A legfontosabb, hogy tudjunk magunkon nevetni. Vagy ha átfordítom a mondatot, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan. Ez különösen igaz, ha fogyatékossággal élőkkel vagyunk együtt.  Azt mondja a mindenki által kedvelt Müller Péter, hogy “szerencsés az, akinek olyan természete van, hogy röhögni tud az egészen. Mindig. Szívből és őszintén. Vidám akkor is, ha semmi oka sincs rá.”

Nekem van olyan szerencsém, hogy egy olyan pécsi egyesület – a People First – elnöke lehetek, amelyben nagy számmal képviseltetik magukat az ilyen hozzáállású emberek. A röhögősek. Őszintén elismerem hozzáállásukat az élet rájuk szabott penzumához és fantasztikusnak találom, hogy némelyikük akkor is kihozza a lehetőségeiből a maximumot, amikor úgy tűnik, az lehetetlen.

Nem mindannyian ilyenek a People Firstben, de egyre többen! Terjed a szemlélet, mint a jó illat a levegőben, átragad a többiekre. Ez lesz a következő nagy feladat az egyesületben, hogy egyre többen szívják magukba ezt a fajta illatot.

Egy példa a “lehetetlen”-re: nyertünk egy pályázatot, melynek hivatalos kihirdetése egy olyan pécsi kávézó/étteremben volt, ami kifejezetten akadályos. A pályázati ötlet gazdája és az alelnökünk mindenképpen ott kellett, hogy legyen, de mindketten kerekesszékesek, hogyan jutnak fel a sok, ráadásul meredek lépcsőn? Egyikük megoldása érthető volt: sehogy, akkor nem megyünk. Ám másikuk válasza azóta a fogyatékossággal élőkkel kapcsolatos szemléletmódomat alapvetően változtatta meg: tegyék lehetővé, hogy bejussunk! Majd rámpát szerzett ingyen, egy-két telefon ide-oda, és persze, hogy bejutottak. A kávézó pedig nekünk volt hálás a megoldási javaslatért, mert ők ketten lettek az est fénypontjai.

És egy példa arra, hogy a humor egy diplomáciamentességi terület. Vagy tudjátok mit, legyen inkább több példa.

Rolanddal várunk Alexára az utcán, ők mindketten kerekesszékesek a tempósabb fajtából, lévén elektromos kocsin száguldanak. Alexa késik, majd szabadkozik, hogy nagyon sietett. Mire Roland: látom nagyon elfáradt a lábad a sietségben.

Újabb találkozó, ezúttal a Helyi Esélyegyenlőségi Programmal kapcsolatban megbeszélés. Odaérek, de épp hogy csak. Mondom, hogy siettem. Mire Roland a kerekesszékéből felnézve: elfáradtál? Átadjam a helyem?

Szintén sokszereplős megbeszélés, nem férünk el egy nagy asztalnál, egy mellette lévő kisebb asztalnál is helyet foglalnak páran. A szervező átkiabál: “láttok onnan Ti is mindenkit itt?”. Ki más válaszolna, mint Evelin, aki látássérült: “nem, én nem látok senkit sem!” És nagyot kacag: “bocsi, ezt nem tudtam kihagyni”.

Zárásként még ennyit: a nevetés is egyfajta szelep, amin keresztül kiereszthetjük a feszültséget.

Ui: ha hasonló röhögős történeted van, oszd meg velünk!