Nyáron, amikor még ezerrel tombolt a hőség, telefonon beszéltem Zsuzsival, akit immár két éve ismerek. Egyszer csak azt kérdezi tőlem:
-Mit szólnék ahhoz, ha ő és párja András, egy szép őszi napon autóval elvinnének haza, a faluba!?
Andrást kicsit később ismertem meg, mint Zsuzsit, de tudtam róla, ő is a környék szülötte. A nagypapája volt a faluban és környékén a református lelkész. András még arra is emlékezett, hol laktunk és hogy mindig kinn ültem a ház előtt, s már akkor is hosszú hajam volt. Ennyi közös múlt és több együtt átélt élmény után úgy éreztem, elég, hogy igent mondjak. Aztán pár hete egy csodás őszi napon, kis izgalmak után, ugyanis tartottam attól, miképp leszek az autóba beültetve, de szerencsére egy kedves ápoló srác simán kivitelezte ezt, útra keltünk.

Ragyogó napsütésben szelte a kicsi kocsi az utat. A fák, noha még leveiktől terhesen suhantak el mellettünk, azért mindhárman egyetértettünk abban, az ősz megállíthatatlanul jön és színesre fest mindent. A földek pedig jórészt már elő voltak készítve a soron következő őszi munkáknak. Sokat beszélgettünk, rengeteget meséltem egykori emlékeimről, élményeimről, melyeket András színes, helyi jellegű ismeretei tettek tarkává. Zsuzsit lenyűgözte a táj, mivel addig ő csupán Vajszlóig járt.
Aztán hirtelen máris Csányoszrón voltunk, s a gyomromba hirtelen egy egész pillangócsapat költözött be, amelyek Sellyét elhagyva vad, izgatott táncba kezdtek. Levenyéhez értünk, s egyszerre elöntöttek az érzelmek. Ez egy nagy és szép rét, amin régen gyönyörű tölgyek terebélyesedtek, ám a nyári viharok majdnem mindet tönkretették. Ez a hely, legalábbis egy része a családom tulajdonába volt, s Anyu utolsó kívánsága szerint itt lett elszórva. Különös, hogy most már nem láttam akkorának, mint egykor, de mégis, úgy éreztem, kicsit hazatértem. Zsuzsi és András kiszállt a kocsiból, s kérésemre megnézték, jelöli-e bármi is Anyu végső nyughelyét. Semmit nem találtak, aminek örültem is, hisz Anyu ezt akarta. Zsuzsi kezében egy halovány lila kikericcsel tért vissza, s azzal nyújtotta be nekem az autóba:
-Ezt Anyukád küldi!
Ekkor majdnem eltörött a mécses, de még tartottam magam. Lassan begurultunk egykori lakóhelyemre és az emlékek, érzések kavargó elegye öntött el. Láttam a főutcát, a templomot, a paplakot és az azt körülölelő szép, új fakerítést. Aztán a szemem elé jött Mama háza, de most a kispad üresen terpeszkedett a kerítés előtt, s nem töltötte be az ismerős teret a kellemes beszélgetés zaja. Két éve nem jártam Kákicson, de őszintén megmondom, számomra nem sokat változott, legalábbis, ami a külsejét illeti! Ahogy végigpásztáztam a házsoron, ahol Mama háza áll. hát végtelen szomorúsággal töltött el annak a tudata, hogy bizony a többség már nem él.

A buszmegállóban láttam egy-két régi ismerőst, majd ezután befordultunk abba az utcába, amelyikben az a két ház áll, ahol felváltva éltem 42 éves koromig. A szívem a torkomba, majd a gyomromban zakatolt és mindent éreztem egyszerre, örömöt, bánatot. Rossz volt olyan elhagyatottan látni azt a házat, ahol utolsó kilenc évünket éltük Anyuval. A másik nagy házon azt láttam, rendezett, lakott.
Elmentünk a temetőbe vezető útig, Andrásék felajánlották, hogy ők bemennek körülnézni, de megköszönve visszautasítottam ezt a szép gesztust.

Jó volt látni, hogy az út mentén él és virul minden számomra ismerős bokor és fa, amelyek mellett naponta jártam el. Visszafelé hirtelen megláttam Margit Ili nénit, aki mellett nem bírtam volna szó nélkül elmenni. András több ízben is lassított, de kértem, hajtson nyugodtan tovább, ám Ili nénivel muszáj volt pár mondatot váltanom. Ekkor értem nyugalmam megőrzésének határára és végre hagytam arcomon legurulni pár kövér könnycseppet. Jólesett egy régi, kedves ismerőst látni, érezni azt, hogy mennyire örül nekem.
Ezután lassan elhagytuk a falut, de semmi rossz érzésem nem volt a búcsú miatt. Amikor átmentünk a vasúti síneken ismét két ismerős tekert kerékpáron, az országúton, s András újfent megállt, hisz észlelte, visszafordultak. Évike és egy másik falubeli fiatalasszony volt. Évike megint közölte, Anyujával tervezik a meglátogatásomat, amit nem túl kedvesen fogadtam, mondván, már 5.-dik éve élek távol, ám még egyszer sem érkeztek el hozzám sem ők, sem sokan mások. Nevetve adott igazat nekem.

Mivel András Édesanyja és bátyja még mindig Vajszlón élnek hozzájuk is benéztünk egy pindurkát.
Végül célba vettük Harkányt, mert Zsuzsiék egy ott kapható finom fagyival szerettek volna erre a szépséges napra koronát tenni. Óriási adag volt, pedig mind egy-egy gombóccal beértük, s újra egyetértettünk abban, hogy idén ez lesz az utolsó adagunk. Siklóson egy hirtelen ötlettől vezérelve a kedves pár Máriagyűd felé vette az irányt. Egészen addig azt hittem, hogy a szépséges templom magasba vivő lépcsősorára, csak azok mehetnek fel, akik eleve odaszülettek. András felautózott és egyszeriben elém tárult a fenséges, impozáns templom előtti tér és panoráma egyaránt. Miután kellőképpen kigyönyörködtük magunkat, hazafelé vettük az útirányt. A Siklós és Pécs között vezető szakaszon még ajándék gyanánt olyan naplementét láthattunk, amilyent már rég nem. Az ég alja vérnarancsra, majd bíbor lilába, végül bársonyos bordóba ment át. A nem mindennapi látvány mindhármónkat letaglózta és megállapítottuk, mennyire szomorú, hogy az emberek zöme nem képes értékelni a hasonló dolgokat! Szavakat nem találok arra a hálára, amit Zsuzsi és András érdemel ezért a megismételhetetlen délutánért!!!

Szekeres Henriett