Akkor életemnek ez a szép, kicsit nehéz szakasza is a végéhez ért. Amikor nyár végén elkezdtem, őszintén mondom, nem gondoltam, hogy ezt is megcsinálom. Sok esztendővel ezelőtt, még javában otthon voltam, amikor TV-ben riportot adtak le révészekről. Néhány éve megismerkedtem Blum Tündével. Ő tett említést a révész képzésről, s már ekkor megígérte, amint tudomására jut a képzés, szólni fog nekem. Már terveztem a gimnáziumba történő beiratkozást, amikor jött Tünditől az oly várva várt infó: indul a képzés! Köszönök Neked is Tündi mindent, amit értem tettél, teszel! Nem hittem volna, hogy egyszer azt mondhatom majd, révész lettem. Ám mint több más dolog, ami nem várt módon megtörtént velem, ez is valóra vált.
Kezdetben rengeteg nehézséggel kellett szembenéznem. A három hónapon át tartó, heti két képzési nap sem tett túlzottan boldoggá, ahogy az sem lendített ezen az érzésen, hogy mindez Budapesten fog megtörténni. Tudtam, a vasúton vágányzár van érvényben, ezért csak két vonat maradt, amely számomra számításba jöhetett. A Pécsről reggel hat előtt induló, és a Budapestről késő délután, öt előtt jövő szerelvények. Ezekről nem kell vonatpótló buszokra átszállni. Aztán jöttek a grátiszok: súlyos mozgássérülten nem mehetek ilyen hosszú útra egyedül, fenn a fővárosban hol és kivel leszek a képzés két napján? Szóval, ekkor azt éreztem, ez nekem nem fog menni. Már majdnem feladtam, amikor Alexa tanácsára hallgatva gondjaimat a Mindenségre bíztam, s hagytam, ha már nekem nem megy a megoldás, hadd segítsenek mások.
Csodálatos módon egyik jobb ötlet jött a másik után, s hozzá több segítség is járult. Amikor augusztus 8.-kán fenn jártam a felvételin, két ÖNÉ tagot is megismerhettem. Ungvári Györgyit és Renner Erzsébetet. Kettejükből és egy pszichológus hölgyből állt a felvételi bizottság, ahol megfeleltem! Köszönet Dudás Vikinek az akkori felkísérésemért, hisz nélküle mindez nem sikerült volna!
A segítségek sorában egyszer csak érkezett a Mozgássérült Emberek Önálló Élet Egyesületének felajánlása, melynek értelmében kaptam szállást, étkezést, személyi segítőt! Köszönöm szépen az ÖNÉ.-nek, hisz ez sem ment volna nélkülük, ahogy a Budapest városában való közlekedést sem mertem egymagamban elvállalni, így Dér Gábor fuvarozott és tette mindezt rendkívül kedvesen, segítőkészen!!! Örülök, hogy megismerhettelek és köszönök szépen mindent!
Ekkor mindössze azért izgultam, kik lesznek kísérőim a heti rendszerességgel történő utazásaim alatt. Vadul kerestem őket, de hiába minden erőfeszítésemért, nem jött szervezetten velem senki. Cefetül féltem, hogy most mi lesz a több mint három órás út alatt, de képzeljétek el, a Jó Isten ismételten velem volt, s nem hagyott el egyszer sem!!! A három hónap alatt, hiszitek vagy sem, pár alkalommal mentem egyedül, amúgy mindig voltak olyanok a vonaton, akiket ismertem! Szívesen segítettek pár falatot enni, pár kortyot inni. Ellenkező esetben pedig kénytelen voltam vadidegeneket ezekre megkérni, lássatok csodát, ha nem is rendszeresen, de ezt is megtettem! Dicséret illeti a MÁV minden dolgozóját, hisz mindvégig kedvesen, szolgálatkészen segítettek!!! A másik ilyen Isteni segedelem a három hónap alatt tapasztalható kellemes időjárás volt! Aki picit jobban ismer, jól tudja, ha nem muszáj, akkor én bizony esőben nem megyek sehova. Azonban itt tudtam, ha esik, ha fúj, mennem kell, hisz a képzés nem vár rám. Egyszer sem esett semmi és igazából hideg sem volt, ami lássuk be, egyáltalán nem véletlen!!!
A képzésre a MEREK.-ben került sor. Ez az intézmény egyedülálló hazánkban. Itt folyik közép és szakiskolai képzés úgy, hogy együtt járnak ép és sérült gyerekek. Az épületben két szinten vannak elszállásolva a fiúk és lányok. Mindezt abból az okból írom le, mert itt töltöttem az időmet a képzéseken kívül, meg hát ide szerettem volna bekerülni, beilleszkedni hat évvel ezelőtt, de nem sikerült. Balga-butusként azt vártam volna el anno tőlük, amit otthon kaptam, ám most már tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy elkényeztettek. Akkoriban három hét után hazaköltöztem. Sokan megismertek a régiek közül, még több új és végtelenül kedves ismeretségre leltem szert, de mit mondjak, nem sok minden változott azóta sem. Segítettek, volt hol nyugovóra térnem, meg fedél a fejem felett, viszont elég, ha annyit mondok, most sem szeretnék itt lakni. Nagyon szépen köszönöm a lányrészlegen dolgozó segítők asszisztenciáját!
A képzésen huszonegyen vettünk részt, az ország több tájáról érkeztünk. Másban is voltak közöttünk eltérések ám mindezek dacára már az elején remekül összekovácsolódtunk. Kevés kivételtől eltekintve szerettük, élveztük az előadásokat. Kezdetben többször értetlenkedtünk, hogy ezt-azt miért kell hallgatnunk, majd később megértettük, a jövendőbeli partnereink minél jobb, teljesebb körű kiszolgálása a nemes cél! Akadt néhány olyan előadás, amelyiken nem voltam képes magamon uralkodni, s bizony beszóltam az előadónak, ám nem ez volt rám jellemző.
Mindenki jó kapcsolatot ápolt a mindenkivel, ott segített, ahol és amiben tudott, ami el is kélt a társaságban, hisz többen is rászorultunk valamilyen segítségre. Mindenkire emlékezni fogok, de szívemben kitüntetett helyet foglal el Ibolya, Tündi, Zoli, Szabi és Béla! Soha nem fogom elfelejteni az előre nem igazán tervezett közösködéseinket, ahol mindig rengeteget beszélgettünk, nevettünk. Szerettem Veletek együtt lenni ezeken az okos tevékenységekkel teli hétvégeken!!! Szeretem azokat a változásokat, amelyek a képzésnek köszönhetőek! A türelmet, a megfontoltságot, a bátorságot és nyitottságot egyaránt! Sokak véleménye szerint nagy tettet hajtottam végre, amikor egyedül nekivágtam ennek a kalandnak, de komolyan mondom, kellett ez nekem, mert most már magától értetődően utazom a vonaton, sokkal szívesebben kérek idegenektől segítő kezet és bízom abban, még többeket fogok majd életük legnehezebb időszakán átsegíteni!
