Emlékszünk, amikor gyerekkorunkban az orvos  a szüleinkkel beszélte meg, hogy mennyire vagyunk betegek,  őket kérdezte először mik a tüneteink?

Ugye, hogy egy hasonló eset felnőttként meglehetősen rosszul érintene, zavarna, netán bosszantana minket? A fogyatékossággal élő személyek sajnos még mindig gyakran találkoznak efféle megkülönböztetéssel. Az orvos, az ügyintéző, sőt  akár az utca embere is sokszor inkább azzal az egészséges személlyel veszi fel a kapcsolatot, aki az illetővel együtt érkezik, kíséri őt. Ez fokozottan jellemző vak emberek esetén, talán azért, mert egy látássérült személy általában nem képes felvenni a szemkontaktust azzal, aki beszélni szeretne vele. Emiatt azonban sokszor meg sem szólítják, inkább a kísérővel beszélnek,  akkor is, ha nem neki van mondandójuk. Ha nem hozzá beszélnek, azt azonban a szöveg kontextusából érzékeli a vak ember és természetesen nem esik neki jól.

Ám a látási, hallási,  vagy épp mozgásszervi fogyatékossággal élő ember tökéletesen képes felfogni a hozzá intézett mondandónkat és természetesen válaszolni is tud rá.

Fontos, hogy ne vegyük el a fogyatékossággal élő emberek esélyét attól, hogy ők maguk kommunikáljanak, véleményüket elmondják és felelős döntéseket hozzanak! Néha egy olyan apró lépéssel is rengeteget tehetünk az esélyegyenlőségért, mint hogy azt a személyt szólítjuk meg, akivel beszélni szeretnénk, és nem a kísérőjét. Hisz ő nem gyámolítja a fogyatékossággal élőt, csak bizonyos dolgokban a segítségére van.

(Köszönet Rauch Róbert tagunknak gondolataiért!)