Örök életemben szerettem az idősebbeket és a gyerekeket egyaránt. Amikor szociális otthonba kerültem az idősebbek nem kicsit riasztottak meg. A faluban hiába voltak több évvel idősebbek az intézményben élőknél, ha sok esetben nagyságrendekkel jobban voltak azoknál. Nem mondhatom, hogy túlzott módon kerestem volna a társaságukat. Az írásomban szereplő személyek valóságosak, ezért neveiket megváltoztattam.

Az öregek szisztematikus kerülése majdnem két évig tartott. Aztán szépen-lassan ráébredtem, senki nem tehet arról, hogy ide kényszerített a sors. Elkezdtem közelebb engedni magamhoz pár kedvesebb idős embert. Közülük sokáig első helyezett volt a szívemben Amália néni.

A lánya minden áldott nap jött hozzá és vitte a kertbe, akár esett, akár fújt a hűvös szél, vagy épp ezerrel tomboló nyár hevített. Kezdetben csupán illedelmesen köszöntöttük egymást, de már akkor láttam, éreztem, a két Amália, anya és leánya rendkívül jó emberek! Lassan mind többször, többet szóltunk a másikhoz, érdeklődtünk egymás hogyléte felől. Egyre több dolgot osztottunk meg magunkról, életünkről, helyzetünkről, örömeinkről és bánatainkról egyaránt. Odáig jutottam, hogy hiányzott az, amikor Amália néni és lánya nélkül múlt el a nap. Amália néni nem tudott beszélni, de a mosolya, a csodálatosan szép, kék szemei és lájkot mutató jobb keze többet mondtak minden szónál! Ők voltak az elsők, akik megérintettek. Jó pár hónapja, hogy Amália néni végleg lehunyta szemeit, de a mai napig hiányzik!

Különös, hogy Terike néni volt az első, akit ittlétem kezdetén ismertem, meg, de csak jóval később szerettem meg. Mivel négy ágyas szobába kerültem, már az első nap találkoztunk, hisz ott élt egyik barátnője. Terike néni rendkívül csinos, keményen vallásos, szigorú ember volt szinte mindenkivel szemben. Ekkor még nem igazán ismertem senkit, így majdnem sírva fakadtam, amikor Terike néni megkérdezte tőlem, kérek-e egy pohár vizet. Adott is innom és így kezdődött a barátságunk. Nem volt egy egyszerű eset, s pont ezért nem sokan értették meg őt, és még kevesebben szerették. Voltak időszakaink, amikor kissé eltávolodtunk egymástól, de mindig ott tudtuk folytatni, ahol abba hagytuk előzőleg. Így volt ez halála előtt is. Sosem felejtem el, dél körül volt és láttam hozzám indul, de engem ebédhez szólítottak. Oda kiabáltam neki, hogy majd holnap vagy később találkozunk, de másnapra meghalt! Sokak szerint már rég fel volt készülve a végső útra, ám engem rettentően váratlanul ért távozása! Mai napig nem bocsátottam meg magamnak, hogy akkor nem vártam meg.

Aztán négy évvel ezelőtt költözött be Edit néni. Úgy ismerkedtünk össze, hogy láttam, magányosan, szinte szomorúan ücsörög a rollátorán. Gondoltam egyet és odamentem hozzá. Már korábban találkoztunk az udvaron és éreztem, hiába nagyon öreg, 92 éves ma már, egy tiszta, ép elméjű, szerény, szívós, szorgalmas idős emberrel hozott ismét össze a sorsom. Most lehet, páran rosszallóan szisszennek fel, de itt többnyire igen súlyos betegek az idősek. Edit nénim az eltelt években már kétszer törte el a combnyakcsontját, de hála érte Istennek, mindig felépült! Amikor jó az idő és nem kell mennem sehova, naponta találkozunk az udvarban. Imádja két fiát, akik heti rendszerességgel látogatják és jó látni, érezni, ahogy őt szeretik és tisztelik! Ha nem látom pár napot, bizony hiányzik Edit néni!

Edit nénivel majdnem egy időben, pár hónap különbséggel érkezett András és Kálmán bácsi. András bácsi súlyos beteg feleségével, míg Kálmán bácsi özvegyen jött. Edit nénihez hasonlóan a többséghez képest ők még egészségesek, éles elméjűek és rendkívülien nagyszerűek! András bácsi 88, Kálmán bácsi 84 éves. Szeretem a bölcsességüket, a humorukat. Lenyűgöz, ahogy az életről gondolkodnak és az, ahogy viszonyulnak hozzá! András bácsiék nyáron ünnepelték 68-k házassági évfordulójukat. Meghatóan szívbemarkoló beteg feleségéhez való odaadása, hűsége, szépséges érzései! Minden áldott nap lejönnek sétálni Kálmán bácsival, de András bácsi mindig siet feleségéhez, hogy enni-inni adjon neki. Mégis ő az, akivel bolondozni lehet. Kálmán bácsi is szívesen mosolyog, olykor nevet, de nem tud András bácsihoz hasonlóan cinkoskodni. Évek óta büszke vagyok arra, hogy a barátaim sorában tudhatom kettejüket!!!

Az utóbbi időben elharapózott a közbeszédben a fogyatékossággal élőkkel kapcsolatos pejoratív szóhasználat. Most épp a “szellemi fogyatékos” és a “nyomorék” szavak kezdtek melléknevekként szerepelni olyan emberek szájában, akiktől ezt nem várnánk. 

Középiskolás gyerekektől hallom, hogy “olyan nyomorék” ez az XY, amit kénytelen vagyok úgy értelmezni, hogy az illető szerencsétlen, vagy ügyefogyott, vagy egyszerűen csak nem túl ügyesen intézi a dolgait. Mi régen erre azt mondtuk “de béna vagy”.  Az se jobb. Hiszen nem béna az illető, keze, lába épp, mozog, csak a fejében nincs rend időnként. Mondhatnánk azt is, hogy “töketlen” az vajon jobb lenne? Az sem igaz, az illető minden bizonnyal szexuális teljesítőképessége teljében van. 

Nem helyes természetesen ezeknek a szavaknak ilyetén használata a hétköznapi emberektől sem, de néha belecsúsznak, hát talán ott egye a fene. A “fogyatékos” is van akinél nyitogatja a bicskát, van akinél nem, attól függ, ki hogy értelmezi, mennyire érzékeny és várja el a “fogyatékossággal élőt”. Maguktól a fogyatékossággal élőktől is hallom mindkettőt, mi több, “roki”-t, “nyomi”-t is. Van akinél oda kell figyelnem, hogy “látássérültet” használjak, van aki maga mondja, hogy ő bizony simán “vak”. Olyan ez kicsit, mint amikor kábé 10 éve nem szabadott hivatalosan cigányozni, hanem minden fórumon kínosan odafigyelve romáztuk embertársainkat. Egészen addig, amíg ők nem szóltak, hogy nem tudják kiről beszélünk, hiszen ők cigányok.

Mindez azonban semennyire sem igaz, és kiváltképpen nem elfogadható a közszereplők szájából, televízió által közvetített eseményen, plénum előtt. Ott nincs szellemi fogyatékosozás abban az értelemben használva, miszerint ellenfelem nyilvánvalóan hülyébb nálam, és ezt világgá is kürtölöm. Pláne megafonban. Ott a jólneveltségen, a viselkedni tudáson kell legyen a hangsúly. Csakúgy, mint egy autóbusz pályaudvar forgalmi irodája előtt ordító buszvezető esetében, aki a munkáját végzi. A munkája pedig éppenséggel az, hogy embereket szállítson A-ból B-be. És itt a hangsúly: EMBEREK-et, teljesen mindegy milyen színű a hajuk, a ruhájuk, mekkora a fenekük, rosszkedvűek vagy nevetgélősek, kerekesszékkel közlekednek, vagy fehér bottal. Ugyanolyan mindegyik, el kell őket szállítani oda ahova igyekeznek, amiért egyenlő mértékben fizettek, és amely feladatért az illető buszvezető a fizetését kapja. 

El kell fogadni embertársainkat. Hiszen téged is elfogadnak olyankor is, amikor néha elfogadhatatlan vagy.

A politikus pedig uralkodjon magán, tanuljon kommunikációt professzionális kommunikátoroktól, és ismerje meg azokat, akiket ő egyszerűen leszellemifogyatékosoz. Mert egészen biztos fogalma sincs róluk. Mert béna. Ugye. 

A térségben elismerten jó minőséget produkáló Aranycipó Pékség néhány éve megnyitott egy nagy üzletet a pécsi Széchenyi téren.  Teljesen kipucoltak egy régi épületet és így alakítottak ki egy igényes üzlethelységet. Ahányszor az építkezés mellett elgurultam, már előre örültem, hogy én is be tudok jutni, mert látható volt, hogy a bejárat és az utcaszint között nem lesz szintkülönbség.

A nyitás után csalódnom kellett! Egy fél lépcsőfoknyi belépő mégis készült, pont olyan „magasságú” amit már nem tud leküzdeni az elektromos kerekesszékem. Megint kapott egy pofont az akadálymentesítés egy ilyen forgalmas helyen. Pont a főtéren, pont a Polgármesteri Hivatallal szemben, pont egy ilyen fejlődő, igényes cég, ….

Gondoltam még nincsen veszve semmi. Felhívtam az Aranycipó munkatársát, de ő megértve a gondomat sajnálkozva a következőket írta: „Azt az információt kaptam, mivel a Széchenyi téri üzletünk műemlékvédelem alatt áll, ezért sajnos építési, átalakítási munkálatokat nem végezhetünk az épületen.” Ezután felhívtam a műemlékvédelmet, ahol megnyugtattak, hogy biztos létezik rá megoldás. A telefonálgatások közben szóba jött egy kis rámpa lehetősége a belépő elé, de az már közterület, ahol más szabályok uralkodnak…

Láttam, hogy ehhez kicsi vagyok. Én ezt a problémát nem tudom megoldani. Meg ki is vagyok én? Csak egy kerekesszékes. Ráadásul, akit széken tolnak, azt fel tudják billenteni, az aktív kerekesszékes meg lazán begurul. Azaz én csak egy elektromos kerekesszékes vagyok. És egy nap mekkora forgalmat jelent az Aranycipónak egy elektromos kerekesszékes? Meg ott bent úgyis csak zavarnék, feltartanám a sort, bénáznék a fizetéssel,késleltetném a kiszolgálást. Kinek van erre szüksége, kinek van rám szüksége….

A kisördög azért motoszkált bennem: ha olyan lennék, naponta odaállhatnék a küszöbhöz, aztán elakadnék. A vevők se előre-se hátra, míg valaki be nem vonszolna. Nekem se lenne jó, de a boltnak se, jól megbosszulnám a sérelmemet. Ha meg a Polgármesteri Hivatal ott járó dolgozói látnák a jelenetet, az se lenne baj, legalább átélnék, hogy egy kis küszöb mekkora gondot tud okozni. Vagy odaállhatnék (helyesebben odaülhetnék) a bejárathoz egy transzparenssel, amin csak ennyi szerepelne:

RÁMPÁT, KENYERET!

Mert nekünk a RÁMPA tényleg olyan sokat jelent, mint az embernek a KENYÉR. A munkába jutás, a szabadság és egy kicsit az egyenlőség szimbóluma is lehetne számunkra a rámpa.

A nyitástól eltelt 4 éve semmit sem tettem, elfogadtam, hogy ezzel a gonddal egyedül vagyok, ez az én gondom, oldjam meg, menjek máshová…

 Persze, ha úgy érezném, hogy nem vagyok egyedül, a kisördögnek lennének még ötletei!

(Koppány Zoltán)