Az utóbbi időkben igen mozgalmas napokat élek meg. Ezeken a napokon meglehetősen sok olyasmi történik vélem, amelyeket először élek át. Az első, amit ezennel leírok, megosztok Veletek, tudom, sokaknak túlzó lesz, azonban szeretném, ha mások elkerülnék a hasonló helyzetet. Nem vagyok rá büszke, de képzeljétek, először voltam nőgyógyászaton, s mint a legtöbb nő, természetesen enyhén szólva idegenkedtem az egésztől. Egyszer már volt időpontom, de akkor győzött a félelem és nem mentem el, ám erre ezúttal gondolnom sem volt szabad.
Jobban féltem ettől a keddi naptól, mint a boszorkányok az égetéstől. Reggel gyors, alapos zuhannyal indult a nap. Fél tízre kellett menni, de én már nyolckor totálisan készen voltam. Két hölgy volt a kísérőm, akik közül az egyik az osztály ápolója, a másik pedig mentálosa volt. Modern, világos váróba érkeztünk és nagyjából tíz perces várakozást követően bejutottunk. Az orvos láthatta rajtam a félelemmel vegyes megilletődést, ezért fesztelenül, rém kedvesen kérdésekkel bombázott, amelyekre több-kevesebb sikerrel igyekeztem válaszokat adni. Aztán jött a munka dandárja, hisz a nőgyógyászati vizsgálószék a fejem magasságában helyezkedett el, amikor kis cabriómmal mellé álltam, s mint kérdésünkre adott válaszukból kiderült, nem volt sajnos emelőszerkezettel ellátva, így hát a két nő tett fel oda engem, nem kis meló közepette. S ha ez még nem volna elég, hadd juttassam a tudomásotokra, hogy még ruháimtól is meg kellett szabadítaniuk, ami ismét nem volt könnyű falat, ahogy azok felhúzása sem ment játszi könnyedséggel. A vizsgálat sem volt egyszerű, hisz mindkét lány erejére szükség volt, ám szerencsénkre pár perccel később már túl voltunk mind a nehezén, s a jó doktor mindent rendben talált! 
Most, miután túl vagyok ezen a kellemetlen vizsgálaton, hadd mondjam el, hogy mennyire felelőtleneknek tartom azokat, akik a vizsgálókat rendezik be, amikor nem számolnak a fogyatékkal élő páciensekkel, sem az őket kísérők fizikai határaira! Azt gondolom, az illetékeseknek jó néhány esetben látni, tapasztalni kellene mindazt, amit egy-egy hozzám hasonló nőbeteggel a kísérője átél!!! Férfierőre lett volna szükség, hisz eszméletlen nagyot emeltek a lányok, de kérdezem én, ilyen körülmények között, ki szeretne férfi kísérőt.
A másik dolog pedig a múltamba visz vissza. Többen döbbenten tették fel a kérdést, hogyhogy csak most kerültem nőgyógyász elé!?! Ezt a nehéz fizikai és bonyolult logisztikai feladatot az én szüleim, kiváltképp Anyum nem tudta volna egyedül végrehajtani. Hiába voltak áldozatkészek családom férfitagjai, nem hinném, hogy ez rájuk tartozott volna. Ez a poszt azokért született, akik hasonló gondokkal küzdenek! Ne hanyagoljátok el az orvosi vizsgálataitokat, csupán azért, mert féltek azok kivitelezésétől. Rengeteg dolgon fogsz átesni, amikor kijutsz a szülői védő burából, s önmagadért felelős személlyé válsz majd!!! Legyél bátor és merd felvállalni magad, a problémáidat, örömeidet!!!