hogy gesztikulálj a kezeiddel arcod helyett, de ez nagy dőreség lenne, hisz még enni-inni sem tudsz végtag bénaként, nemhogy hadonászni, mutogatni. Tudom ám még fokozni is, ha csupán annyit mondok, olyanok is élnek köztünk, akik erősen beszédhibásak vagy egyáltalán nem képesek a beszédre. Nos, tessék elképzelni egy ilyen problémával küzdőt maszkkal az arcán. Ő tényleg csak a szemeire hagyatkozhat, semmi másra. Pont ezek miatt talán érthető, ha azt mondom, nem túl sokszor vettük, vesszük fel a maszkot. Akik szemüveget viselnek, ilyenek is vagyunk néhányan, tudják, milyen rossz, amikor kilégzéskor a meleg lehelet párát von a két lencsére. Ilyenkor a mozdulatlanságba dermedt emberkék kénytelenek addig várakozni, amíg a pára fel nem szárad. Szerencsés esetben van mellettük ráérő ember, aki játszi könnyedséggel letörli. A másik gond a maszkkal az nem más, mint amikor nagyothalló személlyel beszélnél, de ő ebből igen keveset ért meg, s arra kér, légy oly kedves elhúzni szád elől a fránya textilt, hátha le tudja olvasni mondanivalódat a szádról. A béna ember ez esetben nem tud egyebet, mint sajnálkozón felhúzni a szemöldökét, s azt mondani, elnézést, de nem vagyok képes felemelni a kezeimet sem. Ilyenkor próbálsz emelni a hangerődön, ha van még hozzá szuflád, mivel a sérültek között gyakori a halk, csendes beszédű.

Tehát egyik hullám idején sem mászkálhattunk más osztályokon, de ha mehettünk volna se mentünk sehova a kötelező maszkviselés miatt. Senki nem kockáztatta meg az esetleges osztályos szobakarantént, ami minimum 3 hét szobádból ki nem teheted a lábad, kereked szankciót vont volna maga után. A maszkot most is csak akkor használjuk, használom, amikor hétköznaponként előre megyek a délelőtti órákban a büféhez, pénztárhoz, ablakhoz nézelődni. Délután engem már rá nem vesz senki a viselésére, hisz fél négy után már szinte csak azok dolgoznak, akik délutános műszakban vannak.

A második bezárás szerencsére nem járt annyi szigorral mint az első. Maradhatott a büfé és még hetente kétszer csomagot is be lehetett adni. Ez jelenleg is így van, tehát kedden és csütörtökön veszik át a csomagokat, amit péntek és hétfői napokon adnak át. Igaz ez jelentősen csökkenti a beadható dolgok körét, mégis más, mert most tudsz némiképp kapcsolódni a számodra fontos személyekhez.

Ez idő alatt több lakónak hunytak el közeli hozzátartozói. Volt akinek párja, testvére, gyermeke, menye halt meg, de lett légyen bárhogyan is, egy a lényeg, senki nem hagyhatta el az intézményt, így nem is búcsúzhattak el szívüknek kedveseiktől. Borzasztó volt látni az arcukon a semmi máshoz nem hasonlító, mélységes fájdalmat, csalódást, amiért nem tudtak végső búcsút venni drága szerettüktől. Idővel ezek a fájdalmak csitultak, mindenki reménykedett a húsvéti felszabadulásban, ám most már jól tudjuk, még a pünkösdöt is egymással kellett töltenünk. Együtt vigasztaltuk azokat, akik nehezebben viselték a gyászt, és együtt ünnepeltük azokat, akiknek születés vagy névnapjuk volt. Sok sírásban, szomorúságban volt részünk az első hetekben. Ez persze fakadhatott a járvánnyal járó félelmekből, egyedüllétből, bezártságból is egyaránt. Gyakori téma volt köztünk a család, a szerettek, és a különböző ünnepekkel kapcsolatos otthoni szokásaink felemlegetése. Ilyenkor mindegyikünk arcán ott ragyogott az a máshoz nem fogható, őszinte gyermeki mosoly, ami oly jellemző azokra, akik mindezen dolgaikat már réges-rég elveszítették.

Számosan vannak köztünk olyanok, akikhez napi szinten jöttek látogatók, így elképzelhető, hogy ők milyen pocsékul érezhették magukat ezen idők kezdetekor. Azt gondolom, hogy az idősebbek már fel sem bírják fogni, főképp ha demenciában, Alzheimer kórban szenvednek szegénykéim, tulajdonképpen miért is maradtak el ezek a napjaikat beragyogtató látogatások. Ők szegénykéim csupán azt vélik, érzik, hogy már nem fontosak senkinek. Hiába mondják, mondanák el nekik, hogy látogatási tilalom miatt maradtak el mellőlük a szeretteik. Ebbe a kilátástalanságba igen sokan adták fel és választották inkább a halált. Azonban őszintén szólva azok is nehezen viselik ezt a teljes elszigetelődést, akik teljes tudatuk birtokában vannak. Tudják, elfogadják az intézkedéseket, viselik a maszkot, ha kell, ha nem kell, de akkor is őrjítően hiányzik már a drága hozzátartozó mindegyikük számára.

Ezek miatt sem tudnám elviselni azt az érzést, hogy esetleg bárkit is elhanyagoltam volna. Ugyanazzal a figyelemmel, türelmes szeretettel fordulok azokhoz, akik ezt igénylik tőlem. Így számos könnyet, fájdalmas panaszt hallottam, hallgattam meg halottak napja környékén is. Máskor autók jöttek-mentek ilyenkor, aki tudta kivitte szeretteit elhunyt rokonaihoz a temetőbe, ám tavaly ez is elmaradt. Nem volt a fennjárók között olyan, aki ne ment volna valakijéhez a temetőbe. Ez a kényszerű maradás iszonyatos lelki fájdalmakkal járt. Többszörösen is jó volt mindegyiküknek egy nyitott szív és fül. Ekkor is már jó néhányan emlegették a közelgő ünnepekkel járó időszakot. Ami bizton kiolvasható ezekből, nem más volt, mint a félelem. Szinte mindenki tartott, rettegett a karácsonytól, és a vele együtt járó magánytól, pokoli hiányérzettől. Az a jó, ha mindenkire jut legfeljebb egy hozzá közelebb álló barát, kedves ismerős. Olyan, akihez bátran fordulhat, mert az meghallgatja, vigasztalja, szerető, segítő kezet nyújt a nélkülözőnek. Rengeteg embernek vagyok ez a személy én. Szívesen hallgatom és vigasztalom meg őket, ha ezt szeretnék.

Ám szerencsére a karácsony sem hozott több fájdalmat, könnyet mint azt előre gondoltuk. Ugyan szerényebb keretek és körülmények között, de minden osztályon külön lett megtartva a hagyományos karácsonyi ünnepség. Ezúttal a kedves dolgozók hoztak süteményeket a hozzátartozók helyett. A mi osztályunkon is meg lett rendezve a szokásos ünnepi vacsora. Az ételeket az osztályunk részlegvezetője és a nővérek készítették el, sőt a süteményt is ők sütötték. Ilyenkor mindig a Kupolában ülünk össze, ami minden alkalommal ünnepi, meghitt fényeket ölt. Az asztalok is ünnepi fényben tündökölnek minden alkalommal. Égnek a gyertyát, a csillagszórók pedig teljes erőből szórják szeretetük apró, tüzes szikráikat. Kezdetben nem szerettem ezt a részét az ünnepnek, évekig nem is vettem rajtuk részt, de mostanra már szinte nem győzöm várni, annyira megszerettem. Idén különösen fájdalmas módon volt szép, mert mindegyikünknek eszébe jutottak az otthoniak. Sírtunk, amikor néhányan verset mondtak, hisz szépsége dacára a körülmények nem tudták feledtetni azokat, akik, amik oly fájóan hiányoztak. Pedig remek volt az összes étel és süti, nagyszerű és kedves a felszolgálás, evésben-ivásban való segítségnyújtás, mondhatni áradt a szeretet az osztály ápolói és köztünk, mégis mindenkinek fájt a szíve az édes otthona és szerettei után.

Ahogy az ünnepi vacsoránkon a lelkészünktől elhangzott, egész évben együtt voltunk, éltünk, mindenki osztozott a másik szinte minden dolgában, akkor karácsony napjaiban is mindegyikünk igyekezzen szerető figyelemmel odafordulni egymáshoz, másokhoz. Mindenki próbált a maga módján kedves, megértő, szeretettel teli lenni azokhoz, akikkel az egész évét együtt töltötte. Mert igaz, akár maszkban, vagy nélküle, de az év minden egyes napját közösen, együtt töltöttük. Osztoztunk egymás örömében és bánatában. Ha feszült volt valaki, azt próbáltuk nyugtatni, ha önfeledt és vidám volt, együtt örültünk vele. Azt gondolom, a Covid úgy összekovácsolt mindannyiunkat, történjék bármi, együtt erősebbek leszünk, győzni fogunk nem csak önmagunk felett, hanem a láthatatlan ellenség felett is

Színpompás ősz, fátyolos szürke napok

Amikor ezt olvassátok két hónapja vagyunk, vagyok bezárva.

Teljes zöldben pompázott minden a kertben, amikor a mostani bezárás elkezdődött, mára pedig a növényzet felöltötte színpompás őszi kis kabátkáját. Az udvaron álló fák hihetetlenül szép banán, citrom és narancs sárga, rozsda barna, rőt vörös, és nyomokban még előforduló halovány zöld árnyalatba burkolózva hullatják leveleiket. Mintha a természet is szeretné szebbé, színesebbé tenni számunkra a szürke, egyhangú napokat.

A múltkori írásomra adott válaszaitok alapján azt gondoltam, többé nem írok semmit,

merthogy panaszként, sajnáltatásként vették azt néhányan. Majd továbbgondoltam a dolgot és inkább az írás mellett döntöttem. Egyrészt, mert így többen értesülhetnek a bentiekről, a kialakult helyzetről és a hozzájuk kapcsolódó érzelmekről egyaránt. Előrebocsájtom, ez az írásom sem lesz könnyű olvasmány.

Senki nem hitte, gondolta volna, hogy nem fogja megviselni a mostani elzárt időszak. Mindenki tudta, előbb vagy utóbb be fog következni ismét, de mégis sokan sokkal nehezebben veszik ezt. Hozzájuk tartozom én is. Fáj látni az idősek kínját, szenvedését. Szeretnék veletek néhány kis történetet megosztani.

András bácsiról írtam már. Tudni kell róla, hogy négy éve él a feleségével egy szobában az intézményben, valamint hatvankilenc éve házasságban. A néni súlyos betegsége miatt kényszerültek ide. András bácsi példaértékűen áll mindenhez, ami bármilyen módon feleségéhez fűződik. Szereti, gondozza és körülveszi őt az év minden napján. A lezárás első napjaiban adott hangot annak a félelmének, miszerint ők anélkül és oly módon fognak elhunyni, hogy a gyermekeik bejöhetnének tőlük búcsút venni. Féltette szeretett feleségét, mert rengeteget aludt, alig evett valamit és alacsony vérnyomás is sújtotta. Ezeket én mindig lehurrogtam és igyekeztem András bácsit megnyugtatni. Aztán szeptember utolsó napján András bácsi felesége örökre elment. Iszonyú volt látni az öreg fájdalmát, ami ha az együtt töltött hatvankilenc évet nézzük teljes mértékben érthető. Fájt nézni a bácsit, aki máskor derűsen és pajkosan mosolygott és viccelődött. Arcát most a gyász mély barázdái torzították, szemei körül mély karikák sötétlettek. Aztán úgy éreztem, kissé kezd magához térni, amikor azt mondta nekem egy nap: “Úgy érzem, én ezt a veszteséget már nem fogom kiheverni és majd meglátja, hamarosan elmegyek a drága feleségem után”. Azt hittem megszakad a szívem ezeket a szavakat hallva.

A másik két eset egy bácsihoz és nénihez kötődik. Egy késő délután az osztályunkon ültem, amikor Ákos bácsi épp a sajátjára tartott. Megkérdezte, hogy vagyok, milyenek a napjaim, majd elkezdte mondani: “Tudod, most felmegyek, megvacsorázom, aztán lefürdök és végül lefekszem. Arra kérem a Jó Istent, hogy reggel ne ébredjek már fel, s így legalább szabaddá válnék”. Mindezt óriási fájdalom hallani egy olyan ember szájából, aki ugyan öreg, ám teljesen ép testileg és szellemileg egyaránt.

A harmadik, s egyben utolsó történet Edit néniről szól. Szokatlanul meleg napsütés aranyozta a kertet, amit imádok, s természetesen mentem a napsütés után, amíg lehetett. Edit néni is a kertet járta. Hiába van már jóval nyolcvan felett, ha testileg-szellemileg remek formát mutat, ráadásul mindig fitt és nőiesen csinos is. Ezek miatt ért váratlanul, amikor mondhatni kellemes beszélgetésünkkor egyszer csak azt mondta: “Tudja, nagyon bízom abban, hogy a karácsonyt már nem fogom megérni itt. Annyira nem bírok már semmit, ami ezt a helyet jellemzi”. S ha még hozzáteszem, elmondta a teljes nevét is, hogy tudjak érdeklődni utána. Ekkor is fájt a szívem, hisz ő és a bácsik is önellátóak, kvázi nem függenek senkitől, mégis nehezen viselik a teljes bezártságot.

S hogy teljes legyen a képetek, hadd mondjam még azt is el, hogy múlt hét második felében két olyan ember haláláról értesültem, akik szívemnek kedvesek voltak. Mindkettő kerekesszékesként élte az életét, mindkettő hihetetlenül aktív, példaértékű, az önálló életért és a velük járó jogokért lelkesen harcoló ember volt. Antal Zsuzsának és Stefánovics Csabának hívták őket. A mozgássérült társadalom óriási vesztesége az ő eltávozásuk. Remélem, immár egy habos fellegen együtt ücsörögve néztek le ránk.

Most megpróbálom szemléltetni az érzéseinket, bízom benne sikerrel járok.

Amennyiben Te Kedves Olvasó nőnek születtél, most valakinek a lánya, unokája, nővére vagy húga, sógornője, később felesége, édesanyja, nagymamája vagy. Amennyiben férfinak születtél, most valakinek a fia, unokája, bátyja vagy öccse, sógora, édesapja, nagypapája vagy. Akkor képzeld el azt, hogy ebben az évben már hatodik hónapja nem látod, érzed, hallod szeretett rokonod, hozzátartozód. Az sincs kizárva, ha úgy alakul az élet nem is látjátok többé egymást.

Többen vannak már tűréshatáruk végén. Feszültség és félelem gyötör bennünket. Jönnek az ünnepek és bizony mindenkit megvisel annak a tudata, hogy nem keresheti fel szerettei nyughelyét. Ez miatt is sokan sírnak, s nem sokára itt a szeretet ünnepe is, ami jelen állás szerint szintén zárt ajtók mögött fog zajlani. Nem lesznek gyerekek, hozzátartozók sem más, ami az ünnepek velejárója volt eddig. Magam sem vagyok húúú, de jól, ami ezen sorokat olvasva nem is csoda. Sokszor törik el nálam is a mécses, pedig korábban ez nem volt rám jellemző.

Félek a bezártság örökösségétől, a meghasadástól, a személyzet hiányától, a benti helyzet eldurvulásától és még hosszasan sorolhatnám. Ritka vendég minálunk az önfeledt vidámság. Szeretném, ha végre vége lenne, de már remélni sem igazán merek. Tehát így telnek a napjaink. Alszunk, eszünk, tisztálkodunk, néha filmezünk és kicsit beszélgetünk, de igazán semmi sem tud feloldozni minket az örökös egyformaság rabságából. Tévedés ne essék, nem sajnáltatni szeretném magunkat, hanem objektív tájékoztatást szerettem volna nyújtani Nektek.

Vigyázzatok mindenkire, aki szíveteknek fontos és természetesen magatokra is. Szépségesen szép őszi napokat kívánok!!!

Tíz év után beérett zöld paradicsom

Ki tudja hányadszor állt már ott. Szívből örült az oly jól ismert csodaszép tájnak. A hely szinte mindig lenyűgözte, elbűvölte, békével töltötte el. Szeretett ott lenni és úgy hitte, valamely életében már járt ott, vagy ha még nem, akkor járni fog.

Kék ég feszült a szépséges, lágy dombos rész fölött. A fák levelein aranyló napfény ragyogott, játszott. Ahogy a legmagasabb dombon elhelyezkedve végignézte a tájat, egyforma, igényesen kialakított házacskákat látott, melyek nem igazán szabályosan épülve szóródtak szét. A fű, a fák és bokrok soha nem látott zöldben és még tisztább, szebb napfényes ragyogásban fürödtek. A dombos rész aljában egy hosszú vizes rész terült el. Érdekes módon nem látta ennek egy partvonalát sem, pedig tudta, hogy a víz közepén egy kis sziget található.

A vízen lévő szigetre egy vámot tartalmazó, több pontos rendszerrel bíró út vezetett. Különös, hogy a szigetre történő átjutás sosem okozott túl nagy örömöt neki. Érdekes, hogy szinte mindig a férfival kelt át ezen. Már ha sikerült átkelniük. Ám az egész terület láttán euforikus öröm töltötte el a lelkét. Meleg, otthonérzete támadt, valahányszor csak erre járt.
Egy alkalommal a domboldalon található padok egyikén ücsörgött, amikor váratlanul árnyék vetült fölé. Szívének oly régóta kedves férfi barátja állt meg mellette.

Arcán pajkos, cinkos mosoly játszott, melybe némi zavar is vegyült. Kezeit zsebre tette, de még így sem tudta leplezni mérhetetlen kínját. Erőt vett magán és odaszólt a nőnek:

-Emlékszel, amikor pár héttel ezelőtt közölted velem, hogy én tetszettem neked és nem az, akivel örök életünkben húztunk, húztalak? S ha ez nem volna elég, még megtetézted, hogy ez az érzés több, mint tíz éve él benned.

A nő ráemelte szemeit és azt mondta:

-Persze hogy emlékszem. Miért hoztad ezt most újra fel, talán meglepődtél? Pedig nincs ebben semmi kivetni való. Még akkor sem, ha te több éve kapcsolatban élsz és gyereketek is van már.

A férfi a maga egyszerűségével csak nézte a nőt és nem értette, az miképpen képes ilyen helyzetben is megőrizni a nyugalmát. Régről ismerték egymást. Mondhatni barátok is voltak egymás számára. Mégis meglepődött, amikor a nő kinyilvánította neki a tetszését.

Azóta sem tudta magát ezen az új, váratlan vallomáson túltenni. Folyamatosan ezen és a nőn jártak a gondolatai. Szégyen vagy sem, de még otthon, párja és kislánya társaságában sem tudott tőle szabadulni. Nehezen ismerte el maga előtt is, hogy enni, aludni sem bírt, mivel folyton a nőre és a szavaira gondolt.

Csak nézte a szépséges vidéket, majd a nőt. Azon gondolkodott, hogy az mit szólna, ha ő itt és most megcsókolná. Régóta szerette volna a nő telt ajkait megízlelni. Kíváncsi volt, vajon a szenvedélyes, szabadgondolkodású, okos, jó humorú, nagy igazságérzettel rendelkező nő milyen módon csókol.

Jó ideje voltak így, szótlanul csendben. Mindketten próbálták megemészteni ezt az új információt. A nő picit elégedetten, a férfi pedig kétségek közt vergődve burkolózott magába. Amiben szavak nélkül is biztosak voltak, hogy egyik sem akart a másiktól semmi komolyat. Mindkettejük életében voltak e nélkül is bonyodalmak.

A nő fejét a padon nyugtatva, szemeit becsukva élvezte az előtte elterülő szépségeket, a nyugalmat, a férfi társaságát. Így észre sem vette a férfi közeledését. Épp szóra nyitotta volna száját, amikor a férfi teljesen váratlanul lecsapott a régről áhított ajkakra. A nőt is meglepte a csók, de pár másodperc múlva már viszonozta azt. Sok év vágyódása és kíváncsisága csapódott össze.

Egyikőjük sem tudta, hogy ez a pár másodperces kis momentum három éves lobogást, gyötrődést fog adni nekik.

Keserédeskés

A második etap első hónapját húzzuk be, ám összességében immár a negyedik hónapot töltjük zárt ajtók és falak, szeretteink és barátaink nélkül.
Rettentő nehezen bírom, viselem a mostani bezárást, pedig sokkal enyhébbek a benti szabályok, mint korábban. Van büfé, hetente kétszer lehet csomagot leadni, igaz csupán előre vásárolt, tartós élelmiszert adhatnak le, mivel három napig tárolnak mindent, aztán adják oda. Az osztályokon már nem szeretik a megállást, beszélgetéseket és kötelező szobákon kívül a maszkviselés, még az udvaron is. Mindenki feszült és mindenkit idegesít szinte minden, sok a hülye vita és a cél nélküli piszkálódás.
Szóval nincs erőm, kedvem.
Egyikünk sincs formában, tehát valóban úgy élünk, hogy csak vagyunk. Senki nem nagyon csinál semmit, a napok úgy telnek-múlnak, hogy nem történik szinte semmi, csak hullunk bele a mindenségbe. Nem tudom, meddig fogjuk ezt bírni, de már most rettegünk a következő hullámtól és bezárástól.
Teljesen úgy érzem magam, mint egy bűnelkövető, akit természetes, hogy bezárnak, szabadságától megfosztanak, ám én nem követtem el semmit, amit büntetni kellene. A hibám, bűnöm nem egyéb, mint hogy fogyatékossággal élő vagyok, aki nem érdemel annyit mint más magyar ember.
Amikor bekerültem ide mindent megtettem azért, hogy ne csak nekem legyen rossz, ám tavaly nyárra sikerült odáig fejlődni, hogy megszerettem mindent, ami itt van. Nos, ez mostanra ismét változott. Valósággal rettegek a mindennapoktól, a jövőtől egyaránt és kérdések özöne sorjázik bennem.
Meddig tart még a mostani zárás, mennyit lehetek szabadon, mikor jön a következő etap, meddig fognak tűrni a munkaadóim, lehet-e még munkám ilyen feltételek mellett, nem fogok-e megőrülni a sok rossztól és negatívtól??? Elsősorban magamért aggódom, azonban hazudnék, ha azt állítanám, hogy a többi lakó nem érdekel.
Ebben a nem igazán derűs időszakomban egy dolog volt az, ami némi vigaszt, változatosságot lopott a napjaimba. Beiratkoztam egy online kezdő írótanfolyamra. Ez a tanfolyam öt alkalomból állt. Délután öttől este nyolcig, negyed kilencig tartottak az órák. Egy férfi hallgató volt a tizenkét nő mellett. Az előadó egy sármos, végtelen széles spektrumot átölelő nagy tudású férfi volt, akit óriási élvezettel figyeltünk. Szóval az eltelt két hétben ennyit mondhatok el jó dolgot az életemből.
Ezen kívül nem történik egyéb, mint ébredés, reggeli tisztálkodás, reggeli étek elfogyasztása, délelőtt lógás az udvaron vagy az osztályodon, fél tizenkettő magasságában ebéd, fél egy körül délutáni fekvés, ami háromig tart, aztán ismét ugyanaz, mint délelőtt, este fél hatkor vacsora, aztán a fél kilences fekvéssel zárul egy nap.
S ahogy megyünk bele az őszbe úgy lesz még kevesebb lehetőségünk bármire is. Ráadásul ebben a két hétben nélkülözni kellett Roland barátomat is, aki harmadik két hetes karantén idejét töltötte zárt ajtók mögött. Ismerve a jelen körülményeket még ki tudja hány hasonló időszakon kell szegénynek huszonévesen átesnie.
Úgy vélem untig elég, tán még sok is az életünknek nevezett tengődés leírásából ennyi. Igyekezni fogok rendszeresen beszámolni rólunk, de nézzétek el nekem, ha picit ritkábban, tömörebben fogalmazok majd, hisz láthatjátok, mindennek nevezhető, csak eseményekkel, színekkel telieknek nem életünk mostani időszaka.

A terv csupán annyi, hogy megint életben kell maradni!

Ismételten számolhatom a bezárásban töltött heteket, s pusztán remélhetem, hogy a mostani nem fog újabb két és fél hónapig tartani.

Már jó pár héttel korábban úgy véltem, itt az újabb bezárás ideje, így cseppet sem ért váratlanul a szeptember 1-ei rendelet. Azt nem állítom, hogy örültem, örülök neki, hisz többen tudják, hogy a legutóbbi karantén ideje alatt született írásaimból Szabó Zsuzsa készített egy darabot, amelyet az Akadálymentes Turizmus Napon mutattak be múlt hét szombaton. Néhány próbán jelen lehettem Cserkúton és végül láthattam egy főpróbához hasonlón Orfűn, de igazából élőben, ott a helyszínen szerettem volna megnézni.

Aztán kedden jött a zárás és magával vitt mindent, amit hónapok óta terveztem. Elmaradt a darab bemutatója és több más tevékenységem is.

Nem tudom mit és hogy gondolnak azok, akik mindebben illetékesek, de ebben az évben már három és fél hónapot töltöttem zárt ajtók mögött, akkor ez most már mindig és tartósan így fog maradni?!?! Ez lesz az intézményekben minden betegség, vírus és fertőzés esetére a legkézenfekvőbb, legkönnyebb megoldás.

Talán odakinn nem sejtik az emberek, de itt benn is élnek fiatalok, ahogy fiatalos idősek is, ők aktívan, tevékenyen élik, élnék a mindennapjaikat, ha azokba nem rondítana bele az aktuális vírushelyzet. Elismerem, teljes páncélban kell védeni a veszélyeztettetek életét. Csakhogy vannak néhányan, akik ilyenkor úgy érezhetik magukat, mintha bűnt követtek volna el.

Nem az intézmények vezetőit és az őket felügyelő szerveket vádolom, teszem felelőssé, amikor szeretném arra felhívni a figyelmet, hogy fiatal és fiatalos aktív emberek vannak ekkor elvágva mindentől, ami addigi életüket jellemezte.

Szomorú látni a cél nélküliséget, kedvetlenséget és végtelen ingerszegénységet azokon, akik korábban életörömtől, tetterőtől duzzadtak. Tudom és elfogadom az élet védelmét mindenekfelett, azonban az illetékeseknek igenis gondolkodniuk kell, kellene olyan alternatív megoldásokon, ami mindenkinek megfelelő volna. Az idősek, öregek nehezen viselnek el mindent, ami változással kapcsolatos, így nem tudhatja senki, aki nem jártas ebben a zárt, intézményi létben, mekkora csapás a szabadság, a rokonok, barátok elmaradása.

Mi, akik még tevékenyen éljük az életünket kimondhatatlanul örülnék, ha mindezek a kemény intézkedések csupán különösen veszélyes helyzetben lépnének csak életbe.

Sokat gondolkozom azon, miképpen lenne lehetséges e tekintetben úgy megoldást találni, hogy sem az intézmények, sem a lakók nem kerülnének hátrányos helyzetbe az esetleges hivatalos lépéseknek köszönhetően. Azt gondolom, tavasszal az a rengeteg hét szinte teljesen indokolatlan volt, hisz tényleg pusztán pár százan voltak betegek. Jelen helyzetben maximálisan megértem a tilalmakat, de be kell valljam, két hét után már mindenki a végét várja. Sajnos itt benn sok ember a hozzátartozók hiánya felett érzett szomorúságba megy inkább el.

Sok ember nem is képes felfogni azt, hogy itt benn a vírus miatt még külön karanténba is bekerülhetnek a lakók. Amikor intenzív kinn a vírushelyzet, akkor a bentiek is fokozottabban sínylik meg azt. Akik orvoshoz mennek vizsgálatokra, vagy a mentők viszik el sürgősséggel, netán kórházi ellátást kaptak, ők mind két hét karanténban kell vonuljanak. Az öregek nem szeretnek egyedül lenni, ezért hatványozottabb a karanténtól való rettegésük. Ám a fiatalok sem rajonganak érte, hisz ott nincs tv, net, de még rádió sem. Érthetően senki nem kívánkozik ide! Hála érte Istennek még egyszer sem kellett bemennem!

Ezúttal már néhány nappal korábban tudomásomra jutott a lezárás, így lehetőségem volt a búcsúra a szabad élettől, a testvéremtől és a legkedvesebb barátaimtól egyaránt. Pénteken Anett-tel találkoztam, ami egy nagyszerű élmény volt! Mivel ő még csak 21 esztendős azt véltem magamban, hogy majd röpke időt töltünk együtt, ám kellemesen csalódtam, hisz délután négytől este nyolcig együtt voltunk. Elmondani nem tudom, mennyire jóléreztük magunkat egymás társaságában! Sokat csevegtünk és még többet nevettünk. Köszi Ancsikám a maradandó élményt!!! Ráadásul nem kis meglepetésként Apuval is találkozhattam, ami nagy-nagy örömmel töltött el! Ki tudja, mikor lesz alkalmunk erre legközelebb.

Szombaton Szandráéknál voltam szülinapot ünnepelni a kertjükben, ahol a rekkenő hőség ellenére jól éreztem magamat. Hétfőn pedig a szabad élet lezárásaként ismét találkoztam Szandrával és Ágotámmal. Kicsit voltunk hármasban, de mindkettejükkel eltölthettem kettesben is egy-egy kellemes, barátnős órácskát! Köszönöm Nektek, hogy az életem részei vagytok és bearanyozzátok a napjaimat!!!

Az elmúlt két hétben pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ismételten visszaszokjak a bezártsággal járó életbe. Az egyhangú, egyforma mindennapokba, a szinte teljes tétlenségben telő órákba. Az első héten fáradt és kedvetlen voltam, szinte vérzett, fájón facsarodott a szívem az ismerős utca láttán, annyira mentem volna ki a ragyogó időben! Ám mostanra sikerült normalizálódnom.

Kérem a Jóistent, hogy adjon türelmet, békességet, sok erőt annak érdekében, hogy a lehető legtovább kitartsak! Nagyon vigyázzatok magatokra!!!

Nyári élmények szabadon!

Amikor három és fél hónap tilalmat követően június 20-án szobatársam azzal jött be a szobába, hogy képzeld, úgy hallottam ma kilenc óra után mindenfajta korlátozást feloldanak az intézményben, nem hittem el.  Aztán pár perccel később az egyik foglalkoztató hölgy ment végig a folyosón, hogy az igazgatónő ma reggel kilenc órától mindenfajta korlátozás felold. Ekkor eltört nálam a mécses, hisz korábban még soha nem voltam hasonló helyzetben.

Amikor reggeli után elindultam a porta felé, nem is tudom elmondani milyen érzések kavarogtak bennem. Hónapok óta még csak arra sem mehettünk a lezárások okán. Hiszitek vagy sem, hosszú sor kígyózott a bejárat előtt. Mindenki arra várt, hogy végre kijusson a szabadba.

Óriási mosollyal az arcomon gördültem le az ismerős úton, miközben szemeim tele voltak örömkönnyekkel. Nem hittem el, hogy ismét szabad vagyok, azt csinálhatok, amit szeretnék, oda mehetek, ahova akarok. Olykor elfogott egy irreális félelem itt bent, hogy ez az állapot immár végleges és soha többé nem tudok már kimenni. Tettem egy nagy kört az intézmény körül, melynek során érintettem Málomot. Mikor a parkolóba értem, sorra jöttek az ismerősök, hozzátartozók és örömittasan dudálgatva, köszöntöttek üdvözöltek. Miután visszaértem röpke sétámból azonnal Nóri barátnőmet kerestem és arra kértem, délután mindenképp menjünk fel Rózsadombra, hogy fagyizzunk, vásárolgassunk egy kicsit. Így délután negyed négy magasságában elindultunk és mint a rabmadarak a fészekből kiszabadulva, csicseregve, mosolyogva haladtunk célunk felé. Vásároltunk, ettünk egy fagyit és boldogan, vidáman, elégedetten indultunk vissza az intézménybe. Utunk során találkoztunk Álmossal, akit pár évvel ezelőtt ismertem meg az utcán. Egy tündéri, négy esztendős kisfiúról van szó. Ismételten óriási érdeklődést mutatott a kocsik iránt és természetesen az is foglalkoztatta, hol voltunk ilyen sokáig, miért nem látott mostanában egyikünket sem.

Érdekes módon azon ismerőseink, akik régóta vannak jelen napjainkban, igen nehezen hitték el, hogy ilyen sokáig bent tudtak, mertek minket tartani. Senki nem gondolta volna korábban, mi sem, hogy a mi rabságunk ilyen hosszúra nyúlik.

Közben rám szólt Roli, jó lenne vissza térnünk az intézménybe, mert rajta keresztül keresett a hölgy aki a karanténban született írásaimból fog színdarabot készíteni. Kiderült, hogy másnap lesz az első próba, amin Zsuzsa szerette volna ha részt veszek. Nem volt egyszerű a dolog, hisz már három és fél hónapja nem buszoztam és máshol se voltam. Sötétebb időszakaimban még az is megfordult a fejemben, mi van, ha a buszokra többé nem szállhatunk fel. Ám szerencsére ez nem vált valósággá. Úgy döntöttünk, mivel Roli is velem tartott és az idő is szorított, hogy másnap Lórival fogunk menni, mert így volt a legegyszerűbb. Elsősorban azért mentem el az első próbára, mert akkor és ott ismerkedtem meg a többiekkel. Egy remek, nagyszerű emberekből álló csapatot ismerhettem meg a többiek személyében. Számomra legérdekesebb a megismerkedésünkkor nem más volt, mint a kezdeti feszélyezettség. Mindezt abból szűrtem le, hogy a legközelebbi alkalomkor már sokkal közvetlenebbek voltak a lányok.

Szép lassan, de annál biztosabban újra beindult az életem. Találkoztam a városban Szandrával, majd Zsuzsiékkal, eljött otthonról Valcsi barátnőm, találkoztam több éve nem látott Ágotámmal, ahogy találkoztam a városban élő nagyon kedves barátnőmmel is, aki szintén Ágota. Ezen majdani találkozások tartották bennem a lelket a három és fél hónap bezárás ideje alatt! Voltam a színházban is a matricázási projektünk keretében terepet felmérni. Részt vettem a legendás Teadélutánjaink egyikén, itt ismét olyanokkal találkozhattam akik rém kedvesek szívemnek. Túl vagyok egy sorstársi tanácsadókat továbbképző tréningen, ezen belül az akadálymentes turizmust vettük górcső alá, s tettük mindezt igen élvezetes módokon. Több ízben voltam vásárolni, négy érzékenyítői órát adtam, s meg kell mondjam mindet rendkívüli módon élveztem. Voltam Budapesten hivatalos ügyet intézni, ez felért egy kalandtúrával, hisz egyikünk sem ismerte túlzottan jól a fővárosi tömegközlekedést, ám hála érte Istennek minden rendben végződött. Voltam kerti grillpartin, amit szintén nagyon élveztem. Végül, de nem mellékesen, természetesen megadtam magamnak az én időt. A négy hónap alatt ezt hiányoltam leginkább. Tehát a két hónap alatt rendkívül sok mindent csináltam, Sok kedves, szerető emberrel találkoztam, számos gyönyörű helyen fordultam meg, jaj hisz voltam otthon is Drávafokon Apuéknál. Ez ismételten egy nagyon meghitt, szép és végtelenül vidám emlék.

És immár megint ott tartunk, hogy a fejünk felett lebeg a járvány, mint fenyegető fekete lepel és bevallom, rettegek attól a pillanattól, amikor újra ránk csukódik az intézmény ajtaja. Természetesen ki fogom bírni, hisz az előzőt is átvészeltem, de azt is tudom nem lesz egy könnyű menet. Csupán abban reménykedem, hogy nem lesz olyan hosszú mint az előző volt. Szeretném, ha mind békésen, türelemmel viselnénk a lehetséges majdani nehezebb pillanatokat!

Újabb jelentés a koronavírus karanténból – fogy a türelem

MÁJUSI ÁLMOK ÉS A KISSÉ KIÁBRÁNDÍTÓ VALÓSÁG

Hát akkor immár több mint két hónapja vagyok bent. Az egészben a legfurcsább, hogy kezdem megszokni ezt a nem igazán mindennapi helyzetet. Persze ez nem jelenti azt, hogy amikor eljön a nyitás ideje akkor én azzal ne élnék örömest. Szinte minden nap vannak álmaim, ezek éber állapotban képződnek, amikor a környéket járom. Ilyenkor felkeresem az ismerős helyeket, számomra kellemes, meghitt, kedves utcákat és tereket. Máskor otthon Kákicson járok. Ott is azokon a részeken fordulok meg leggyakrabban, amelyeket korábban is szinte minden nap meglátogattam még anno. Kedvenc tölgyfáimat a frissen zöldellő rügyekkel telve, a szélesre nyitott, tág tereket a Marócsa felé vezető út mellett, a fehéren, dúsan leomló és illatozó akácvirágokat és még sorolhatnám a többit. Sok örömömet lelem az udvarban, az itt lakó madárkákban, a fűben megbúvó virágokban.

Sajnos már nincs a többiekhez akkora türelmem mint mondjuk március végén április elején volt. Már többet vagyok egyedül ha ezt megtehetem. Ez nem egyenlő azzal, hogy ne hallgatnám meg azokat, akiknek nagyon nagy szüksége van a figyelemre, a megértésre és türelemre, valamint a jó tanácsra, de megválogatom az időt és a helyet, mivel már sajnos nem bírom annyira.

A hírekből ti is értesülhettek arról, hogy a hónap eleje óta a nagyobb intézmények élére katonaparancsnokokat is tettek. Hála istennek ezek az új feltételek nem sokban változtatták meg az eddigi életünket, de elmondhatom nektek, már túl vagyunk az első nagy fertőtlenítésen, amit a kormány írt elő. Mindegyikünk félt egy kicsit ettől, hisz senki nem szereti a változásokat sem a velük járó hercehurcát. A nagy nap előtt össze lettünk hívva az osztályunkon egy kisebb gyűlésre, amely során a részlegünk vezetője ismertette a másnap várható eseményeket, illetve az azokkal járó kisebb-nagyobb változásokat. Volt aki az udvaron szeretett volna lenni, mások a saját szobájukban szerették volna átvészelni az időt és voltak akik a foglalkoztatót és a többiek társaságát választották. Mindenki arra számított, hogy ez a történet egész napon át fog tartani, de szerencsére délelőtt 11-re minden visszatérhetett a megszokott kerékvágásba. Gyorsan és szakavatottan, mondhatni katonásan zajlottak az események. Mi már aznap délután újra birtokba vehettük az udvart. A hármas épületet másnap vetették alá a fertőtlenítésnek. Ekkor az ott lakók nem jöhettek le az udvarra és lettek ugyanúgy egybe terelve, mint előző nap mi voltunk.

Azon a reggelen is jó szokásomhoz hűen az udvarba ültem. Ragyogó napsütés és kellemes hőmérsékletű idő köszöntött. Rendkívül jó hangulatban, relaxálósan üldögéltem, amikor is hátam mögül lépteket hallottam a fűben. Először azt hittem az intézmény férfi dolgozói caplatnak át a gyepen. Még jó, hogy nem üvöltöttem oda nekik, mint ahogy máskor is szoktam. Egyszer csak az igazgatónő köszönt rám jobboldalról. Vissza köszöntem, és meglepve láttam a mögötte fel sorakozó tíz fiatal terepszínű öltözetben, arcukon fekete szűrős maszkot viselő, hátukon tartályt cipelő fiatal katonákat. Érdekes módon még egyszer sem láttam őket a többi lakóval ellentétben. Hát most már én is láttam őket és meglepő módon az összes katona egymástól függetlenül, külön-külön köszönt nekem. Gondoltam, ezeket a fiúkat legalább jó nevelésben részeltették a szüleik. Aztán ez is elmúlott, mint minden más. Azóta hallottuk, hogy ilyesmiben még kétszer lesz részünk.

Mivel kimenni egyikünk sem tud, de befelé sem hozhat senki semmit, így kénytelenek vagyunk a saját forrásainkat mozgósítani, ha valamit szeretnénk. A palacsinta mint tudjuk sokak kedvence, és az osztályunkra nem olyan rég költözött egy hölgy aki vállalkozott arra, hogy ezt a finomságot elkészítse nekünk. Én mint aki jól végezte dolgát megvettem a hozzávalókat. Szombat délután mindent ki vittünk a konyhára. amikor is szembesültünk a nem épp vidám ténnyel miszerint nincs edényünk amiben a palacsintatésztát ki lehetne keverni és nem vittem magammal a tojást sem, ami ugye nélkülözhetetlen kelléke a tésztának, Nem volt palacsintasütőnk és olaj sem amin a palacsintát sütni kell. Ezeket nevetések közepette konstatáltuk magunkban, majd vidám percek közepette összeszedtük a még hiányzó részeket. A nagy palacsinta sütési akció, délután egytől négyig tartott. Elsőre nem lett elég a megkevert tészta, majd annyi palacsinta lett, hogy még többen is ettek belőle mint azt előre terveztük. Jó volt látni az örömittas arcokat azok részéről, akik csinálták, és azokéról is akik fogyasztották.

Szóval így egyformán, néha kisebb változásokkal telnek napjaink. Már mindenki nagyon várja a végét, szeretnénk újra kimenni, szeretnénk találkozni a szeretteinkkel, barátainkkal. Szeretném folytatni a korábban megkezdett munkámat. Szeretnék eljárni ismét moziba, színházba, koncertekre. Szeretnék beülni egy étterembe, ahol kellemes beszélgetés közepette elfogyasztanánk egy finom ételt és italt, miközben szemezgetünk a körülöttünk járókelők között.

Ha most belegondolok abba, hogy a tavasz úgy ment el, hogy én mindössze pár száz métert teszek meg a szobám ajtaja és az udvar között, sírni tudnék, viszont büszke vagyok magamra, amiért olyan nyugalommal viseltem az eddigi megpróbáltatásokat, ahogy még talán életemben soha. Egy alkalommal omlottam össze, amikor azt kezdték el egyesek feltételezni, hogy novemberig zárva maradunk. Ezt hallva azt mondtam, akkor itt és most feladom, nincs tovább, nem eszek, nem iszok, nem szedek semmilyen pirulát és legyen vége mindennek, de végül egy kedves barát segédletével túlléptem ezen is. Fogalmam sincs honnan és miből merítek erőt, de hálás vagyok Istennek érte. Szeretném ha még az elkövetkezendő hetekben is ugyanígy maradna, és nem veszíteném el önmagam felett a kontrollt. Örülök annak, hogy ti már végre kint és szabadon járkálhattok, dolgozhattok, de arra kérlek mindannyitokat, nagyon vigyázzatok magatokra.

Helyzetjelentés a koronavírus karanténból

Hát kedveseim az a helyzet, hogy ma két hete lettünk elzárva. Kezdetben úgy láttam nem lesz ez annyira nehéz helyzet mint amennyire az elején éreztem, aztán az idő elkezdett ólomlábakon vánszorogni.

A sok-sok mászkálás után nem könnyű elfogadni az örökös bent létet, az egyforma napokat az ugyanazon arcokat. Aztán ahogy teltek a napok egyre inkább úgy gondoltam, hogy a bent maradás legyen a legkisebb problémám, hisz minél jobban megyünk bele a vírus mizériába, annál inkább azt látom, hogy az életünk napról napra nehezebbé fog válni.

Mivel mi még az elején tartunk az egésznek, úgy érzem sokkal nehezebb napok is várnak még ránk. Egyre több kérdés vetődik bennem az ellátásunkkal kapcsolatban is. Rettegek attól a lehetséges forgatókönyvtől, ami azt jeleníti meg előttem, hogy elképzelhető egy esetlegesen bekövetkezhető nagy fokú létszám hiány miatt olyan is, amikor nem tudnak kivenni az ápolók az ágyból egyikünket sem. Nem is az inaktivitástól, hanem sokkal inkább a fekvésből adódó mellékhatásoktól tartok. Konkrétan a felfekvésre és az igencsak elmerevedett tagokra gondolok. Soha nem volt még felfekvésem, de ha esetleg tartósan bekövetkezne ez a helyzet, akkor több mint valószínű hogy nálam is kialakulna egy-két ilyen csúnya seb. Mivel én is öregszem, a tagjaim is egyre inkább keménnyé, merevvé válnak. Ezért azt sem tudhatom előre, vajon egyáltalán vissza tudnék-e még rendeződni egy több hetes fekvő időszakot követően.

Még az is eszembe jutott megkérem Apuékat vigyenek el magukhoz ameddig ez a rémálom tart, de aztán eszembe jutottak Apu fennálló betegségei, plusz az hogy ő is a veszélyeztetett korúak közé tartozik. Így ez az ötlet is a kukában végezte.

A múlt heti jó időben nagyon jó volt az udvaron lenni a többiekkel együtt. Aztán a hétvégére beköszöntött a hűvös, a rossz idővel együtt újra behúzódtunk az intézmény épületébe. Mivel nem tudunk semmit csinálni, sem dolgozni, barátokkal találkozni, vásárolni menni vagy bármi egyéb értelmeset végezni, az agyat nem éri szinte semmilyen új impulzus, olyan mintha leszívták volna az összes energiát belőlem, belőlünk. Ha arra gondolok, hogy ez a helyzet tartósan így fog maradni akár hónapokon keresztül, hát a többiekkel együtt nem kicsit esünk kétségbe. Szeretném a társaimban a lelket tartani, de mivel a korábbiaktól igen eltérően nem igazán van módom töltődni, bizony nem könnyű ezt sem betartanom. Sok esetben fordul elő felfokozott érzelmi kitörés a részükről, ám igyekszem ezek alól kivonni magam.

Nem félek a vírustól, egyáltalán, de tartok annak nem kis hatásaitól a szűkebb környezetemre és a világra egyaránt! Hiányoznak a kapcsolataim, rokonok, barátok, ismerősök!  Fogadjátok meg a tanácsokat, ha lehet, ne menjetek csak oda, ahova nagyon muszáj! Sok türelmet, kitartást az elkövetkező nehéz időkhöz!!! Szeressétek a másikat és nagyon vigyázzatok magatokra!!!

Szívemnek drága 80-asok, 90-esek

Örök életemben szerettem az idősebbeket és a gyerekeket egyaránt. Amikor szociális otthonba kerültem az idősebbek nem kicsit riasztottak meg. A faluban hiába voltak több évvel idősebbek az intézményben élőknél, ha sok esetben nagyságrendekkel jobban voltak azoknál. Nem mondhatom, hogy túlzott módon kerestem volna a társaságukat. Az írásomban szereplő személyek valóságosak, ezért neveiket megváltoztattam.

Az öregek szisztematikus kerülése majdnem két évig tartott. Aztán szépen-lassan ráébredtem, senki nem tehet arról, hogy ide kényszerített a sors. Elkezdtem közelebb engedni magamhoz pár kedvesebb idős embert. Közülük sokáig első helyezett volt a szívemben Amália néni.

A lánya minden áldott nap jött hozzá és vitte a kertbe, akár esett, akár fújt a hűvös szél, vagy épp ezerrel tomboló nyár hevített. Kezdetben csupán illedelmesen köszöntöttük egymást, de már akkor láttam, éreztem, a két Amália, anya és leánya rendkívül jó emberek! Lassan mind többször, többet szóltunk a másikhoz, érdeklődtünk egymás hogyléte felől. Egyre több dolgot osztottunk meg magunkról, életünkről, helyzetünkről, örömeinkről és bánatainkról egyaránt. Odáig jutottam, hogy hiányzott az, amikor Amália néni és lánya nélkül múlt el a nap. Amália néni nem tudott beszélni, de a mosolya, a csodálatosan szép, kék szemei és lájkot mutató jobb keze többet mondtak minden szónál! Ők voltak az elsők, akik megérintettek. Jó pár hónapja, hogy Amália néni végleg lehunyta szemeit, de a mai napig hiányzik!

Különös, hogy Terike néni volt az első, akit ittlétem kezdetén ismertem, meg, de csak jóval később szerettem meg. Mivel négy ágyas szobába kerültem, már az első nap találkoztunk, hisz ott élt egyik barátnője. Terike néni rendkívül csinos, keményen vallásos, szigorú ember volt szinte mindenkivel szemben. Ekkor még nem igazán ismertem senkit, így majdnem sírva fakadtam, amikor Terike néni megkérdezte tőlem, kérek-e egy pohár vizet. Adott is innom és így kezdődött a barátságunk. Nem volt egy egyszerű eset, s pont ezért nem sokan értették meg őt, és még kevesebben szerették. Voltak időszakaink, amikor kissé eltávolodtunk egymástól, de mindig ott tudtuk folytatni, ahol abba hagytuk előzőleg. Így volt ez halála előtt is. Sosem felejtem el, dél körül volt és láttam hozzám indul, de engem ebédhez szólítottak. Oda kiabáltam neki, hogy majd holnap vagy később találkozunk, de másnapra meghalt! Sokak szerint már rég fel volt készülve a végső útra, ám engem rettentően váratlanul ért távozása! Mai napig nem bocsátottam meg magamnak, hogy akkor nem vártam meg.

Aztán négy évvel ezelőtt költözött be Edit néni. Úgy ismerkedtünk össze, hogy láttam, magányosan, szinte szomorúan ücsörög a rollátorán. Gondoltam egyet és odamentem hozzá. Már korábban találkoztunk az udvaron és éreztem, hiába nagyon öreg, 92 éves ma már, egy tiszta, ép elméjű, szerény, szívós, szorgalmas idős emberrel hozott ismét össze a sorsom. Most lehet, páran rosszallóan szisszennek fel, de itt többnyire igen súlyos betegek az idősek. Edit nénim az eltelt években már kétszer törte el a combnyakcsontját, de hála érte Istennek, mindig felépült! Amikor jó az idő és nem kell mennem sehova, naponta találkozunk az udvarban. Imádja két fiát, akik heti rendszerességgel látogatják és jó látni, érezni, ahogy őt szeretik és tisztelik! Ha nem látom pár napot, bizony hiányzik Edit néni!

Edit nénivel majdnem egy időben, pár hónap különbséggel érkezett András és Kálmán bácsi. András bácsi súlyos beteg feleségével, míg Kálmán bácsi özvegyen jött. Edit nénihez hasonlóan a többséghez képest ők még egészségesek, éles elméjűek és rendkívülien nagyszerűek! András bácsi 88, Kálmán bácsi 84 éves. Szeretem a bölcsességüket, a humorukat. Lenyűgöz, ahogy az életről gondolkodnak és az, ahogy viszonyulnak hozzá! András bácsiék nyáron ünnepelték 68-k házassági évfordulójukat. Meghatóan szívbemarkoló beteg feleségéhez való odaadása, hűsége, szépséges érzései! Minden áldott nap lejönnek sétálni Kálmán bácsival, de András bácsi mindig siet feleségéhez, hogy enni-inni adjon neki. Mégis ő az, akivel bolondozni lehet. Kálmán bácsi is szívesen mosolyog, olykor nevet, de nem tud András bácsihoz hasonlóan cinkoskodni. Évek óta büszke vagyok arra, hogy a barátaim sorában tudhatom kettejüket!!!

Mozdulatlanul is mozgalmas élet

Nemsokára 48 éves leszek. Őszintén mondom, soha korábban, úgy is fogalmazhatnék, fiatalabb időszakaimban nem hittem volna, hogy megérem ezt a kort. Noha nem szoktam mutatni, hangsúlyozni, de tagadhatatlan tény, bizony ritka súlyos rendellenességgel születtem és nem könnyű számomra az élet.

Viszont jó adag erővel, derűvel, optimizmussal, életszeretettel, reménnyel áldott meg az Isten. Mindig, minden nehéz helyzetben, szituációban az hajtott előre, hogy szinte bizton tudtam, lesz még sokkal jobb, sokkal szebb is. Hihetetlenül szeretem az életet, mondhatom, imádok élni. Erre büszke is vagyok, hisz aki nem ismer közelről, mindennapi szinten, az elképzelni sem tudja, mekkora meló van minden ténykedésem mögött. Az életem úgy mozgalmas, hogy én szinte teljesen mozdulatlan vagyok. ???

Önállóan nem tudok enni-inni, üríteni, mosakodni, öltözködni és vetkőzni sem egyéb dolgokat magamnak megtenni. Mások segítenek mindezekben, s el sem lehet képzelni azt a külső-belső harcot, ami ezek során ér. Hiába vagyok nagyon szomjas, éhes, ha nincs olyan, aki segíteni tud, bizony hoppon maradok. Ez nincsen másképp akkor sem, amikor kis és nagy vécés dolgaim lesznek igen sürgetőek. Viszont nem vagyok katéteres, pelenkás, hanem spontán tudok mindent produkálni. A nők életét megnehezítő havi ciklussal is meg vagyok áldva, noha koromra való tekintettel már kezd megbolondulni, de a lényeg, még megvan. Nem szeretem, s ez az érzés különösképp akkor erősödik fel bennem, amikor férfi ápolót kapok. Nos, olyankor igyekszem női ápoló segítségét kérni. Amikor idejöttem én balga azt válaszoltam a kérdésre, hogy természetesen jöhet hozzám a másik nem ápolója, ám ez mostanra igen nagy váltáson ment át bennem. Otthon csak nők, Anyum, a Mamák és néhány női ismerős segítettek. Sok esetben morgok, de már nincs igazán mit tennem.

Sokszor fáj a vállam, nyakam, csípőm, de ezt sem nagyon hangsúlyozom másoknak. Számos esetben néznek rám nagy és kérdő szemekkel, neked vannak fájdalmaid?! Igen, akadnak. Ahova letesznek, legyen az szék vagy ágy, addig vagyok, míg nem érkezik segítség. A széken nagyjából, ha minden jól megy, öt-hat órát tudok egyhuzamban ücsörögni, az ágyba este fél kilenctől reggel hétig szoktam feküdni. Csak a fejemet vagyok képes mozdítani, tehát nem forgolódom éjszakánként. ??? Amikor viszket, már sejthető, nem tudok vakargatni így marad az erőteljes fújkodás és grimaszolás. ???

Nem szeretem a pókokat és más rovarokat sem, hiszen a viszketéshez hasonlóan velük is hadilábon állok. Most mondjam azt, ragaszkodnak hozzám a kis dögjei. Volt olyan esetem, hogy nagyjából egy kilométeren át hurcoltam magamon egy nagy fekete pókot, ami a mélyen kivágott dekoltázsomon kezdte túráját, melynek során a bal szemem sarkáig jutott el, miközben erőteljesen uralkodnom kellett a többször rám törő undoromon.???

Mégis, a felsorolt nehézségeim dacára azon vagyok, hogy a lehető legteljesebb önálló életet éljek! Szívesen utazok, járok színházba és moziba, koncertekre, vállalok önkéntes munkát különböző szervezetek számára. Szeretek jönni-menni, intézkedni, szórakozni, ismerkedni, önállóan szervezni, tervezni a napjaimat! Célom az, hogy az emberekben kialakuljon egy másfajta kép arról, hogy milyen egy mozgássérült ember és annak élete!!! ??? Nem szeretem a tétlen, egyhangú életet, ahogy az önsajnáltatást sem. Ezek a mondatok csupán a minél jobb, objektívebb, átfogóbb megismertetést szolgálják!!!

Nagyon köszönöm, ha időt, energiát nem sajnáltál és végig olvastad soraimat!!! ???

Szekeres Henriett