Ki tudja hányadszor állt már ott. Szívből örült az oly jól ismert csodaszép tájnak. A hely szinte mindig lenyűgözte, elbűvölte, békével töltötte el. Szeretett ott lenni és úgy hitte, valamely életében már járt ott, vagy ha még nem, akkor járni fog.

Kék ég feszült a szépséges, lágy dombos rész fölött. A fák levelein aranyló napfény ragyogott, játszott. Ahogy a legmagasabb dombon elhelyezkedve végignézte a tájat, egyforma, igényesen kialakított házacskákat látott, melyek nem igazán szabályosan épülve szóródtak szét. A fű, a fák és bokrok soha nem látott zöldben és még tisztább, szebb napfényes ragyogásban fürödtek. A dombos rész aljában egy hosszú vizes rész terült el. Érdekes módon nem látta ennek egy partvonalát sem, pedig tudta, hogy a víz közepén egy kis sziget található.

Arcán pajkos, cinkos mosoly játszott, melybe némi zavar is vegyült. Kezeit zsebre tette, de még így sem tudta leplezni mérhetetlen kínját. Erőt vett magán és odaszólt a nőnek:

-Emlékszel, amikor pár héttel ezelőtt közölted velem, hogy én tetszettem neked és nem az, akivel örök életünkben húztunk, húztalak? S ha ez nem volna elég, még megtetézted, hogy ez az érzés több, mint tíz éve él benned.

-Persze hogy emlékszem. Miért hoztad ezt most újra fel, talán meglepődtél? Pedig nincs ebben semmi kivetni való. Még akkor sem, ha te több éve kapcsolatban élsz és gyereketek is van már.

Azóta sem tudta magát ezen az új, váratlan vallomáson túltenni. Folyamatosan ezen és a nőn jártak a gondolatai. Szégyen vagy sem, de még otthon, párja és kislánya társaságában sem tudott tőle szabadulni. Nehezen ismerte el maga előtt is, hogy enni, aludni sem bírt, mivel folyton a nőre és a szavaira gondolt.

Csak nézte a szépséges vidéket, majd a nőt. Azon gondolkodott, hogy az mit szólna, ha ő itt és most megcsókolná. Régóta szerette volna a nő telt ajkait megízlelni. Kíváncsi volt, vajon a szenvedélyes, szabadgondolkodású, okos, jó humorú, nagy igazságérzettel rendelkező nő milyen módon csókol.

Jó ideje voltak így, szótlanul csendben. Mindketten próbálták megemészteni ezt az új információt. A nő picit elégedetten, a férfi pedig kétségek közt vergődve burkolózott magába. Amiben szavak nélkül is biztosak voltak, hogy egyik sem akart a másiktól semmi komolyat. Mindkettejük életében voltak e nélkül is bonyodalmak.

A nő fejét a padon nyugtatva, szemeit becsukva élvezte az előtte elterülő szépségeket, a nyugalmat, a férfi társaságát. Így észre sem vette a férfi közeledését. Épp szóra nyitotta volna száját, amikor a férfi teljesen váratlanul lecsapott a régről áhított ajkakra. A nőt is meglepte a csók, de pár másodperc múlva már viszonozta azt. Sok év vágyódása és kíváncsisága csapódott össze.

Ismételten számolhatom a bezárásban töltött heteket, s pusztán remélhetem, hogy a mostani nem fog újabb két és fél hónapig tartani.

Már jó pár héttel korábban úgy véltem, itt az újabb bezárás ideje, így cseppet sem ért váratlanul a szeptember 1-ei rendelet. Azt nem állítom, hogy örültem, örülök neki, hisz többen tudják, hogy a legutóbbi karantén ideje alatt született írásaimból Szabó Zsuzsa készített egy darabot, amelyet az Akadálymentes Turizmus Napon mutattak be múlt hét szombaton. Néhány próbán jelen lehettem Cserkúton és végül láthattam egy főpróbához hasonlón Orfűn, de igazából élőben, ott a helyszínen szerettem volna megnézni.

Aztán kedden jött a zárás és magával vitt mindent, amit hónapok óta terveztem. Elmaradt a darab bemutatója és több más tevékenységem is.

Talán odakinn nem sejtik az emberek, de itt benn is élnek fiatalok, ahogy fiatalos idősek is, ők aktívan, tevékenyen élik, élnék a mindennapjaikat, ha azokba nem rondítana bele az aktuális vírushelyzet. Elismerem, teljes páncélban kell védeni a veszélyeztettetek életét. Csakhogy vannak néhányan, akik ilyenkor úgy érezhetik magukat, mintha bűnt követtek volna el.

Nem az intézmények vezetőit és az őket felügyelő szerveket vádolom, teszem felelőssé, amikor szeretném arra felhívni a figyelmet, hogy fiatal és fiatalos aktív emberek vannak ekkor elvágva mindentől, ami addigi életüket jellemezte.

Szomorú látni a cél nélküliséget, kedvetlenséget és végtelen ingerszegénységet azokon, akik korábban életörömtől, tetterőtől duzzadtak. Tudom és elfogadom az élet védelmét mindenekfelett, azonban az illetékeseknek igenis gondolkodniuk kell, kellene olyan alternatív megoldásokon, ami mindenkinek megfelelő volna. Az idősek, öregek nehezen viselnek el mindent, ami változással kapcsolatos, így nem tudhatja senki, aki nem jártas ebben a zárt, intézményi létben, mekkora csapás a szabadság, a rokonok, barátok elmaradása.

Mi, akik még tevékenyen éljük az életünket kimondhatatlanul örülnék, ha mindezek a kemény intézkedések csupán különösen veszélyes helyzetben lépnének csak életbe.

Sokat gondolkozom azon, miképpen lenne lehetséges e tekintetben úgy megoldást találni, hogy sem az intézmények, sem a lakók nem kerülnének hátrányos helyzetbe az esetleges hivatalos lépéseknek köszönhetően. Azt gondolom, tavasszal az a rengeteg hét szinte teljesen indokolatlan volt, hisz tényleg pusztán pár százan voltak betegek. Jelen helyzetben maximálisan megértem a tilalmakat, de be kell valljam, két hét után már mindenki a végét várja. Sajnos itt benn sok ember a hozzátartozók hiánya felett érzett szomorúságba megy inkább el.

Sok ember nem is képes felfogni azt, hogy itt benn a vírus miatt még külön karanténba is bekerülhetnek a lakók. Amikor intenzív kinn a vírushelyzet, akkor a bentiek is fokozottabban sínylik meg azt. Akik orvoshoz mennek vizsgálatokra, vagy a mentők viszik el sürgősséggel, netán kórházi ellátást kaptak, ők mind két hét karanténban kell vonuljanak. Az öregek nem szeretnek egyedül lenni, ezért hatványozottabb a karanténtól való rettegésük. Ám a fiatalok sem rajonganak érte, hisz ott nincs tv, net, de még rádió sem. Érthetően senki nem kívánkozik ide! Hála érte Istennek még egyszer sem kellett bemennem!

Szombaton Szandráéknál voltam szülinapot ünnepelni a kertjükben, ahol a rekkenő hőség ellenére jól éreztem magamat. Hétfőn pedig a szabad élet lezárásaként ismét találkoztam Szandrával és Ágotámmal. Kicsit voltunk hármasban, de mindkettejükkel eltölthettem kettesben is egy-egy kellemes, barátnős órácskát! Köszönöm Nektek, hogy az életem részei vagytok és bearanyozzátok a napjaimat!!!

Az elmúlt két hétben pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ismételten visszaszokjak a bezártsággal járó életbe. Az egyhangú, egyforma mindennapokba, a szinte teljes tétlenségben telő órákba. Az első héten fáradt és kedvetlen voltam, szinte vérzett, fájón facsarodott a szívem az ismerős utca láttán, annyira mentem volna ki a ragyogó időben! Ám mostanra sikerült normalizálódnom.

A People First Közhasznú Egyesület különféle fogyatékossággal élő tagjai írnak arról, hogy segíthetsz “jól”.
Ha elolvastad, add tovább!

egy mozgáskorlátozottnak

A legfontosabb, hogy ne csináljunk semmit kérdés nélkül!

“Told neki Géza” lendülettel baleset lehet a vége. Könnyebb kiborítani egy kerekesszékest a szekeréből mint gondolnánk. Kérdezzük meg egyáltalán van-e szüksége segítségre és ha igen akkor hogyan segíthetünk. 

Mire kell figyelni ha az illető bottal közlekedik, vagy mire ha kerekesszékkel? Egyáltalán nem hülye kérdés megkérdezni, hogyan “működik” a kerekesszék. 

Figyeljük a terepviszonyokat. Padkák, lejtők, kátyúk, lépcsők mind ellenfél. 

De a legfontosabb a kommunikáció. El fogja tudni mondani, hogy miben tudunk segíteni. Van aki nehezen érthetően beszél, de neki is megvan a módszere arra, hogyan értesse meg magát. Különben nem bóklászna egyedül. 

egy hallássérültnek

1. Próbáld felhívni magadra a siket vagy nagyothalló személy figyelmét. Szólítsd meg, próbálj a szemébe nézni, ha ez nem megy, finoman érintsd meg a vállát.
2. Vegyél fel megfelelő pozíciót! Állj teljesen szembe a hallássérült emberrel, kicsit messzebb, mint általában megszokott – ha 1,5-2 méterre vagy, akkor nemcsak az arcod, hanem a testbeszéded többi eleme (például a kézmozdulataid) is jobban láthatók. Ügyelj arra, hogy te legyél a fényforrással szemben, az arcodra lehetőleg ne essen árnyék.
3. Jelezd előre, miről akarsz beszélni! Különösen a szájról olvasó hallássérülteknek fontos, hogy előre ismerjék a beszélgetés témáját, így könnyebben be tudják azonosítani a szavakat. Ha témát váltasz, azt is jelezd!
4. Beszélj tisztán és érthetően! Ne emeld fel a hangod, mert ilyenkor máshogy mozog a szád, és ez megnehezíti a siket személy dolgát. Tartsd a normál hangerőt, de próbálj figyelni a tiszta kiejtésre. Használj rövidebb, egyszerűbb mondatokat! A beszéd tempója legyen kicsit lassabb, tarts valamivel nagyobb szüneteket – mivel a hallássérülteknek egyszerre több dologból (szájmozgásból, testbeszédből, szövegkörnyezetből) kell kikövetkeztetnie, mit akarunk mondani, ez hosszabb időt igényelhet.
5. Tartsd a szemkontaktust! Mivel a legtöbb hallássérültnek (sok nagyothallónak is) fontosak az arckifejezések és a szájmozgások, mindig ügyelj arra, hogy ezek világosan láthatóak legyenek. Ne nézz lefelé a telefonod képernyőjére, ne fordulj el arra, amerre mutatni akarsz.
6. Használd a tested! A beszéd mellett sok mindent lehet jelezni arckifejezésekkel, kézmozdulatokkal, egy kis pantomimmel, szóval bátran alkalmazd ezeket. Ha például kérdezni akarsz valamit, húzd fel a szemöldököd. Figyelj arra, hogy a jelzéseid lehetőleg egyértelműek legyenek, bár nem kell eltúlozni őket.
7. Kérdezz vissza! Időnként bizonyosodj meg arról, hogy a hallássérült ember megértette-e, amit közölni akartál. Ne csak egyszerű eldöntendő kérdést használj (Ért engem?), nyugodtan tegyél fel olyan kérdést, amire pár szóval, gesztussal kell válaszolni (pl. Tehát hány példányban van szükség a dokumentumokra? Kettő.).
8. Ha végképp nem sikerül megértenetek egymást, vegyél elő tollat és papírt (esetleg egy okostelefont), és írásban folytassátok a kommunikációt!

Kommunikáció tolmács segítségével

1. A beszélgetés során mindig a hallássérült felé fordulj, ne a tolmácshoz beszélj! 
2. Figyelj arra, hogy a tolmács csak egy kis csúszással tudja közvetíteni az elhangzottakat. Tarts nagyobb szüneteket, várd meg, amíg befejezi az új információk átadását.

forrás: https://www.hogyankell.hu/Kommunik%C3%A1lni_egy_hall%C3%A1ss%C3%A9r%C3%BClt_emberrel

egy látássérültnek

Látássérültek esetében is a legfontosabb: mindent kérdezzünk meg! Először is, hogy szükség van-e segítségre? Ha igennel válaszol, és ha elmondta miben lehetünk a segítségére, a következő és legfontosabb kérdés: hogyan tudunk segíteni? 

Látássérült és látássérült között sincs két egyforma, többféleképpen szeretjük a segítséget elfogadni. A két leggyakoribb az, amikor a látássérült belekarol a kísérőjébe, illetve amikor a látássérült a kísérője vállát fogja.

Ami még lényeges, hogy a látássérült nem látja, hogy a leendő segítő őt szeretné megszólítani. Ezt a legkönnyebben úgy lehet jelezni (mert a nevét ugye nem tudjuk elsőre feltétlenül, ha idegenként találkozunk vele az utcán), hogy megérintjük a látássérültet egy olyan helyen, ahol a segítőnek sem kellemetlen, ha egyébként megérintik (váll, könyök).

És még egy fontos dolog, ne ijedjünk meg mert a látássérült nem veszi fel velünk a szemkontaktust, nyugodtan forduljunk felé, mert azt érzi, hogy figyelünk rá, ahogy beszélünk hozzá.

Összefoglalva tehát: kérdés nélkül sose segítsünk, mert azzal teremthetünk kellemetlen helyzeteket. Hadd írjak egy tipikus személyes példát: állok egy zebránál, egy idegen odalép hozzám, kérdés nélkül kézen fog vagy csak a ruhámat megfogja, és elkezd rángatni, át a zebrán. Nem biztos, hogy át akartam kelni az úttest másik oldalára, lehet, hogy éppen várakoztam. Én például egy ismerősre vártam.  Ezért mindig kérdezzük meg a látássérültet, mit szeretne, és egyáltalán szükséges-e a segítség, és sose rángassuk, ne toljuk a vállánál fogva magunk előtt!

A végére pedig, ha a látássérült nemmel válaszol a segítő szándékunkra, akkor sem kell megijedni, hiszen elképzelhető, hogy önállóan meg tudja oldani az adott helyzetet, nem feltétlenül a személyünkkel van problémája.

egy autistának

Autista résztvevőnek szerintem a lehető leghasznosabb, ha van online, vizuális tájékozódási lehetőség, ha van alkalom a segítőkkel a rendezvény előtt felvenni a kapcsolatot.

Mivel az autisták ugyanúgy emberek, mint bárki más, mi is sokfélék vagyunk. Egy előzetes tájékozódás során megbeszélhetőek az egyedi igények. Jelezzük: nem gáz hangszűrő eszközöket viselni vagy elkerülni a számunkra kellemetlen illatos, érintésingerrel járó tevékenységeket.

Ha útba igazítasz, használj vizuális támpontokat: „menj egyenesen 100 métert és fordulj balra” helyett „menj egyenesen, bal oldalon keresd a  táblát a stégnél” vagy „ahol a … stand van, mellette keresd az xy sátrat” ,”a barna fakocka épület a Medvehagyma Ház, ott találod az x programot”. Lehet, hogy el kell kísérned. Egyébként úgy látom, gyakran nem autista embereknek is hasznosabb egy ilyen útbaigazítás.

Ha nem feltétlen szükséges, NE érints meg és NE erőltesd a szemkontaktust.

Ha „stimmelek”, azaz pl „repdesek a kezeimmel”, „hintázok, ringatózom”, attól nem kell félni – és tilos megállítani, lefogni. Én így örülök/izgulok/dolgozom fel a rengeteg ingert/nyugszom meg. Vannak viszont káros stimmek, ezektől óvatosan és kellő határozottsággal tarts vissza, próbálj lebeszélni, elterelni (pl. fejet verni a falba, vagy kézharapás például). Találd meg a kísérőmet, ő segít neked.

Ha úgy látod, segítségre szorulok, kérlek ha lehet ne érints meg és ne erőltess szemkontaktust. Ha tudod a nevem (mert akár névtáblát is viselek), szólíts meg határozottan (a nevemen) és kérd hogy próbáljak rád figyelni, kérdezd meg, mit tudsz tenni értem. Ha túltöltődtem ingerrel vagy épp összeomlok, vigyázz rám, hogy ne érjen baleset, ne ártsak magamnak vagy másoknak – de eközben légy kíméletes. Keressük meg a kísérőmet, ha van. Keressük egy csendes szobát, ha van – vagy kísérj csendesebb helyre. Ha szükségét látod, vigyázz rám, amíg a segítőm megérkezik vagy amíg jobban nem érzem magam. Kérlek tartsd távol tőlem a jószándékú, de tájékozatlan embereket (is).

Beszélj rá egy medveölelésre. Ez azt jelenti, hogy nagy felületen, nagyon erősen kell magadhoz szorítanod (de nem reccsenésig ).Az én kedvencem az, amikor a segítségem a mellkasához szorít és a karjaival amennyire tudja, nyomást gyakorol a hátamra, felkaromra. Sokan szeretjük, ha a hátunkat, felkarunkat valami nyomás éri (súlytakaró, súlymellény, kellemes tapintású pléd, medveölelés, masszírozva simogatás).

Legtöbbünk számára hasznos, ha a mondandód egyszerűen, logikusan, jól érthetően fogalmazod meg és nem hadarsz, nem beszélsz „speciális nyelven”. Sokan a szádat bámulhatjuk – mert szájról olvasunk, ha a háttérzaj megnehezíti a beszéd megértését. Ha ilyenkor grimaszolunk,  csak  nagyon figyelünk. 

Kérlek várd meg, hogy az átadott információ a helyére kerüljön, mielőtt újabbat közölsz (ne hadarj)– ez gyakran több időbe telik nálunk.

Lehet, hogy mi nem a szánkkal fogunk beszélni, hanem pl rámutatással, kártyával, alkalmazással, jelnyelv használatával, írásban. Talán szokatlan, de megismerhető és megérthető. Ha te nem ismered és érted még a szokatlan nyelvünket, használd a saját módszered a fentebb leírt módon (egyszerű, könnyen érthető, de nem babanyelv). Remekül el lehet így dumálni.

Találtam egy kevésbé autistán megfogalmazott tanácssort:

https://wmn.hu/wmn-life/46563-az-autistakkal-is-lehet-beszelgetni–9-hasznos-tanacs-a-jobb-megismeresert-

egy értelmi sérültnek

Ha értelmi sérült emberrel beszélgetünk,fejezzük ki magunkat egyszerűen és artikuláljunk érthetően. Egyszerre csak egy dologról beszéljünk, rövid, egyszerű mondatokban.

Figyeljük, hogy követi-e amit mondunk. Ha lassan teljesíti amit kérünk, várjunk türelmesen, biztassuk, hogy menni fog. 

Persze mindez az értelmi fogyatékosság súlyosságától függ. Fő a kedvesség, a figyelem, a szeretet!

Köszönet a felkészítésért egyesületünk érintett tagjainak:
Berkes Gergőnek,
Koltai Krisztinának,
Almádi Evelinnek,
Kerekes Hildának,
Hegedűs Szandrának!

Amikor három és fél hónap tilalmat követően június 20-án szobatársam azzal jött be a szobába, hogy képzeld, úgy hallottam ma kilenc óra után mindenfajta korlátozást feloldanak az intézményben, nem hittem el.  Aztán pár perccel később az egyik foglalkoztató hölgy ment végig a folyosón, hogy az igazgatónő ma reggel kilenc órától mindenfajta korlátozás felold. Ekkor eltört nálam a mécses, hisz korábban még soha nem voltam hasonló helyzetben.

Amikor reggeli után elindultam a porta felé, nem is tudom elmondani milyen érzések kavarogtak bennem. Hónapok óta még csak arra sem mehettünk a lezárások okán. Hiszitek vagy sem, hosszú sor kígyózott a bejárat előtt. Mindenki arra várt, hogy végre kijusson a szabadba.

Óriási mosollyal az arcomon gördültem le az ismerős úton, miközben szemeim tele voltak örömkönnyekkel. Nem hittem el, hogy ismét szabad vagyok, azt csinálhatok, amit szeretnék, oda mehetek, ahova akarok. Olykor elfogott egy irreális félelem itt bent, hogy ez az állapot immár végleges és soha többé nem tudok már kimenni. Tettem egy nagy kört az intézmény körül, melynek során érintettem Málomot. Mikor a parkolóba értem, sorra jöttek az ismerősök, hozzátartozók és örömittasan dudálgatva, köszöntöttek üdvözöltek. Miután visszaértem röpke sétámból azonnal Nóri barátnőmet kerestem és arra kértem, délután mindenképp menjünk fel Rózsadombra, hogy fagyizzunk, vásárolgassunk egy kicsit. Így délután negyed négy magasságában elindultunk és mint a rabmadarak a fészekből kiszabadulva, csicseregve, mosolyogva haladtunk célunk felé. Vásároltunk, ettünk egy fagyit és boldogan, vidáman, elégedetten indultunk vissza az intézménybe. Utunk során találkoztunk Álmossal, akit pár évvel ezelőtt ismertem meg az utcán. Egy tündéri, négy esztendős kisfiúról van szó. Ismételten óriási érdeklődést mutatott a kocsik iránt és természetesen az is foglalkoztatta, hol voltunk ilyen sokáig, miért nem látott mostanában egyikünket sem.

Érdekes módon azon ismerőseink, akik régóta vannak jelen napjainkban, igen nehezen hitték el, hogy ilyen sokáig bent tudtak, mertek minket tartani. Senki nem gondolta volna korábban, mi sem, hogy a mi rabságunk ilyen hosszúra nyúlik.

Közben rám szólt Roli, jó lenne vissza térnünk az intézménybe, mert rajta keresztül keresett a hölgy aki a karanténban született írásaimból fog színdarabot készíteni. Kiderült, hogy másnap lesz az első próba, amin Zsuzsa szerette volna ha részt veszek. Nem volt egyszerű a dolog, hisz már három és fél hónapja nem buszoztam és máshol se voltam. Sötétebb időszakaimban még az is megfordult a fejemben, mi van, ha a buszokra többé nem szállhatunk fel. Ám szerencsére ez nem vált valósággá. Úgy döntöttünk, mivel Roli is velem tartott és az idő is szorított, hogy másnap Lórival fogunk menni, mert így volt a legegyszerűbb. Elsősorban azért mentem el az első próbára, mert akkor és ott ismerkedtem meg a többiekkel. Egy remek, nagyszerű emberekből álló csapatot ismerhettem meg a többiek személyében. Számomra legérdekesebb a megismerkedésünkkor nem más volt, mint a kezdeti feszélyezettség. Mindezt abból szűrtem le, hogy a legközelebbi alkalomkor már sokkal közvetlenebbek voltak a lányok.

Szép lassan, de annál biztosabban újra beindult az életem. Találkoztam a városban Szandrával, majd Zsuzsiékkal, eljött otthonról Valcsi barátnőm, találkoztam több éve nem látott Ágotámmal, ahogy találkoztam a városban élő nagyon kedves barátnőmmel is, aki szintén Ágota. Ezen majdani találkozások tartották bennem a lelket a három és fél hónap bezárás ideje alatt! Voltam a színházban is a matricázási projektünk keretében terepet felmérni. Részt vettem a legendás Teadélutánjaink egyikén, itt ismét olyanokkal találkozhattam akik rém kedvesek szívemnek. Túl vagyok egy sorstársi tanácsadókat továbbképző tréningen, ezen belül az akadálymentes turizmust vettük górcső alá, s tettük mindezt igen élvezetes módokon. Több ízben voltam vásárolni, négy érzékenyítői órát adtam, s meg kell mondjam mindet rendkívüli módon élveztem. Voltam Budapesten hivatalos ügyet intézni, ez felért egy kalandtúrával, hisz egyikünk sem ismerte túlzottan jól a fővárosi tömegközlekedést, ám hála érte Istennek minden rendben végződött. Voltam kerti grillpartin, amit szintén nagyon élveztem. Végül, de nem mellékesen, természetesen megadtam magamnak az én időt. A négy hónap alatt ezt hiányoltam leginkább. Tehát a két hónap alatt rendkívül sok mindent csináltam, Sok kedves, szerető emberrel találkoztam, számos gyönyörű helyen fordultam meg, jaj hisz voltam otthon is Drávafokon Apuéknál. Ez ismételten egy nagyon meghitt, szép és végtelenül vidám emlék.

És immár megint ott tartunk, hogy a fejünk felett lebeg a járvány, mint fenyegető fekete lepel és bevallom, rettegek attól a pillanattól, amikor újra ránk csukódik az intézmény ajtaja. Természetesen ki fogom bírni, hisz az előzőt is átvészeltem, de azt is tudom nem lesz egy könnyű menet. Csupán abban reménykedem, hogy nem lesz olyan hosszú mint az előző volt. Szeretném, ha mind békésen, türelemmel viselnénk a lehetséges majdani nehezebb pillanatokat!

MÁJUSI ÁLMOK ÉS A KISSÉ KIÁBRÁNDÍTÓ VALÓSÁG

Hát akkor immár több mint két hónapja vagyok bent. Az egészben a legfurcsább, hogy kezdem megszokni ezt a nem igazán mindennapi helyzetet. Persze ez nem jelenti azt, hogy amikor eljön a nyitás ideje akkor én azzal ne élnék örömest. Szinte minden nap vannak álmaim, ezek éber állapotban képződnek, amikor a környéket járom. Ilyenkor felkeresem az ismerős helyeket, számomra kellemes, meghitt, kedves utcákat és tereket. Máskor otthon Kákicson járok. Ott is azokon a részeken fordulok meg leggyakrabban, amelyeket korábban is szinte minden nap meglátogattam még anno. Kedvenc tölgyfáimat a frissen zöldellő rügyekkel telve, a szélesre nyitott, tág tereket a Marócsa felé vezető út mellett, a fehéren, dúsan leomló és illatozó akácvirágokat és még sorolhatnám a többit. Sok örömömet lelem az udvarban, az itt lakó madárkákban, a fűben megbúvó virágokban.

Sajnos már nincs a többiekhez akkora türelmem mint mondjuk március végén április elején volt. Már többet vagyok egyedül ha ezt megtehetem. Ez nem egyenlő azzal, hogy ne hallgatnám meg azokat, akiknek nagyon nagy szüksége van a figyelemre, a megértésre és türelemre, valamint a jó tanácsra, de megválogatom az időt és a helyet, mivel már sajnos nem bírom annyira.

A hírekből ti is értesülhettek arról, hogy a hónap eleje óta a nagyobb intézmények élére katonaparancsnokokat is tettek. Hála istennek ezek az új feltételek nem sokban változtatták meg az eddigi életünket, de elmondhatom nektek, már túl vagyunk az első nagy fertőtlenítésen, amit a kormány írt elő. Mindegyikünk félt egy kicsit ettől, hisz senki nem szereti a változásokat sem a velük járó hercehurcát. A nagy nap előtt össze lettünk hívva az osztályunkon egy kisebb gyűlésre, amely során a részlegünk vezetője ismertette a másnap várható eseményeket, illetve az azokkal járó kisebb-nagyobb változásokat. Volt aki az udvaron szeretett volna lenni, mások a saját szobájukban szerették volna átvészelni az időt és voltak akik a foglalkoztatót és a többiek társaságát választották. Mindenki arra számított, hogy ez a történet egész napon át fog tartani, de szerencsére délelőtt 11-re minden visszatérhetett a megszokott kerékvágásba. Gyorsan és szakavatottan, mondhatni katonásan zajlottak az események. Mi már aznap délután újra birtokba vehettük az udvart. A hármas épületet másnap vetették alá a fertőtlenítésnek. Ekkor az ott lakók nem jöhettek le az udvarra és lettek ugyanúgy egybe terelve, mint előző nap mi voltunk.

Azon a reggelen is jó szokásomhoz hűen az udvarba ültem. Ragyogó napsütés és kellemes hőmérsékletű idő köszöntött. Rendkívül jó hangulatban, relaxálósan üldögéltem, amikor is hátam mögül lépteket hallottam a fűben. Először azt hittem az intézmény férfi dolgozói caplatnak át a gyepen. Még jó, hogy nem üvöltöttem oda nekik, mint ahogy máskor is szoktam. Egyszer csak az igazgatónő köszönt rám jobboldalról. Vissza köszöntem, és meglepve láttam a mögötte fel sorakozó tíz fiatal terepszínű öltözetben, arcukon fekete szűrős maszkot viselő, hátukon tartályt cipelő fiatal katonákat. Érdekes módon még egyszer sem láttam őket a többi lakóval ellentétben. Hát most már én is láttam őket és meglepő módon az összes katona egymástól függetlenül, külön-külön köszönt nekem. Gondoltam, ezeket a fiúkat legalább jó nevelésben részeltették a szüleik. Aztán ez is elmúlott, mint minden más. Azóta hallottuk, hogy ilyesmiben még kétszer lesz részünk.

Mivel kimenni egyikünk sem tud, de befelé sem hozhat senki semmit, így kénytelenek vagyunk a saját forrásainkat mozgósítani, ha valamit szeretnénk. A palacsinta mint tudjuk sokak kedvence, és az osztályunkra nem olyan rég költözött egy hölgy aki vállalkozott arra, hogy ezt a finomságot elkészítse nekünk. Én mint aki jól végezte dolgát megvettem a hozzávalókat. Szombat délután mindent ki vittünk a konyhára. amikor is szembesültünk a nem épp vidám ténnyel miszerint nincs edényünk amiben a palacsintatésztát ki lehetne keverni és nem vittem magammal a tojást sem, ami ugye nélkülözhetetlen kelléke a tésztának, Nem volt palacsintasütőnk és olaj sem amin a palacsintát sütni kell. Ezeket nevetések közepette konstatáltuk magunkban, majd vidám percek közepette összeszedtük a még hiányzó részeket. A nagy palacsinta sütési akció, délután egytől négyig tartott. Elsőre nem lett elég a megkevert tészta, majd annyi palacsinta lett, hogy még többen is ettek belőle mint azt előre terveztük. Jó volt látni az örömittas arcokat azok részéről, akik csinálták, és azokéról is akik fogyasztották.

Szóval így egyformán, néha kisebb változásokkal telnek napjaink. Már mindenki nagyon várja a végét, szeretnénk újra kimenni, szeretnénk találkozni a szeretteinkkel, barátainkkal. Szeretném folytatni a korábban megkezdett munkámat. Szeretnék eljárni ismét moziba, színházba, koncertekre. Szeretnék beülni egy étterembe, ahol kellemes beszélgetés közepette elfogyasztanánk egy finom ételt és italt, miközben szemezgetünk a körülöttünk járókelők között.

Ha most belegondolok abba, hogy a tavasz úgy ment el, hogy én mindössze pár száz métert teszek meg a szobám ajtaja és az udvar között, sírni tudnék, viszont büszke vagyok magamra, amiért olyan nyugalommal viseltem az eddigi megpróbáltatásokat, ahogy még talán életemben soha. Egy alkalommal omlottam össze, amikor azt kezdték el egyesek feltételezni, hogy novemberig zárva maradunk. Ezt hallva azt mondtam, akkor itt és most feladom, nincs tovább, nem eszek, nem iszok, nem szedek semmilyen pirulát és legyen vége mindennek, de végül egy kedves barát segédletével túlléptem ezen is. Fogalmam sincs honnan és miből merítek erőt, de hálás vagyok Istennek érte. Szeretném ha még az elkövetkezendő hetekben is ugyanígy maradna, és nem veszíteném el önmagam felett a kontrollt. Örülök annak, hogy ti már végre kint és szabadon járkálhattok, dolgozhattok, de arra kérlek mindannyitokat, nagyon vigyázzatok magatokra.

Nem tagadom a koromat 1977-ben születtem koraszülöttként. Születésem után következett be a nem várt kálvária, amely az egész családom életét megpecsételte. Az “erőltetett menetünk” a születésem utáni orvosi műhibától datálható. Igen, egy orvosi műhibától, orvos szülők gyermekénél. Mindez a XX. században.

Mindegy…ez már hála Istennek történelem. Mint ahogy az is, hogy a szüleim, nagyszüleim és még sokan mások a családból, de közeli barátok összefogása eredményeképpen ott tartok, ahol senki sem gondolta annak idején. Egy kb. 1,5 kg-val 7 hónapra született babából immáron egy közel 43 éves nővé cseperedtem.

Ki is vagyok én?
Molnár Gyöngyi, sokan mondják, hogy minden lében kanál persze pozitív értelemben. ? Minden tekintetben egy perpetum mobile…mondjuk a magam módján.
Mit is takarnak ezek a jelzők? Az életemet, sőt az életem értelmeit, céljait.
Mik is ezek? Lássuk csak: Istenben vetett hitemmel azon vagyok, hogy mozogjak a köbön, de a szó szoros értelemben. A mozgássérültségem ellenére nagyon szeretek mozogni, de sok minden másra is nyitott vagyok (Ezt a mást később kivesézem ígérem). Mindent megragadok, ami mozgás.Íme itt a bizonyíték, hogy mennyire:

2019. szeptember 26-án elkezdtem Beához, edzőhöz járni és még mindig töretlen a kitartás 2x hetente! Jó Veletek Changemylife Csapat Beával az élén és Berkes-Törjéki Helga gyógytornász korrigáló segítségével, akivel ott a TRX-edzés előtt találkoztam! ? Már sokadik sportot kipróbáltam, már így sokan azt gondolják, hogy frászt kitartó ez a csaj csak dumál! Nem is tartom kellően kitartónak inkább kíváncsinak és mozgáskedvelőnek a köbön. Minden jöhet, ami mozgás!!! ….Csak azért, mert szeretem!!!
Igen, rengeteg mindent kipróbáltam már, Nekem így színes az életem, de ezzel a mozgásformával nagyon megbarátkoztam és a közösséggel is. Nincsenek pózoló, izmukat feszengető emberek a tükör előtt. Itt családias, barátságos légkör van és még az ára sem megfizethetetlen, sőt…. Hozzám meg egyenesen egy köpésre van, úgyhogy kész gazdaságos is ez az edzés. ?A heti 2x-i TRX-edzés mellett hetente 2x kemény gyógytorna Elmer Diánával + Szakonyi Alexandrával, egy konduktorral heti 1 alkalommal gyűrjük a mozgásszeretet iparát!

Tényleg kemény, de megéri! Garantált a kikapcsolódás és az eredmény is! Köszi mindenkinek!

Hát kedveseim az a helyzet, hogy ma két hete lettünk elzárva. Kezdetben úgy láttam nem lesz ez annyira nehéz helyzet mint amennyire az elején éreztem, aztán az idő elkezdett ólomlábakon vánszorogni.

A sok-sok mászkálás után nem könnyű elfogadni az örökös bent létet, az egyforma napokat az ugyanazon arcokat. Aztán ahogy teltek a napok egyre inkább úgy gondoltam, hogy a bent maradás legyen a legkisebb problémám, hisz minél jobban megyünk bele a vírus mizériába, annál inkább azt látom, hogy az életünk napról napra nehezebbé fog válni.

Mivel mi még az elején tartunk az egésznek, úgy érzem sokkal nehezebb napok is várnak még ránk. Egyre több kérdés vetődik bennem az ellátásunkkal kapcsolatban is. Rettegek attól a lehetséges forgatókönyvtől, ami azt jeleníti meg előttem, hogy elképzelhető egy esetlegesen bekövetkezhető nagy fokú létszám hiány miatt olyan is, amikor nem tudnak kivenni az ápolók az ágyból egyikünket sem. Nem is az inaktivitástól, hanem sokkal inkább a fekvésből adódó mellékhatásoktól tartok. Konkrétan a felfekvésre és az igencsak elmerevedett tagokra gondolok. Soha nem volt még felfekvésem, de ha esetleg tartósan bekövetkezne ez a helyzet, akkor több mint valószínű hogy nálam is kialakulna egy-két ilyen csúnya seb. Mivel én is öregszem, a tagjaim is egyre inkább keménnyé, merevvé válnak. Ezért azt sem tudhatom előre, vajon egyáltalán vissza tudnék-e még rendeződni egy több hetes fekvő időszakot követően.

Még az is eszembe jutott megkérem Apuékat vigyenek el magukhoz ameddig ez a rémálom tart, de aztán eszembe jutottak Apu fennálló betegségei, plusz az hogy ő is a veszélyeztetett korúak közé tartozik. Így ez az ötlet is a kukában végezte.

A múlt heti jó időben nagyon jó volt az udvaron lenni a többiekkel együtt. Aztán a hétvégére beköszöntött a hűvös, a rossz idővel együtt újra behúzódtunk az intézmény épületébe. Mivel nem tudunk semmit csinálni, sem dolgozni, barátokkal találkozni, vásárolni menni vagy bármi egyéb értelmeset végezni, az agyat nem éri szinte semmilyen új impulzus, olyan mintha leszívták volna az összes energiát belőlem, belőlünk. Ha arra gondolok, hogy ez a helyzet tartósan így fog maradni akár hónapokon keresztül, hát a többiekkel együtt nem kicsit esünk kétségbe. Szeretném a társaimban a lelket tartani, de mivel a korábbiaktól igen eltérően nem igazán van módom töltődni, bizony nem könnyű ezt sem betartanom. Sok esetben fordul elő felfokozott érzelmi kitörés a részükről, ám igyekszem ezek alól kivonni magam.

Nem félek a vírustól, egyáltalán, de tartok annak nem kis hatásaitól a szűkebb környezetemre és a világra egyaránt! Hiányoznak a kapcsolataim, rokonok, barátok, ismerősök!  Fogadjátok meg a tanácsokat, ha lehet, ne menjetek csak oda, ahova nagyon muszáj! Sok türelmet, kitartást az elkövetkező nehéz időkhöz!!! Szeressétek a másikat és nagyon vigyázzatok magatokra!!!