Szitáló eső, a téren adventi nyüzsgés. Nem a ló farka alatt, hanem a makettnél találkozunk, ami bemutatja nem látó társainknak is, hogy nagyjából milyen a Széchenyi tér, tapintható formában. A Rejtett Város túrán készülök részt venni, feltöltve forró kakaóval és némi karamellás túrótortával.
A túráról nem szeretnék túl sokat spoilerezni, tessék eljönni a következőre. Inkább saját élményeimről mesélnék.

Újra meg újra, így ezen a túrán is rácsodálkozok, hogy mennyi mindenben van, lenne szükség segítségre. Az emelkedők emelkednek, a lejtők lejtenek, az egyenetlen – macskaköves – felületek egyenetlenek. De mi a baj velem sokszor a Széchenyi téren? Nemsokára közelebb jutunk a megoldáshoz.
Azt már észrevettem, hogy néha egészen egyszerű lenne csak leülni, csak feltenni a szemüveget, csak fogni egy botot vagy más járássegítő eszközt, csak megkapaszkodni, a rámpát, liftet választani a lépcső helyett és minden jobb lenne – de nem teszem, pedig néha még rendelkezésre is állnak ezek a dolgok.
Ez vajon valami belémkódolt „ép vagyok” dolog lehet a régi szép időkből? Meg kell kérdeznem a lélekszervizt legközelebb.

Elgondolkoztam a túra alatt: vajon hányan vannak hasonló helyzetben? Nem veszik észre, hogy gondjuk van, és/vagy hogy erre ott a megoldás. A leggyakoribb példa a hallásvesztés. Ezekben a maszkos időkben azok, akik eddig öntudatlanul szájról olvastak, most bizony bajban vannak – mert nem tudják magukról, hogy a hallásuk csökkenését szájról olvasással kompenzálták.
Másik gyakori történet a járást, mozgást segítő eszközök alkalmazása: az én számomra ide tartozik a rámpa, kapaszkodók, korlátok.

Megnyomom a play gombot, folytatjuk a túrát ott ahol megállítottam: megyünk a Dzsámihoz. Az
emelkedő érezteti velem jelenlétét és megint ott az a furcsa érzés, mintha nem látnék jól vagy a lábam nem tudná, hova kell lépni. Ilyenkor jobban koncentrálok erre és háttérbe szorul egy esetleges beszélgetés, vagy lassítanom kell, ha beszélgetni akarok. Külön kell figyelnem a szegélyekre, peremekre amik itt vannak, különben a bokám bánja.
De miért?
Beszélgetünk, előkerülnek a kipróbálható segédeszközök. Egyik túratársam egy látásrontó szemüveget választ, én jó darabig rollátorként használok egy kerekesszéket.
Közben elérkezünk a Káptalan utcába, csodálatos, hangulatos kis utca – de itt meg a lábaim lesznek ügyetlenek, és jó hogy épp én tolom a széket. Útitársunk elkezdi elmondani benyomásait és érzem hogy valami nagyon fontosat mond, de figyelnem kell, nehogy elbotoljak, elessek. Miért?
Továbbhaladunk és egy másfajta térköves felületre érkezünk – gyanús. Térkőnek térkő, de mégsem topa a lábam és nem érzem úgy hogy rosszul látnék. Végre megértem miért fontos, amit túratársam mesél a szemüveggel látottakról. A téren egyszerre egyszínű és tarka a kövezet. Nehéz az agyamnak észlelni a szegélyeket, vonalakat, egyenetlenségeket, még ha látni látom is, olyan mintha álcahálót dobott volna rá valaki. A Káptalan utcában macskakő van, viszonylag nagy távolság a két kő között, egyenetlen és ilyen időben csúszik is kicsit. Az ennyire egyenetlen talaj pár éve ellenség, kapaszkodnom kell valamibe. A másik fajta térkő egyenletes felületet ad, színezése pedig segít jól tudomásul venni a terepet. Mit csinálok egy egyforma szürke járdával? Nyugodtan végigmegyek rajta. Valójában nem egyforma. A hibák jól észlelhetőek, a szegélyek, csatornafedelek, stb. úgyszintén.

Eszembe jutnak más láthatatlan akadályok. Nem látod a másik emberen, hogy ő vak, siket, autista, stb. Csuda félreértések alakulnak ki.
Vagy nem gondolod, hogy a másik ember valamilyen kihívással küzd és megneheztelsz rá, mert lassú.
Ma a boltban, a pénztárnál egy vásárló elnézést kért, mert csak lassan tudott elpakolni, és mondta, hogy ez azért van, mert nem túl egészséges, még ha nem is látni rajta. Felnevettem: ez az én szövegem. Ketten vártunk, egy idős néni és én. Én is lassan pakolok sokszor, nem ügyesek a kezeim. Senki nem akadályozott senkit.

Miért nem vagyok bátor hát mindenféle segítő dolgokat igénybe venni?
1., Nem veszem észre, hogy szükségem van rájuk. Pedig de. Ezt még tanulom.
2., Tartok az emberek reakcióitól. Az állapotom ingadozó. Egyik percről a másikra akár. Szaladok, majd totyogok. Cipekedek, majd a saját súlyom megtartása is nehéz. Szépen megyek, botokkal megyek görnyedten, széles alapon. Rángatózok, nem rángatózok.

Betegcsoportokban is olvasom, hogy az ilyen embereket gyakran gondolják csalónak, olyannak aki csak tetteti a nehézségeit és néha kellemetlenségek érik őket a beszólástól a kocsijuk megrongálásáig vagy nyilvános megaláztatásig.
Szerencsére idehaza kevésbé tapasztalom, de amikor visszaér hozzám egy-egy pletyka, az nagyon tud fájni.

Közben a túra végére érünk, tele vagyok új tapasztalatokkal, rácsodálkozással. Még nem tudom, de most jön a java. Már az indulás előtt belekóstoltam, de most így kifáradva megismétlem és kis híján bajba kerülök. Nem gondolom, hogy nekem jogom van az akadálymentes mosdót használni, ezért lemegyek a „rendes” mosdóba. Rémálom: csigalépcső, nem egyforma lépcsőfokok, keskenyek de legalább jó magasak, a forduló szűk, a korlát is lehetne jobb. Fáradt lábaim lefele összerogynak, felfele nem emelkednek elég magasra.
Miért nem mentem az akadálymentesbe?
Mert rajtam nem látszik. Nincs olyan tokenem, mint a fehér bot, segítő kutya vagy a kerekesszék, vagy nagyon látványos mozgászavar (akkor el sem jöttem volna – persze ha közben jön rám akkor nincs mese, vagy az akadálymentesbe megyek, vagy – figyeld a bölcs buddhát – nem megyek…), még mindig tartok mások reakciójától, ami elég nagy butaság.

Köszönöm ezt az élményt, „nagyon tanulságos volt”! 🙂

Nézz meg egy két perces videós összefoglalót legutóbbi Rejtett város Tor-Túránkról a Youtube csatornánkról, és legyél részese annak amiről Hilda ír. Kattints ide: Gyertek velünk sétálni Pécsen! Akadálymentesen