Szitáló eső, a téren adventi nyüzsgés. Nem a ló farka alatt, hanem a makettnél találkozunk, ami bemutatja nem látó társainknak is, hogy nagyjából milyen a Széchenyi tér, tapintható formában. A Rejtett Város túrán készülök részt venni, feltöltve forró kakaóval és némi karamellás túrótortával.
A túráról nem szeretnék túl sokat spoilerezni, tessék eljönni a következőre. Inkább saját élményeimről mesélnék.

Újra meg újra, így ezen a túrán is rácsodálkozok, hogy mennyi mindenben van, lenne szükség segítségre. Az emelkedők emelkednek, a lejtők lejtenek, az egyenetlen – macskaköves – felületek egyenetlenek. De mi a baj velem sokszor a Széchenyi téren? Nemsokára közelebb jutunk a megoldáshoz.
Azt már észrevettem, hogy néha egészen egyszerű lenne csak leülni, csak feltenni a szemüveget, csak fogni egy botot vagy más járássegítő eszközt, csak megkapaszkodni, a rámpát, liftet választani a lépcső helyett és minden jobb lenne – de nem teszem, pedig néha még rendelkezésre is állnak ezek a dolgok.
Ez vajon valami belémkódolt „ép vagyok” dolog lehet a régi szép időkből? Meg kell kérdeznem a lélekszervizt legközelebb.

Elgondolkoztam a túra alatt: vajon hányan vannak hasonló helyzetben? Nem veszik észre, hogy gondjuk van, és/vagy hogy erre ott a megoldás. A leggyakoribb példa a hallásvesztés. Ezekben a maszkos időkben azok, akik eddig öntudatlanul szájról olvastak, most bizony bajban vannak – mert nem tudják magukról, hogy a hallásuk csökkenését szájról olvasással kompenzálták.
Másik gyakori történet a járást, mozgást segítő eszközök alkalmazása: az én számomra ide tartozik a rámpa, kapaszkodók, korlátok.

Megnyomom a play gombot, folytatjuk a túrát ott ahol megállítottam: megyünk a Dzsámihoz. Az
emelkedő érezteti velem jelenlétét és megint ott az a furcsa érzés, mintha nem látnék jól vagy a lábam nem tudná, hova kell lépni. Ilyenkor jobban koncentrálok erre és háttérbe szorul egy esetleges beszélgetés, vagy lassítanom kell, ha beszélgetni akarok. Külön kell figyelnem a szegélyekre, peremekre amik itt vannak, különben a bokám bánja.
De miért?
Beszélgetünk, előkerülnek a kipróbálható segédeszközök. Egyik túratársam egy látásrontó szemüveget választ, én jó darabig rollátorként használok egy kerekesszéket.
Közben elérkezünk a Káptalan utcába, csodálatos, hangulatos kis utca – de itt meg a lábaim lesznek ügyetlenek, és jó hogy épp én tolom a széket. Útitársunk elkezdi elmondani benyomásait és érzem hogy valami nagyon fontosat mond, de figyelnem kell, nehogy elbotoljak, elessek. Miért?
Továbbhaladunk és egy másfajta térköves felületre érkezünk – gyanús. Térkőnek térkő, de mégsem topa a lábam és nem érzem úgy hogy rosszul látnék. Végre megértem miért fontos, amit túratársam mesél a szemüveggel látottakról. A téren egyszerre egyszínű és tarka a kövezet. Nehéz az agyamnak észlelni a szegélyeket, vonalakat, egyenetlenségeket, még ha látni látom is, olyan mintha álcahálót dobott volna rá valaki. A Káptalan utcában macskakő van, viszonylag nagy távolság a két kő között, egyenetlen és ilyen időben csúszik is kicsit. Az ennyire egyenetlen talaj pár éve ellenség, kapaszkodnom kell valamibe. A másik fajta térkő egyenletes felületet ad, színezése pedig segít jól tudomásul venni a terepet. Mit csinálok egy egyforma szürke járdával? Nyugodtan végigmegyek rajta. Valójában nem egyforma. A hibák jól észlelhetőek, a szegélyek, csatornafedelek, stb. úgyszintén.

Eszembe jutnak más láthatatlan akadályok. Nem látod a másik emberen, hogy ő vak, siket, autista, stb. Csuda félreértések alakulnak ki.
Vagy nem gondolod, hogy a másik ember valamilyen kihívással küzd és megneheztelsz rá, mert lassú.
Ma a boltban, a pénztárnál egy vásárló elnézést kért, mert csak lassan tudott elpakolni, és mondta, hogy ez azért van, mert nem túl egészséges, még ha nem is látni rajta. Felnevettem: ez az én szövegem. Ketten vártunk, egy idős néni és én. Én is lassan pakolok sokszor, nem ügyesek a kezeim. Senki nem akadályozott senkit.

Miért nem vagyok bátor hát mindenféle segítő dolgokat igénybe venni?
1., Nem veszem észre, hogy szükségem van rájuk. Pedig de. Ezt még tanulom.
2., Tartok az emberek reakcióitól. Az állapotom ingadozó. Egyik percről a másikra akár. Szaladok, majd totyogok. Cipekedek, majd a saját súlyom megtartása is nehéz. Szépen megyek, botokkal megyek görnyedten, széles alapon. Rángatózok, nem rángatózok.

Betegcsoportokban is olvasom, hogy az ilyen embereket gyakran gondolják csalónak, olyannak aki csak tetteti a nehézségeit és néha kellemetlenségek érik őket a beszólástól a kocsijuk megrongálásáig vagy nyilvános megaláztatásig.
Szerencsére idehaza kevésbé tapasztalom, de amikor visszaér hozzám egy-egy pletyka, az nagyon tud fájni.

Közben a túra végére érünk, tele vagyok új tapasztalatokkal, rácsodálkozással. Még nem tudom, de most jön a java. Már az indulás előtt belekóstoltam, de most így kifáradva megismétlem és kis híján bajba kerülök. Nem gondolom, hogy nekem jogom van az akadálymentes mosdót használni, ezért lemegyek a „rendes” mosdóba. Rémálom: csigalépcső, nem egyforma lépcsőfokok, keskenyek de legalább jó magasak, a forduló szűk, a korlát is lehetne jobb. Fáradt lábaim lefele összerogynak, felfele nem emelkednek elég magasra.
Miért nem mentem az akadálymentesbe?
Mert rajtam nem látszik. Nincs olyan tokenem, mint a fehér bot, segítő kutya vagy a kerekesszék, vagy nagyon látványos mozgászavar (akkor el sem jöttem volna – persze ha közben jön rám akkor nincs mese, vagy az akadálymentesbe megyek, vagy – figyeld a bölcs buddhát – nem megyek…), még mindig tartok mások reakciójától, ami elég nagy butaság.

Köszönöm ezt az élményt, „nagyon tanulságos volt”! 🙂

Nézz meg egy két perces videós összefoglalót legutóbbi Rejtett város Tor-Túránkról a Youtube csatornánkról, és legyél részese annak amiről Hilda ír. Kattints ide: Gyertek velünk sétálni Pécsen! Akadálymentesen

Mit tudtam az akadálymentes turizmusról? Nos, alig néhány évvel ezelőttig szinte semmit. Pedig egyre határozottabban látható, hogy létezik, és van rá igény – valamint számomra tanulnivaló.

Azt láttam azért, hogy nem tud mindenki túrázni, kirándulni, utazni, aki szeretne vagy extra előkészületeket igényel, mindenféle többletköltségekkel és ezt szomorúnak találtam. Akkoriban, ha a 15 kilométeres túrából 34 lett, vagy a terep nehezebb volt a vártnál, nem volt nagy baj, legfeljebb nem kellett elringatni utána és másnap kellemes izomlázam volt. (Bár a meredek terepet sosem szerettem.)

Pont időben érkeztek meg hozzám az információk a témában, amikor az egészségem megromlott, már javában ismerkedtem a fogalmakkal, lehetőségekkel. Most már meg kell gondolnom, hogy öt kilométert szeretnék-e megtenni, vagy megy vajon a tizenöt is, mit-kit vigyek magammal az útra? Esetleg maradjon inkább a kirándulás ábránd és maradjak szépen otthon?

Pár hónapja barátokkal kirándultunk, kértem, hogy szelídebb ösvényeket válasszunk az állapotom miatt. Ezt a kérésem sajnos nem sikerült megérteni és teljesíteni, de a társaság becsületére legyen mondva, segítettek kúszni-mászni, engem vonszolni, hátizsákot hozni, megvárták amíg levegőt kapok – viszont ettől nagyon rosszul éreztem magam, és a plusz megterheléstől is. Úgy éreztem, púp vagyok a társaság hátán, hátráltatom őket, rontom a hangulatot, a saját elromlott hangulatommal is. Minden igyekezet ellenére ez egy nagyon rossz emlék lett végül.

Még mindig sokszor megesik, hogy rendezvényen, programon az egészségi állapotom miatt nem veszek részt, vagy azért, mert nem ismerem a körülményeket, a terepet – vagy mert ismerem és nem megfelelőek. Rossz érzés, hogy gyakran hamar haza kell indulnom valahonnan a kimerülés miatt, mert adott helyen nincs lehetőség megpihenni.

2019-ben egyszer szállodában kellett töltenem egy éjszakát. Nos, más fogalmaink vannak a „csendes szoba” mibenlétéről, és volt ott egy számomra irdatlan lépcső, valamint egy nehezen nyitható főkapu. Ha többet tudtam volna a lépcsősorról, földszinti szobát kértem volna… félig-meddig heccből a recepciósnál érdeklődtem arról, mennyiben akadálymentes a hotel, sajnos nem volt tájékozott. Célirányos kérdésekből kiderült, hogy gyakorlatilag nem akadálymentes a szálláshely. Cserére nem volt lehetőség, lift nem volt az épületben.
Azóta volt már részem felhasználóbarátabb szálláshelyen megszállni (itt volt teljesen akadálymentes apartman is), és remélem még sokszor találok majd nekem megfelelő szállást, ha az élet úgy hozza. Most már tudom, hogy miket kell megkérdeznem és hogy hol tudok még utánanézni adott helynek.

Na de hogy tud egy magamfajta kirándulni? Milyen az, amikor akadálymentesen kirándulok? Csodás! 

Különösen, ha például az Akadálymentes Pécs adatbázisban (https://peoplefirst.hu/helyszinek/) előre tudok tájékozódni. Meg tudom nézni, hogy kivel együtt tudok menni (tud-e jönni például kerekesszékes, vak embertárs), át tudom gondolni, hogy miket vigyek magammal (kell például kisszék, vagy elég lehet a polifoam ülőpárna, mennyi-milyen extra gyógyszert vegyek be, vigyek).
Egy ilyen útvonalon akár egyedül is bátran elindulok – de társaságban mindig jobb, pláne ha az a társaság sokszínű, inkluzív. Kapok és adok segítséget, jó élményeket szerzek és másnap meg tudok mozdulni.
Megfizethetetlen!

Legutóbbi kalandnapomat extra doppinggal kezdtem, a várható terhelésnek megfelelően igazítottam a gyógyszereimen és a reggelin, összepakoltam „a játékaimat”. Az első kaland a vártnál nehezebb tereppel indult, de végül időben célba értem, nem lett baj, megpihentem, testileg-lelkileg feltöltődtem és visszafelé egy kedves család elhozott autóval. Minden kellemes pillanat ellenére aggódtam, hogyan fogom bírni és hogy marad-e erőm a második kalandhoz? Az akadálymentes rész ezek után extra jólesett, kocsiban-buszban megpihenés után a terep nagyjából sík volt, meg-megálltunk árnyékban pihenni, egymást megvárni, padra leülni, enni-inni, beszélgettünk, játszottunk – „épek”, fogyatékossággal élők, tartósan betegek, változatos korosztályok, emberek és állatok együtt. 
Segítettük egymást ahol és amiben kellett, legjobb képességeink szerint. 

Ezekkel a könnyítésekkel a napot végül több, mint 13 kilométer gyaloglással fejeztem be (bár még mindig izomlázam van, ez jó érzéssel tölt el) – ha az első kaland rázósabb, vagy nem jól készülök fel, a második kaland meg sem történt volna, amit nagyon sajnálnék.

Péntek délelőtt, pécsi helyi járatra felszállás. Két ember kényelmesen egymás mellett fel tudna szállni. Valahogy a hátul jövőnek csak az az oldal jó, és ott van az a fura, csigalassú nénike a hátizsákjával.
A sofőr türelmes, mindenki türelmes. Ez sajnos ritka. Kivéve a hátul jövő, ő nyűgös.
„Tesséééék mááár meeennííííí!” – buzdítja nyafogó hangon a nénikét, majd végül mégis a mellette levő szabad útvonalat választja. Fújtat még pár méltatlankodót, aztán folytatja a beszélgetést útitársával, akivel együtt várakozott a megállóban. Az a fránya nénike még negyven sincs – de tényleg lassikán, ügyetlenkén mozog. Meg még kapaszkodik
is, meg az átlagnál gyakrabban ül le – úgyhogy néha „fenéklemez” (mini jógamatrac) vagy kis kempingszék is van nála, ha nem lenne hova lerogyni.

Természetesen nem ez lesz a bejegyzés lényege.
Hanem az, hogy a látszat néha csal.

A betegségek, fogyatékosságok nem korhatárosak – és nem testsúlyfüggők. Gyakrabban ér inzultus túlsúlyos, fiatal(osan kinéző) embert, aki fiatal és dagadt, az álljon fel és adja át a helyét… (erre megvan a remek ellenshowműsorom).
Nincs mindenkire ráírva, LED villogó kijelzővel és hangjelzéssel, hogy ő más, mint a többség vagy mint amit a kinézete alapján gondolunk róla.

De mi lehet annak az oka, hogy a nénik-bácsik az istennek se akarnak leülni, pedig olykor szemmel láthatóan veszélyes számukra a buszon dülöngélés? Mert csak a következő vagy azutáni megállóig mennek és a leszállásra rástartolni bonyolult szertartás így is, de ültő helyből még nehézkesebb. Az ajtókhoz közel eső ülések gyakran túl alacsonyak egy ilyen
mutatványhoz, nincs megfelelő (!) kapaszkodó, a megfáradt felső végtagi izmok nehezen húzódzkodnak, az alsó végtagok nemigen akarnak gyorsan felállni, az egyensúly sem az igazi…megaztán…éskülönbenis – jobb hát állva maradni.
Még jobb lenne kicsit türelmesebbnek lenni a többiek részéről… az, ha többen tudnák, hogyan kell valakit buszról le- meg felsegíteni, extra hab lenne a tortán.

Ritkán van olyan, hogy „úgy néz ki”, azaz ránézéssel megállapítható, hogy valamilyen állapot kis gazdája vagy állapotok tárháza az illető, mire lehet képes – pro és kontra. Túl- és alulbecsülhetnek az embertársak.

Számomra a legkedvesebb példa a beszédnehézséggel, beszédképtelenséggel élő, esetenként (arc)mozgásában is valamilyen fokban korlátozott embertársaké: ha nem vagy furcsán beszél, biztos hülye. (Bocs. Amúgy nem biztos, sőt és az a hülye, aki mondja.)
Ha lenne türelme az ellenfélnek kivárni-megérteni a mondandót vagy esetleg lehetőség lenne alternatív/augmentatív kommunikációs módot használni, csudajó eszmecserék jöhetnének létre.

Vagy: ültében, ahogy épp van, „tök normálisan néz ki”. Csak épp felállni, járni nem vagy csak nehezen, hirtelen elővarázsolódott segédeszközzel, segítséggel tud. Esetleg megszólal és a beszéde „olyan furcsa”.

Vagy valahogy kiderül, hogy nagyothalló/siket, gyengénlátó/vak.

Most, hogy már megvan a könyv borítója, mit teszel? Kinyitod vagy otthagyod olvasatlanul, mert nem jön be a borító?

Lehet, hogy az a nyavalyás „terepjárós” a spéci parkolóhelyen joggal teszi ki a kék igazolólapot a szélvédőhöz. Még akkor is, ha ő vezet és nem kerekesszékkel gördül ki az autóból (az is amúgy igazán szép kihívás, különösen ha rosszul van felfestve a pakolóhely és/vagy a szomszédosan parkoló jármű is akadályozza ezt). Akkor is, ha nincs még egy nyavalyás botja sem. A helyzet az, hogy a „mozgáskorlátozott” parkolót nem csak mozgásukban látványosan korlátozott emberek és segítőik használhatják – megfelelő igazolvány birtokában – , a jogosultak köre ennél szélesebb. A „terepjáró”-nak gondolt autóknak van egy fontos tulajdonsága: magasabban van az ülés, ezért jobb a tulajdonosának-utasának, könnyebben tud ki-be szállni.  Egyes gépjárművekben extra kapaszkodók vannak felszerelve. Bizony, nem fair meghúzni kulccsal a dukkót. Ha úgy gondolod, hogy a világod legnagyobb problémája az, hogy szerinted valaki csal azzal a kék kártyával, csak hogy kényelmesen parkolhasson, te meg nem teheted, nem kell önbíráskodni, rátámadni a kocsit használókra – fordulj a megfelelő hatóságokhoz.
Ha nem osztottak kék blattot, akkor pedig ne állj oda és kész. Kösz.

Akiről úgy gondolják, hogy lustaságból használják a rámpát pedig tudnak segédeszköz nélkül járni, valójában nem feltétlen lusták, olyan járási nehézségük van, ami miatt nekik könnyebb egy rámpán, mint egy lépcsőn közlekedni.
Ja, a rámpa nem biciklimegőrző ám. Az Egyesületnél többen találkoztunk már ilyen jelenséggel, hogy oda van lakatolva a bringa a rámpa korlátjához – a rámpát beszűkítve, nem lehet mellette járókerettel, kerekesszékkel, mindenféle botokkal elférni, vagy csak a korlátban biztonságosan megkapaszkodni.

Aki rollerezik, sem feltétlenül fiatalos és lendületes és menő. Néhány embernek a roller a közlekedést segítő segédeszköze. Tipegsz egyet és mintha helyben járnál – de löksz egyet és ötször akkora távot tettél meg. Ha pedig elektromos, az az igazi királyság.
Már ha alkalmasak az útiszonyok (nem elírás)…

Szóval tiszta Chokito (nem, nem a ronda és finom, hanem a): ne ítélj elsőre!

Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban páran Gyalogkakukknak becéztek (esküszöm, egy prérifarkas sem sérült meg – ok nélkül…), most viszont egyre gyakrabban tessékmármennihölgyem vagy engeddelőre/kerüldkianénit van.
Fokozatosan fedeztem fel a rámpák, korlátok-kapaszkodók világát egy-egy gonoszabb lumbágó alkalmával. A közelmúltban a jelenlegi állapotom miatt kicsit gyorsabban felfrissítettem és el is mélyítettem ezt a tudást, de vannak még terra incogniták (feltérképezetlen vidékek).
A lift nem az ördögtől való, ahogy a többi akadálymentes(ítő) dolog sem – de a mai napig ragaszkodom ahhoz, hogy ha megengedi az állapotom és energiaszintem, lépcsőzzek, sétáljak.
Még csak néha szorulok fogáskönnyítő meg egyéb trükkökre, de már látom, hogy be kell hamarosan szereznem egy-két újabb segédeszközt otthonra.
Nem sértődöm meg, ha tele vagy javítás alatt van a közWC és szemlesütve felkínálják a
„rokkantmosdót”, még örülök is neki – főleg ha nem raktárhelyiségnek van használva…
Jobb lenne földszinten, akadálymentes házikóban lakni – gondolva a jövőre – és szert tenni egy kisautóra (mondjuk lehet, hogy Miss Daisy-nek mindjárt sofőr is kellene). Ez egyelőre álom.

Annak külön nagyon örülök, hogy a People First Egyesület révén megismerhettem az akadálymentes túraútvonal fogalmát és ki is próbálhattam párat – így nem kell lemondanom teljesen a csavargásról (már amikor épp lehet csapatostul csavarogni koronailag).
Jó tudni, hol van olyan intézmény, kávézó, stb, ahol gondoltak a látható és láthatatlan fogyatékkal élőkre.
Ezek megtalálásában segít például az Akadálymentes Pécs oldal vagy az Access4you.

Látható vagy láthatatlan, nem feltétlenül akarjuk „csak a négy fal között csinálni”.
TLDR generációnak: ne ítélj elsőre, a könyvről nem árul el mindent a borítója – ha így lenne, borítóbolt lenne és nem könyvesbolt, és ha valamilyen akadály van az életedben az nem feltétlen jelent életfogytiglani karantént – ha a társadalom is partner.

Helyenként ingatag, totyogó üdvözlettel:
Kerekes Hilda