Blogláncunk következő darabját a lehető legautentikusabb szerzőtől olvashatjátok: Balogh Roland jelenleg is teljes intézményi zártságban él, immár másodszor a Covid járvány alatt. Sőt, ő az, aki a bezártságon belüli bezártságot is gyakran megéli, mivel kórházi kezelés miatt rendszeresen kéthetes szobafogságra ítéltetik. Roland egy érdekes párhuzamot fedezett fel a jelenlegi, és egy igen régi helyzet között. Olvassátok, izgalmas!

A bloglánc ötletét és tartalmi leírását olvasva egy aktuális párhuzam jutott eszembe. A 2019 végén kezdődő COVID-19 vírus elterjedése, és mai napig (2020 november 17) tartó tombolása. Az azóta hozott védelmi intézkedések, szabályok és ezek végrehajtását nem kétségbe vonó emberek hozzáállása.

Meglepődve és átérezve tapasztaltam egy idén vászonra vitt film hasonló súllyal rendelkező történetvezetését. Ezen film is megtörtént eseményeken alapszik. Törvényeken, szabályokon amik elméletileg az emberekért, emberségünk megőrzése érdekében lettek hozva. Az említett film címe “A chicagói 7-ek tárgyalása”.

Jelen helyzetünkben is megannyiunktól veszik el alap emberi jogainkat. A szabad helyváltoztatást, a szólás szabadságát, a rendszer kétségbevonását.

52 év telt el azóta, de úgy tűnik a történelemből nem tanulnak az emberek.

Így ajánlom mindenkinek e filmet akik napszemüvegben élik a mindennapjaikat, és akiknek lassan vakságot okoz az alaptalan törvények sugárzó fénye.

A filmet a Netflixen megtaláljátok, vagy ezen a linken:

https://port.hu/adatlap/film/mozi/a-chicagoi-7-ek-targyalasa-the-trial-of-the-chicago-7/movie-215062

Most egy olyan láncszem következik a blog sorozatban, ami nagyon sokaknak nyújthat erőt! Olyan lelki nagyságról tett tanúbizonyságot szerzője, amilyet csak ritkán láthatunk/olvashatunk. Az írás engem megrendített, napok óta visszajárnak a gondolataim rá, és az amúgy is meglévő tiszteletemet Ágota felé tovább emelte. Óriási boldogság, hogy a szerző maga úgy érzi, hiába történt mindez viszonylag régen, a mostani bloglánc talán segített számára végleg lezárni a bezártság élményt. Olvassátok Vida Ágota fantasztikusan szép/megrázó/tanulságos/kitartást nyújtó sorait! ?

– Nem. Nem mondta senki? – és a sürgősségiről elindulunk az osztályra: hematológiai onkológia, Station Holthusen, Klinik für Innere Medizin, Universitäts Klinikum Freiburg.

Bevezetnek egy szobába: kétágyas, külön WC és zuhanyzó, televízió mindkét ágy felett. Udvarra néző, nagy ablakok.

Az utcára, udvarra nem szabad kimenni, de a folyosóra igen. Sőt kell is. Hogy mozogjak. Ja, de csak maszkban, hiszen nem működik az immunrendszerem. A fitnesz gépeket használjam bátran.

Szobatársam egy idős néni. Haldoklik.

Emésztem a helyzetet. Két nap múlva leszek 27. Néhány napja érkeztem Németországba, hogy meglátogassam bátyámat és családját. Az életem Japánban maradt. A hátizsák amivel jöttem, most a bátyám pincéjében kuksol lezárva, atkákkal tele, amiket egy szingapúri szálláson szereztem be. Nincs semmim, még tiszta ruhám se. Ami épp rajtam van az a sógornőmé. Barátaim a világ minden táján, a család Pécsen, kivéve a bátyám, a felesége és a két pici gyereke.  A gyerekeket nem fogom sokat látni, mert olyan picik, hogy be sem jöhetnek ide.
Az udvart bámulom a zárt ablakon keresztül. 

Átraknak egy egyágyas szobába. Mindenkinek jobb így. Felkelni már nem tudok.
Az orvosok és az ápolók mindent megtesznek értem. Egyikük minden éjjel a szobámban írja meg a papírmunkát, hogy addig se legyek egyedül. Másikuk egy papírbohócot hoz be és kiteszi az ágyammal szembeni falra. A kislánya készítette. Nagyon megható. Nem is igazán értem, mivel érdemeltem ki ezt a sok kedvességet.

– Szomorú történet – mondják a bátyámnak.

Aztán megtörténik a csoda: immunrendszerem váratlanul bekapcsol. Mégis maradok még. Station Holthusen ünnepli a sikert.

3 hónap telik el, mire újra kimehetek a szabadba. El sem akarom hinni amikor az ápoló hozza a kerekesszéket és segít beleülni. Tudok járni, de nincs erőm az udvarig elmenni. Már nyár van, baba kacsák a kórház kertjében lévő tavon. Gyönyörű minden. Mintha valami rémálomból ébrednék. A túlélésre koncentrálva elfelejtettem hogy van élet a kis steril szobán túl is.

Elérkezik a csontvelőátültetés ideje. Újabb két, esetleg három hónap bezártságra készüljek.
Hónapok óta „vendégeskedem” itt, hosszabb-rövidebb szünetekkel, és szinte elfelejtem, hogy ez egy kórház. Az itt dolgozók kedvessége, figyelmessége, közvetlensége kárpótol a sok veszteségért.  Amikor éppen jól működik az immunrendszerem szabadon jöhetek-mehetek. „Hotel Husen” – viccelődünk gyakran az ápolókkal és a nővérekkel. Megszerettük egymást és hálás vagyok nekik mindenért amit értem tesznek.

A csendben megnyílik egy másik dimenzió, ahol béke van. Megmagyarázhatatlan béke. Elönt a szeretet. Nincs bennem harag vagy keserűség, csak végtelen elfogadás és szeretet.

A csontvelőt infúzióban kapom, pont mint egy vérátömlesztést. Azt mondják meg fogja találni a helyét. Megilletődve nézem, ahogy csöpög.  Egyszerre nyűgöz le a tudomány és természet zsenialitása.

És ott az ismeretlen donor. Nem értem miért hoz ekkora áldozatot értem valaki akit soha nem is láttam.

A csontvelő megtapad, kezdek kijönni a mély völgyből. Nem zavar, hogy nem mehetek ki, örülök, hogy kaptam még egy kis időt, hogy még vagyok.
Az ablakon át figyelem a természet változását. Éjszakánként ha nem tudok aludni, hallgatom a csendet. A halál közelségében szertefoszlik minden türelmetlenség, elégedetlenség.

A hosszú bezártság után megijeszt a szabadság. Ősszeszavar a végtelen lehetőségek gondolata.

Anthea Aspie művésznevű, autizmussal élő társunktól kaptuk a BLOGLÁNC első folytatását. Olvassátok, nagy élmény lesz, A.A. remekül ír! 🙂

Szeretem az embereket, de nem szeretem az embereket. A nemautista játszmák, sallangok hamar kifárasztanak, illetve néhányat egyenesen gyűlölök – míg másokért szinte élek-halok. Voltak már korlátozva a szabadságjogaim számos módon. Úgy igazán bezárva viszont még nem voltam. Még a legrondább bántalmazásból is ki tudtam menekülni végül, bár volt, hogy csak segítséggel. 

Autista vagyok és introvertált, befelé forduló, ha úgy tetszik magának való – de nekem is van igényem a fizikai társaságra, még ha nem is úgy élem ezt meg, mint mások, akár más autisták.

Veronika arról írt, hogyan élte meg a kórházi tartózkodását. Ezekben nekem az volt a rossz, hogy nem lehettem egyedül és bár volt az adott osztálynak napirendje, nekem túl sűrű volt a jövés-menés és túl más a napi rutin. Aztán ott voltak a látogatások. A félszeg mondatok, ahogy el próbáltuk játszani a tökéletes beteglátogatást, gyakran vadidegenek előtt, egy látogatók fogadására kialakított teremben vagy a kórteremben. Nem tudtuk ugyanazt a bensőséges családi, baráti légkört elővarázsolni, mintha csak otthon találkoznánk. 

A jelenlegi helyzetben javasolt távolságtartást én voltaképp élvezem. DE. 

Elmehetek szinte akárhova. Amikor lehetőségem van rá, sőt szinte ahogy kedvem tartja. Ez, amit én eddig megéltem sosem volt igazi karantén, látogatási tilalom, önkéntes izoláció (amikor saját döntés alapján, karanténszerű életmódot alakítasz ki – sokak kénytelenek egészségi állapotuk miatt ezt megtenni -ezt egy hétre kipróbáltam, akkor és ott jólesett, de néhány helyre akkor is nekem kellett elmenni). A munkahelyem is megvan egyelőre – mind erősebben tartanak rám is igényt. Ez számomra a megfertőződés fokozott veszélyével jár együtt. Munka közben is van rálátásom arra, milyen rossz dolgokat élnek most meg családok, emberek. Szennyes/tiszta ruhákból szagolják a másik világának rejtett üzeneteit, fertőtleníthető tárgyak válnak az érintés nagyköveteivé. Vannak, akik az ország egy másik pontjára kerültek, ahova még a „pakk” sem jut el, és ha nincs veled a mobilod, akkor a hozzátartozód csak x-edik hívás után kap pár szavas felvilágosítást az állapotodról…

Sokat gondolkozom, rágódom ezeken a tapasztalatokon is. 

Az Egyesületben is vannak olyan embertársak, kedvesek, akiktől a választás lehetőségét gyakorlatilag teljesen elvették és ettől rá kell ülnöm a kitörni készülő állatra. Ismerve az emberi lényeket, félek, hogy vannak dolgok, amikről nem tudnak, vagy akarnak beszélni – azt érzem, hogy pszichés, esetleg egyéb formájú bántalmazás éri őket. Ilyenkor egy kipányvázott Gullivernek érzem magam. Tehetetlen óriásnak, akiben csak az indulat óriási… amiatt meg csak bajba kerültem mindig is. 

Mint valami balszerencsekártyák egy társasjátékban. Külső intézményben jártál beavatkozáson? Két hét magánzárka. Ja, kontroll két hét múlva. Megint két hét magánzárka…Kórházba kerültél, nem találkozhatsz a szeretteiddel, csak fertőtlenítővel lefújt csomagokon át és jó esetben mobilon érintkezhettek. A telekommunikációs eszközöket csak segítséggel tudod használni? Bocsi, nincs elég segítő kéz, nem fogsz tudni beszélgetni, csak a besurranó gondozóval, takarítóval.

„Naaaagy arcpálma.”

Örülök, amikor azt látom, hogy vannak próbálkozások arra, hogy a szabályok betartása mellett mégis egy kis emberség, egy kis érintkezés is beleférjen a mostani bezárós-kizárós világba. Ablakokon át integettek emberek egymásnak, telefonnal a kézben, néhol plexifalas „beszélő” került kialakításra – de pl néhol nem megoldott a kerekesszékkel közlekedő bejutása (kicsi hely, vagy csak ki kellene addig tenni egy fotelt, majd vissza). Bentlakásos otthon lakóinak kerti partit, szabadtéri tornafoglalkozást, egyéb foglalkozást rendeztek – a dolgozók „szkafanderben”, a lakók közül, aki meg tudta tenni, maszkot viselt stb. 

A legtöbb ember (valamilyen szinten én is) társas lény, keressük a másikat, és el sem tudjuk képzelni normál időben, hogy mi minden múlik azon, hogy megvan-e a napi fizikális érintésadagunk. Ha már tényleg olyan a helyzet, hogy nem lehet kidugni az orrot a szobából, akkor pedig még tornát is kell biztosítani. Nem lehet pár négyzetméteren pislogni nagyokat tökegyedül. Ez nettó kegyetlenség. Emberkínzás – valójában létező kínzási módszer. 

Amikor én zártam be magam a maradjotthonba, mert nem tudtam, hogy a vadiúj betegségem hova tesz a fokozott kockázatos listán, nekem a net, az online csoportok, csetek jelentették a világot. Az én fajtám amúgy is gyakran jobban kedveli ezt a társas érintkezési formát. Azért jobban esik, ha van beleszólásom, hogy mikor szörfölgetek és mikor IRL-ezek (in real life- a való életben).

Én MÉG választhatok, hogy elmegyek a boltba, kimegyek egyet sétálni, vagy eldönthetem, hogy mennyire akarok találkozni a kedvesekkel. Családom pl. nagyon hiányzik, de lehet, hogy kivárom a következő nagyobb családi ünnep torlódást… addig csak telefonálunk meg írunk egymásnak. Egyre több dologról mondok le ismét, mert én is fokozott kockázati csoportba tartozom. 

Akik most kórházban vannak, vagy bentlakásos otthonban élnek, nem rendelkeznek ezzel a luxussal. Van, aki nem tud kikerülni a házon belüli karanténból, mert az két hét – de az intézmény elhagyását igénylő beavatkozás pont kéthetente van. A teszt meg, mint tudjuk, drága, lassú, stb.
Megesik, hogy egy másik szobában, a saját tárgyaitól távol kell senyvednie és néha azoktól kell elszenvednie változatos dolgokat, akik elvileg az ő megsegítésére vannak ott… egy meghatározott díj ellenében, amit egy szerződés alapján fizet az „otthonnak”. Jó ha telefonon beszélgethetnek a kedvesekkel, esetleg videóhívásban vagy ablakon át integethetnek egymásnak. Sokan vannak, akiknek ez sem adatik meg. Nem, nem mehetnek ki az udvarra, nem igazán találkozhatnak néhány lakótársukkal/betegtársukkal sem. 

Sokan a szeretteiktől elszakítva kénytelenek megtapasztalni a halált. 

Vannak, akik a kommunikációs eszközök használatában is segítséget igényelnek és mindannyiunknak jólesne egy segítő ember, legyen az egy empatikus valaki, vagy akár szakember, akivel megfoldozhatjuk a lelkünket ebben az újfajta, érintéskerülő világban.

Még nekem is szükségem van fizikai kontaktusra, ezen páran meg szoktak lepődni (nekik gondolatban válogatott gorombaságokat szoktam kívánni). Lényegesen kisebb az igényem, mint az átlagembernek, de igenis van ilyen igényem.

Mindenkinek nehéz most, mindenkinek más miatt, de mindenkinek nehéz. Jó lenne, ha együtt könnyebbé tudnánk tenni egymás életét. Újra meg újra eszembe jut egy videó: „Apuka köhög” ( https://www.youtube.com/watch?v=75wjX69fmYY ) 

Képzeld el, hogy befizetsz egy szállodába egy nyaralásra. Kiválasztod a szobát, az extra szolgáltatásokat. Aztán hirtelen bezárnak egy másik szobába, esetleg egy másik emberrel, nem lehetnek veled a kedvenc dolgaid, nem simizheted meg a kedvenc állatod, nem ölelgetheted meg a szeretteidet, nem ülhettek ki a jó levegőre traccsolni egyet. Akik körülötted vannak, azt lesik, hogy „Apuka, maszk van?!” – míg rajtuk gyakran nincs vagy nem jól viselik, valamit elrontanak a higiénével és a nap végén hazamennek, majd holnap elhozzák neked a vírust a – mittudomén, a buszról. Nem jutsz telekommunikációs eszközhöz, vagy ha van is, állapotod nem teszi lehetővé a használatukat. De nemigen akad, aki segít neked ebben. Képzeld el. Magánzárkába kerültél. Megfosztva az otthonosságtól, az érintés örömétől, a találkozásoktól. Néha még az emberi lelkekből izzó melegségtől is. Apuka, maszk van. Legyen néha integetés, udvaron levegőzés, testmozgás. Lélekfoldozgatás.  Legalább közös börtönnóta, az ég szerelmére… mint az erkélykoncertek nem is olyan rég, vagy a közös tapsolások, éneklések – ezeket amúgy jajj, nagyondenagyon utálom, viszont látom, hogy mennyire jót tettek az emberekkel ezek az apró dolgok. Tehát ha nincs jobb, ez KELL. 

Legyen jobb. Ki kell találnunk valami sokkal élhetőbbet, ne kelljen már rabnak állni ártatlanul!
Nagyon fontos lenne, hogy a kórházban levő embertársak, a bentlakásos otthonban élő barátaink  és szeretteik kedvéért igyekezzünk valami humánusabb megoldást találni. Együtt. Piszkosul gyorsan.
Mert más, ha én zárom be magam/ zárok ki embereket, világokat saját akaratomból és más, ha külső körülmények kényszerítik ránk ugyanezt.

Mostanában nagyon gyakran használom a facebook-on az „ölelős” lájkot. Aki közelebbről ismer, tudja, hogy nem vagyok egy pacsipusziölelgetős ember. Nem is igazi ölelés ez, és mégis jóleső lehet. 

Nagy virtuális ölelést küldök tehát mindenkinek, még akkor is, ha nem szeretem, mert tudom, másoknak mennyire fontos gesztus. Kívánom, hogy mindenkinek legyen módja nyitni ebben a zárkózósdiban!

Ha mindannyiunknak nem is, de valószínűleg igen sokunknak van a bezártsággal kapcsolatban élménye. Akinek pedig nincs, a COVID második hullámának köszönhetően várhatóan lesz. 🙁

Sokat segít nekünk, és sokat segítünk vele másoknak is, ha kiírjuk ezt magunkból, okulásként, példát, megoldási lehetőséget, túlélési stratégiát állítva azok elé, akik még nem találták ezt meg.

Blogláncot indítunk ezért, amihez mindenki hozzá írhatja a magáét. Kezdem az én történetemmel, ami a kórházi bezártságról szól.

Pont egy éve, vagyis 2019. novemberben kerültem kórházba, a budapesti SOTE szemészeti osztályára. Váratlanul, mint ahogy ez a COVID bezártság is jött, egyik pillanatról a másikra. Elmentem Budapestre vizsgálatra, mert az iszonyú fájdalmakkal járó szemproblémámat 5 hete nem tudták sajnos eredményesen kezelni tovább az addigi helyen. A vizsgálat azonban néhány perc múlva betegfelvételellel folytatódott, és meglepetésemre egy órán belül ott találtam magam Budapesten, egy kórházi szobában egyedül, betegtárs nélkül. Csak ültem az ágyon és egyelőre azt sem tudtam mihez kezdjek. 

A szemészeti osztályon amúgy nem szokás hetekig lébecolni, ezért az én majd egy hónapos ottlétem alatt VIP vendég lettem, magam szolgáltam ki magam, magam csöppentgettem a szemembe, és általában nagyon kedélyesen maguk közé fogadtak a nővérek. 

Az első műtétre mindjárt másnap került sor, majd egy hét múlva a “nagy” műtétre, és hogy ne unatkozzak, néhány nap múlva “egy kis igazításképp” egy harmadikra. Addig nem voltam a műtők gyakori vendége, így próbáltam a rettegést azzal csillapítani, hogy a műtő világának izgalmas újdonságait gyűjtöttem bele a lelkemnek erre szolgáló bugyrába. Az izgalmakról csak annyit, hogy az unalomból csoki és sütievések, és az állandó ágyon üldögélés vagy fekvés ellenére 6 kilót hagytam magam mögött a SOTE-ról való távoztomkor.

A bezártság érzése számomra leginkább a felfoghatatlanság érzésével volt azonosítható. Mit keresek én itt? Hogy kerültem ide? Miért én? és hát a legerősebb:  De jó a többieknek!!! 

Ma visszagondolva fogalmam sincs hogyan múltak el a napok a teljes tétlenségben, hogyan lett végre dél, aztán végre délután, és végre este, csak azért, hogy egy újabb rém unalmas nap kezdődjön. Mekkora örömet okozott nekem, hogy a szemközti házban felfedeztem, hogy minden este 7-kor jóga van, ráadásul valami izzasztó féle, mert bepárásodnak az ablakok. És szombat délelőtt 9-kor is jönnek, de jó nekik, kijógázzák az aheti stresszt. De átmennék én is! De jó nekik!

Volt mélypont is. Kettő. 

Amikor úgy volt, hogy másnap meglesz a “nagy” műtét és utána elmúlik az addigra két és fél hónapja tartó iszonyú fájdalom, ami akkor már az őrület határára vitt. Ha nem bele. Csak holnapig kell kibírni! Én leszek persze az utolsó, mert fertőzés lévén utánam nagytakarítás kell a műtőben, ami azt jelenti, hogy délután 2-3 óra körül kerül csak rám sor. Éjfél után már nem enni, nem inni, reggel 6-kor átöltözni műtős ruhába, és ülni az ágy szélén összeszűkült gyomorral. Majd jönnek, hogy nagyon elnézést, de egy azonnali sürgős műtéthez kellett a nekem szánt szaruhártya…….összeomlás. Nem csöppentek többet! Minek csináljak bármit is, úgyis mindegy! Mindenkit utálok! Ne kérdezzék hogy vagyok, nem mindegy az nekik?!

Ekkor nekem megvolt az az életmentő lehetőségem, ami a mostani COVID helyzetben sokaknak nincs: a rendkívüli empátiával megáldott orvosom azt mondta, Veronika menjen ki szombat délben és csak vasárnap este jöjjön vissza. A bátyám lakásában lenni, normális nappaliban TV-t nézni, vacsorázni, a Római-parton egyet sétálni, ez a valódi, igazi, álombeli Mennyország volt! Még akkor is, ha a szembesütő napot csak hétrét görnyedve, fejemet eltakarva bírtam elviselni, ha másfél órát kerestünk hétvégén nyitva tartó patikát fájdalomcsillapítóért, akkor is, ha éjjel 15-ször keltem fel. 

A második  mélypont amikor már megvolt a “nagy” műtét, de még nem biztos semmi sem állapotban nem bírtam tovább, hogy a többieknek milyen jó én meg be vagyok ide zárva. Akkor kiszöktem. A nagy udvar másik oldalán lévő büfébe kimehettem, sőt a dohányosok az utcára is, hát én a büféjáratomat megtoldottam egy nagy körrel a kórház körül. Második Mennyország! Emberek körülöttem, kávézók, én is beültem egy gyors Lattéra, hú de jó volt! Utána meg hú de rossz visszamenni! Figyelem: az említett szökést a jelen helyzetben senki ne csinálja utánam!

Az egy hónapnyi bezártság utáni kiszabadulás meglepően nehéz volt. Vissza kellett illeszkedni a normalitásba. A bezártságot is meg lehet szokni, az ottani rutin is újfajta biztonságot adott. Újra kellett tanulni szabadon élni. De gyorsan ment! 🙂

Írd le a Te történetedet is. Nagyon kíváncsi vagyok rá!

Amikor ezt olvassátok két hónapja vagyunk, vagyok bezárva.

Teljes zöldben pompázott minden a kertben, amikor a mostani bezárás elkezdődött, mára pedig a növényzet felöltötte színpompás őszi kis kabátkáját. Az udvaron álló fák hihetetlenül szép banán, citrom és narancs sárga, rozsda barna, rőt vörös, és nyomokban még előforduló halovány zöld árnyalatba burkolózva hullatják leveleiket. Mintha a természet is szeretné szebbé, színesebbé tenni számunkra a szürke, egyhangú napokat.

A múltkori írásomra adott válaszaitok alapján azt gondoltam, többé nem írok semmit,

merthogy panaszként, sajnáltatásként vették azt néhányan. Majd továbbgondoltam a dolgot és inkább az írás mellett döntöttem. Egyrészt, mert így többen értesülhetnek a bentiekről, a kialakult helyzetről és a hozzájuk kapcsolódó érzelmekről egyaránt. Előrebocsájtom, ez az írásom sem lesz könnyű olvasmány.

Senki nem hitte, gondolta volna, hogy nem fogja megviselni a mostani elzárt időszak. Mindenki tudta, előbb vagy utóbb be fog következni ismét, de mégis sokan sokkal nehezebben veszik ezt. Hozzájuk tartozom én is. Fáj látni az idősek kínját, szenvedését. Szeretnék veletek néhány kis történetet megosztani.

András bácsiról írtam már. Tudni kell róla, hogy négy éve él a feleségével egy szobában az intézményben, valamint hatvankilenc éve házasságban. A néni súlyos betegsége miatt kényszerültek ide. András bácsi példaértékűen áll mindenhez, ami bármilyen módon feleségéhez fűződik. Szereti, gondozza és körülveszi őt az év minden napján. A lezárás első napjaiban adott hangot annak a félelmének, miszerint ők anélkül és oly módon fognak elhunyni, hogy a gyermekeik bejöhetnének tőlük búcsút venni. Féltette szeretett feleségét, mert rengeteget aludt, alig evett valamit és alacsony vérnyomás is sújtotta. Ezeket én mindig lehurrogtam és igyekeztem András bácsit megnyugtatni. Aztán szeptember utolsó napján András bácsi felesége örökre elment. Iszonyú volt látni az öreg fájdalmát, ami ha az együtt töltött hatvankilenc évet nézzük teljes mértékben érthető. Fájt nézni a bácsit, aki máskor derűsen és pajkosan mosolygott és viccelődött. Arcát most a gyász mély barázdái torzították, szemei körül mély karikák sötétlettek. Aztán úgy éreztem, kissé kezd magához térni, amikor azt mondta nekem egy nap: “Úgy érzem, én ezt a veszteséget már nem fogom kiheverni és majd meglátja, hamarosan elmegyek a drága feleségem után”. Azt hittem megszakad a szívem ezeket a szavakat hallva.

A másik két eset egy bácsihoz és nénihez kötődik. Egy késő délután az osztályunkon ültem, amikor Ákos bácsi épp a sajátjára tartott. Megkérdezte, hogy vagyok, milyenek a napjaim, majd elkezdte mondani: “Tudod, most felmegyek, megvacsorázom, aztán lefürdök és végül lefekszem. Arra kérem a Jó Istent, hogy reggel ne ébredjek már fel, s így legalább szabaddá válnék”. Mindezt óriási fájdalom hallani egy olyan ember szájából, aki ugyan öreg, ám teljesen ép testileg és szellemileg egyaránt.

A harmadik, s egyben utolsó történet Edit néniről szól. Szokatlanul meleg napsütés aranyozta a kertet, amit imádok, s természetesen mentem a napsütés után, amíg lehetett. Edit néni is a kertet járta. Hiába van már jóval nyolcvan felett, ha testileg-szellemileg remek formát mutat, ráadásul mindig fitt és nőiesen csinos is. Ezek miatt ért váratlanul, amikor mondhatni kellemes beszélgetésünkkor egyszer csak azt mondta: “Tudja, nagyon bízom abban, hogy a karácsonyt már nem fogom megérni itt. Annyira nem bírok már semmit, ami ezt a helyet jellemzi”. S ha még hozzáteszem, elmondta a teljes nevét is, hogy tudjak érdeklődni utána. Ekkor is fájt a szívem, hisz ő és a bácsik is önellátóak, kvázi nem függenek senkitől, mégis nehezen viselik a teljes bezártságot.

S hogy teljes legyen a képetek, hadd mondjam még azt is el, hogy múlt hét második felében két olyan ember haláláról értesültem, akik szívemnek kedvesek voltak. Mindkettő kerekesszékesként élte az életét, mindkettő hihetetlenül aktív, példaértékű, az önálló életért és a velük járó jogokért lelkesen harcoló ember volt. Antal Zsuzsának és Stefánovics Csabának hívták őket. A mozgássérült társadalom óriási vesztesége az ő eltávozásuk. Remélem, immár egy habos fellegen együtt ücsörögve néztek le ránk.

Most megpróbálom szemléltetni az érzéseinket, bízom benne sikerrel járok.

Amennyiben Te Kedves Olvasó nőnek születtél, most valakinek a lánya, unokája, nővére vagy húga, sógornője, később felesége, édesanyja, nagymamája vagy. Amennyiben férfinak születtél, most valakinek a fia, unokája, bátyja vagy öccse, sógora, édesapja, nagypapája vagy. Akkor képzeld el azt, hogy ebben az évben már hatodik hónapja nem látod, érzed, hallod szeretett rokonod, hozzátartozód. Az sincs kizárva, ha úgy alakul az élet nem is látjátok többé egymást.

Többen vannak már tűréshatáruk végén. Feszültség és félelem gyötör bennünket. Jönnek az ünnepek és bizony mindenkit megvisel annak a tudata, hogy nem keresheti fel szerettei nyughelyét. Ez miatt is sokan sírnak, s nem sokára itt a szeretet ünnepe is, ami jelen állás szerint szintén zárt ajtók mögött fog zajlani. Nem lesznek gyerekek, hozzátartozók sem más, ami az ünnepek velejárója volt eddig. Magam sem vagyok húúú, de jól, ami ezen sorokat olvasva nem is csoda. Sokszor törik el nálam is a mécses, pedig korábban ez nem volt rám jellemző.

Félek a bezártság örökösségétől, a meghasadástól, a személyzet hiányától, a benti helyzet eldurvulásától és még hosszasan sorolhatnám. Ritka vendég minálunk az önfeledt vidámság. Szeretném, ha végre vége lenne, de már remélni sem igazán merek. Tehát így telnek a napjaink. Alszunk, eszünk, tisztálkodunk, néha filmezünk és kicsit beszélgetünk, de igazán semmi sem tud feloldozni minket az örökös egyformaság rabságából. Tévedés ne essék, nem sajnáltatni szeretném magunkat, hanem objektív tájékoztatást szerettem volna nyújtani Nektek.

Vigyázzatok mindenkire, aki szíveteknek fontos és természetesen magatokra is. Szépségesen szép őszi napokat kívánok!!!

Ki tudja hányadszor állt már ott. Szívből örült az oly jól ismert csodaszép tájnak. A hely szinte mindig lenyűgözte, elbűvölte, békével töltötte el. Szeretett ott lenni és úgy hitte, valamely életében már járt ott, vagy ha még nem, akkor járni fog.

Kék ég feszült a szépséges, lágy dombos rész fölött. A fák levelein aranyló napfény ragyogott, játszott. Ahogy a legmagasabb dombon elhelyezkedve végignézte a tájat, egyforma, igényesen kialakított házacskákat látott, melyek nem igazán szabályosan épülve szóródtak szét. A fű, a fák és bokrok soha nem látott zöldben és még tisztább, szebb napfényes ragyogásban fürödtek. A dombos rész aljában egy hosszú vizes rész terült el. Érdekes módon nem látta ennek egy partvonalát sem, pedig tudta, hogy a víz közepén egy kis sziget található.

Arcán pajkos, cinkos mosoly játszott, melybe némi zavar is vegyült. Kezeit zsebre tette, de még így sem tudta leplezni mérhetetlen kínját. Erőt vett magán és odaszólt a nőnek:

-Emlékszel, amikor pár héttel ezelőtt közölted velem, hogy én tetszettem neked és nem az, akivel örök életünkben húztunk, húztalak? S ha ez nem volna elég, még megtetézted, hogy ez az érzés több, mint tíz éve él benned.

-Persze hogy emlékszem. Miért hoztad ezt most újra fel, talán meglepődtél? Pedig nincs ebben semmi kivetni való. Még akkor sem, ha te több éve kapcsolatban élsz és gyereketek is van már.

Azóta sem tudta magát ezen az új, váratlan vallomáson túltenni. Folyamatosan ezen és a nőn jártak a gondolatai. Szégyen vagy sem, de még otthon, párja és kislánya társaságában sem tudott tőle szabadulni. Nehezen ismerte el maga előtt is, hogy enni, aludni sem bírt, mivel folyton a nőre és a szavaira gondolt.

Csak nézte a szépséges vidéket, majd a nőt. Azon gondolkodott, hogy az mit szólna, ha ő itt és most megcsókolná. Régóta szerette volna a nő telt ajkait megízlelni. Kíváncsi volt, vajon a szenvedélyes, szabadgondolkodású, okos, jó humorú, nagy igazságérzettel rendelkező nő milyen módon csókol.

Jó ideje voltak így, szótlanul csendben. Mindketten próbálták megemészteni ezt az új információt. A nő picit elégedetten, a férfi pedig kétségek közt vergődve burkolózott magába. Amiben szavak nélkül is biztosak voltak, hogy egyik sem akart a másiktól semmi komolyat. Mindkettejük életében voltak e nélkül is bonyodalmak.

A nő fejét a padon nyugtatva, szemeit becsukva élvezte az előtte elterülő szépségeket, a nyugalmat, a férfi társaságát. Így észre sem vette a férfi közeledését. Épp szóra nyitotta volna száját, amikor a férfi teljesen váratlanul lecsapott a régről áhított ajkakra. A nőt is meglepte a csók, de pár másodperc múlva már viszonozta azt. Sok év vágyódása és kíváncsisága csapódott össze.

Ismételten számolhatom a bezárásban töltött heteket, s pusztán remélhetem, hogy a mostani nem fog újabb két és fél hónapig tartani.

Már jó pár héttel korábban úgy véltem, itt az újabb bezárás ideje, így cseppet sem ért váratlanul a szeptember 1-ei rendelet. Azt nem állítom, hogy örültem, örülök neki, hisz többen tudják, hogy a legutóbbi karantén ideje alatt született írásaimból Szabó Zsuzsa készített egy darabot, amelyet az Akadálymentes Turizmus Napon mutattak be múlt hét szombaton. Néhány próbán jelen lehettem Cserkúton és végül láthattam egy főpróbához hasonlón Orfűn, de igazából élőben, ott a helyszínen szerettem volna megnézni.

Aztán kedden jött a zárás és magával vitt mindent, amit hónapok óta terveztem. Elmaradt a darab bemutatója és több más tevékenységem is.

Talán odakinn nem sejtik az emberek, de itt benn is élnek fiatalok, ahogy fiatalos idősek is, ők aktívan, tevékenyen élik, élnék a mindennapjaikat, ha azokba nem rondítana bele az aktuális vírushelyzet. Elismerem, teljes páncélban kell védeni a veszélyeztettetek életét. Csakhogy vannak néhányan, akik ilyenkor úgy érezhetik magukat, mintha bűnt követtek volna el.

Nem az intézmények vezetőit és az őket felügyelő szerveket vádolom, teszem felelőssé, amikor szeretném arra felhívni a figyelmet, hogy fiatal és fiatalos aktív emberek vannak ekkor elvágva mindentől, ami addigi életüket jellemezte.

Szomorú látni a cél nélküliséget, kedvetlenséget és végtelen ingerszegénységet azokon, akik korábban életörömtől, tetterőtől duzzadtak. Tudom és elfogadom az élet védelmét mindenekfelett, azonban az illetékeseknek igenis gondolkodniuk kell, kellene olyan alternatív megoldásokon, ami mindenkinek megfelelő volna. Az idősek, öregek nehezen viselnek el mindent, ami változással kapcsolatos, így nem tudhatja senki, aki nem jártas ebben a zárt, intézményi létben, mekkora csapás a szabadság, a rokonok, barátok elmaradása.

Mi, akik még tevékenyen éljük az életünket kimondhatatlanul örülnék, ha mindezek a kemény intézkedések csupán különösen veszélyes helyzetben lépnének csak életbe.

Sokat gondolkozom azon, miképpen lenne lehetséges e tekintetben úgy megoldást találni, hogy sem az intézmények, sem a lakók nem kerülnének hátrányos helyzetbe az esetleges hivatalos lépéseknek köszönhetően. Azt gondolom, tavasszal az a rengeteg hét szinte teljesen indokolatlan volt, hisz tényleg pusztán pár százan voltak betegek. Jelen helyzetben maximálisan megértem a tilalmakat, de be kell valljam, két hét után már mindenki a végét várja. Sajnos itt benn sok ember a hozzátartozók hiánya felett érzett szomorúságba megy inkább el.

Sok ember nem is képes felfogni azt, hogy itt benn a vírus miatt még külön karanténba is bekerülhetnek a lakók. Amikor intenzív kinn a vírushelyzet, akkor a bentiek is fokozottabban sínylik meg azt. Akik orvoshoz mennek vizsgálatokra, vagy a mentők viszik el sürgősséggel, netán kórházi ellátást kaptak, ők mind két hét karanténban kell vonuljanak. Az öregek nem szeretnek egyedül lenni, ezért hatványozottabb a karanténtól való rettegésük. Ám a fiatalok sem rajonganak érte, hisz ott nincs tv, net, de még rádió sem. Érthetően senki nem kívánkozik ide! Hála érte Istennek még egyszer sem kellett bemennem!

Szombaton Szandráéknál voltam szülinapot ünnepelni a kertjükben, ahol a rekkenő hőség ellenére jól éreztem magamat. Hétfőn pedig a szabad élet lezárásaként ismét találkoztam Szandrával és Ágotámmal. Kicsit voltunk hármasban, de mindkettejükkel eltölthettem kettesben is egy-egy kellemes, barátnős órácskát! Köszönöm Nektek, hogy az életem részei vagytok és bearanyozzátok a napjaimat!!!

Az elmúlt két hétben pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ismételten visszaszokjak a bezártsággal járó életbe. Az egyhangú, egyforma mindennapokba, a szinte teljes tétlenségben telő órákba. Az első héten fáradt és kedvetlen voltam, szinte vérzett, fájón facsarodott a szívem az ismerős utca láttán, annyira mentem volna ki a ragyogó időben! Ám mostanra sikerült normalizálódnom.

A People First Közhasznú Egyesület különféle fogyatékossággal élő tagjai írnak arról, hogy segíthetsz “jól”.
Ha elolvastad, add tovább!

egy mozgáskorlátozottnak

A legfontosabb, hogy ne csináljunk semmit kérdés nélkül!

“Told neki Géza” lendülettel baleset lehet a vége. Könnyebb kiborítani egy kerekesszékest a szekeréből mint gondolnánk. Kérdezzük meg egyáltalán van-e szüksége segítségre és ha igen akkor hogyan segíthetünk. 

Mire kell figyelni ha az illető bottal közlekedik, vagy mire ha kerekesszékkel? Egyáltalán nem hülye kérdés megkérdezni, hogyan “működik” a kerekesszék. 

Figyeljük a terepviszonyokat. Padkák, lejtők, kátyúk, lépcsők mind ellenfél. 

De a legfontosabb a kommunikáció. El fogja tudni mondani, hogy miben tudunk segíteni. Van aki nehezen érthetően beszél, de neki is megvan a módszere arra, hogyan értesse meg magát. Különben nem bóklászna egyedül. 

egy hallássérültnek

1. Próbáld felhívni magadra a siket vagy nagyothalló személy figyelmét. Szólítsd meg, próbálj a szemébe nézni, ha ez nem megy, finoman érintsd meg a vállát.
2. Vegyél fel megfelelő pozíciót! Állj teljesen szembe a hallássérült emberrel, kicsit messzebb, mint általában megszokott – ha 1,5-2 méterre vagy, akkor nemcsak az arcod, hanem a testbeszéded többi eleme (például a kézmozdulataid) is jobban láthatók. Ügyelj arra, hogy te legyél a fényforrással szemben, az arcodra lehetőleg ne essen árnyék.
3. Jelezd előre, miről akarsz beszélni! Különösen a szájról olvasó hallássérülteknek fontos, hogy előre ismerjék a beszélgetés témáját, így könnyebben be tudják azonosítani a szavakat. Ha témát váltasz, azt is jelezd!
4. Beszélj tisztán és érthetően! Ne emeld fel a hangod, mert ilyenkor máshogy mozog a szád, és ez megnehezíti a siket személy dolgát. Tartsd a normál hangerőt, de próbálj figyelni a tiszta kiejtésre. Használj rövidebb, egyszerűbb mondatokat! A beszéd tempója legyen kicsit lassabb, tarts valamivel nagyobb szüneteket – mivel a hallássérülteknek egyszerre több dologból (szájmozgásból, testbeszédből, szövegkörnyezetből) kell kikövetkeztetnie, mit akarunk mondani, ez hosszabb időt igényelhet.
5. Tartsd a szemkontaktust! Mivel a legtöbb hallássérültnek (sok nagyothallónak is) fontosak az arckifejezések és a szájmozgások, mindig ügyelj arra, hogy ezek világosan láthatóak legyenek. Ne nézz lefelé a telefonod képernyőjére, ne fordulj el arra, amerre mutatni akarsz.
6. Használd a tested! A beszéd mellett sok mindent lehet jelezni arckifejezésekkel, kézmozdulatokkal, egy kis pantomimmel, szóval bátran alkalmazd ezeket. Ha például kérdezni akarsz valamit, húzd fel a szemöldököd. Figyelj arra, hogy a jelzéseid lehetőleg egyértelműek legyenek, bár nem kell eltúlozni őket.
7. Kérdezz vissza! Időnként bizonyosodj meg arról, hogy a hallássérült ember megértette-e, amit közölni akartál. Ne csak egyszerű eldöntendő kérdést használj (Ért engem?), nyugodtan tegyél fel olyan kérdést, amire pár szóval, gesztussal kell válaszolni (pl. Tehát hány példányban van szükség a dokumentumokra? Kettő.).
8. Ha végképp nem sikerül megértenetek egymást, vegyél elő tollat és papírt (esetleg egy okostelefont), és írásban folytassátok a kommunikációt!

Kommunikáció tolmács segítségével

1. A beszélgetés során mindig a hallássérült felé fordulj, ne a tolmácshoz beszélj! 
2. Figyelj arra, hogy a tolmács csak egy kis csúszással tudja közvetíteni az elhangzottakat. Tarts nagyobb szüneteket, várd meg, amíg befejezi az új információk átadását.

forrás: https://www.hogyankell.hu/Kommunik%C3%A1lni_egy_hall%C3%A1ss%C3%A9r%C3%BClt_emberrel

egy látássérültnek

Látássérültek esetében is a legfontosabb: mindent kérdezzünk meg! Először is, hogy szükség van-e segítségre? Ha igennel válaszol, és ha elmondta miben lehetünk a segítségére, a következő és legfontosabb kérdés: hogyan tudunk segíteni? 

Látássérült és látássérült között sincs két egyforma, többféleképpen szeretjük a segítséget elfogadni. A két leggyakoribb az, amikor a látássérült belekarol a kísérőjébe, illetve amikor a látássérült a kísérője vállát fogja.

Ami még lényeges, hogy a látássérült nem látja, hogy a leendő segítő őt szeretné megszólítani. Ezt a legkönnyebben úgy lehet jelezni (mert a nevét ugye nem tudjuk elsőre feltétlenül, ha idegenként találkozunk vele az utcán), hogy megérintjük a látássérültet egy olyan helyen, ahol a segítőnek sem kellemetlen, ha egyébként megérintik (váll, könyök).

És még egy fontos dolog, ne ijedjünk meg mert a látássérült nem veszi fel velünk a szemkontaktust, nyugodtan forduljunk felé, mert azt érzi, hogy figyelünk rá, ahogy beszélünk hozzá.

Összefoglalva tehát: kérdés nélkül sose segítsünk, mert azzal teremthetünk kellemetlen helyzeteket. Hadd írjak egy tipikus személyes példát: állok egy zebránál, egy idegen odalép hozzám, kérdés nélkül kézen fog vagy csak a ruhámat megfogja, és elkezd rángatni, át a zebrán. Nem biztos, hogy át akartam kelni az úttest másik oldalára, lehet, hogy éppen várakoztam. Én például egy ismerősre vártam.  Ezért mindig kérdezzük meg a látássérültet, mit szeretne, és egyáltalán szükséges-e a segítség, és sose rángassuk, ne toljuk a vállánál fogva magunk előtt!

A végére pedig, ha a látássérült nemmel válaszol a segítő szándékunkra, akkor sem kell megijedni, hiszen elképzelhető, hogy önállóan meg tudja oldani az adott helyzetet, nem feltétlenül a személyünkkel van problémája.

egy autistának

Autista résztvevőnek szerintem a lehető leghasznosabb, ha van online, vizuális tájékozódási lehetőség, ha van alkalom a segítőkkel a rendezvény előtt felvenni a kapcsolatot.

Mivel az autisták ugyanúgy emberek, mint bárki más, mi is sokfélék vagyunk. Egy előzetes tájékozódás során megbeszélhetőek az egyedi igények. Jelezzük: nem gáz hangszűrő eszközöket viselni vagy elkerülni a számunkra kellemetlen illatos, érintésingerrel járó tevékenységeket.

Ha útba igazítasz, használj vizuális támpontokat: „menj egyenesen 100 métert és fordulj balra” helyett „menj egyenesen, bal oldalon keresd a  táblát a stégnél” vagy „ahol a … stand van, mellette keresd az xy sátrat” ,”a barna fakocka épület a Medvehagyma Ház, ott találod az x programot”. Lehet, hogy el kell kísérned. Egyébként úgy látom, gyakran nem autista embereknek is hasznosabb egy ilyen útbaigazítás.

Ha nem feltétlen szükséges, NE érints meg és NE erőltesd a szemkontaktust.

Ha „stimmelek”, azaz pl „repdesek a kezeimmel”, „hintázok, ringatózom”, attól nem kell félni – és tilos megállítani, lefogni. Én így örülök/izgulok/dolgozom fel a rengeteg ingert/nyugszom meg. Vannak viszont káros stimmek, ezektől óvatosan és kellő határozottsággal tarts vissza, próbálj lebeszélni, elterelni (pl. fejet verni a falba, vagy kézharapás például). Találd meg a kísérőmet, ő segít neked.

Ha úgy látod, segítségre szorulok, kérlek ha lehet ne érints meg és ne erőltess szemkontaktust. Ha tudod a nevem (mert akár névtáblát is viselek), szólíts meg határozottan (a nevemen) és kérd hogy próbáljak rád figyelni, kérdezd meg, mit tudsz tenni értem. Ha túltöltődtem ingerrel vagy épp összeomlok, vigyázz rám, hogy ne érjen baleset, ne ártsak magamnak vagy másoknak – de eközben légy kíméletes. Keressük meg a kísérőmet, ha van. Keressük egy csendes szobát, ha van – vagy kísérj csendesebb helyre. Ha szükségét látod, vigyázz rám, amíg a segítőm megérkezik vagy amíg jobban nem érzem magam. Kérlek tartsd távol tőlem a jószándékú, de tájékozatlan embereket (is).

Beszélj rá egy medveölelésre. Ez azt jelenti, hogy nagy felületen, nagyon erősen kell magadhoz szorítanod (de nem reccsenésig ).Az én kedvencem az, amikor a segítségem a mellkasához szorít és a karjaival amennyire tudja, nyomást gyakorol a hátamra, felkaromra. Sokan szeretjük, ha a hátunkat, felkarunkat valami nyomás éri (súlytakaró, súlymellény, kellemes tapintású pléd, medveölelés, masszírozva simogatás).

Legtöbbünk számára hasznos, ha a mondandód egyszerűen, logikusan, jól érthetően fogalmazod meg és nem hadarsz, nem beszélsz „speciális nyelven”. Sokan a szádat bámulhatjuk – mert szájról olvasunk, ha a háttérzaj megnehezíti a beszéd megértését. Ha ilyenkor grimaszolunk,  csak  nagyon figyelünk. 

Kérlek várd meg, hogy az átadott információ a helyére kerüljön, mielőtt újabbat közölsz (ne hadarj)– ez gyakran több időbe telik nálunk.

Lehet, hogy mi nem a szánkkal fogunk beszélni, hanem pl rámutatással, kártyával, alkalmazással, jelnyelv használatával, írásban. Talán szokatlan, de megismerhető és megérthető. Ha te nem ismered és érted még a szokatlan nyelvünket, használd a saját módszered a fentebb leírt módon (egyszerű, könnyen érthető, de nem babanyelv). Remekül el lehet így dumálni.

Találtam egy kevésbé autistán megfogalmazott tanácssort:

https://wmn.hu/wmn-life/46563-az-autistakkal-is-lehet-beszelgetni–9-hasznos-tanacs-a-jobb-megismeresert-

egy értelmi sérültnek

Ha értelmi sérült emberrel beszélgetünk,fejezzük ki magunkat egyszerűen és artikuláljunk érthetően. Egyszerre csak egy dologról beszéljünk, rövid, egyszerű mondatokban.

Figyeljük, hogy követi-e amit mondunk. Ha lassan teljesíti amit kérünk, várjunk türelmesen, biztassuk, hogy menni fog. 

Persze mindez az értelmi fogyatékosság súlyosságától függ. Fő a kedvesség, a figyelem, a szeretet!

Köszönet a felkészítésért egyesületünk érintett tagjainak:
Berkes Gergőnek,
Koltai Krisztinának,
Almádi Evelinnek,
Kerekes Hildának,
Hegedűs Szandrának!

Amikor három és fél hónap tilalmat követően június 20-án szobatársam azzal jött be a szobába, hogy képzeld, úgy hallottam ma kilenc óra után mindenfajta korlátozást feloldanak az intézményben, nem hittem el.  Aztán pár perccel később az egyik foglalkoztató hölgy ment végig a folyosón, hogy az igazgatónő ma reggel kilenc órától mindenfajta korlátozás felold. Ekkor eltört nálam a mécses, hisz korábban még soha nem voltam hasonló helyzetben.

Amikor reggeli után elindultam a porta felé, nem is tudom elmondani milyen érzések kavarogtak bennem. Hónapok óta még csak arra sem mehettünk a lezárások okán. Hiszitek vagy sem, hosszú sor kígyózott a bejárat előtt. Mindenki arra várt, hogy végre kijusson a szabadba.

Óriási mosollyal az arcomon gördültem le az ismerős úton, miközben szemeim tele voltak örömkönnyekkel. Nem hittem el, hogy ismét szabad vagyok, azt csinálhatok, amit szeretnék, oda mehetek, ahova akarok. Olykor elfogott egy irreális félelem itt bent, hogy ez az állapot immár végleges és soha többé nem tudok már kimenni. Tettem egy nagy kört az intézmény körül, melynek során érintettem Málomot. Mikor a parkolóba értem, sorra jöttek az ismerősök, hozzátartozók és örömittasan dudálgatva, köszöntöttek üdvözöltek. Miután visszaértem röpke sétámból azonnal Nóri barátnőmet kerestem és arra kértem, délután mindenképp menjünk fel Rózsadombra, hogy fagyizzunk, vásárolgassunk egy kicsit. Így délután negyed négy magasságában elindultunk és mint a rabmadarak a fészekből kiszabadulva, csicseregve, mosolyogva haladtunk célunk felé. Vásároltunk, ettünk egy fagyit és boldogan, vidáman, elégedetten indultunk vissza az intézménybe. Utunk során találkoztunk Álmossal, akit pár évvel ezelőtt ismertem meg az utcán. Egy tündéri, négy esztendős kisfiúról van szó. Ismételten óriási érdeklődést mutatott a kocsik iránt és természetesen az is foglalkoztatta, hol voltunk ilyen sokáig, miért nem látott mostanában egyikünket sem.

Érdekes módon azon ismerőseink, akik régóta vannak jelen napjainkban, igen nehezen hitték el, hogy ilyen sokáig bent tudtak, mertek minket tartani. Senki nem gondolta volna korábban, mi sem, hogy a mi rabságunk ilyen hosszúra nyúlik.

Közben rám szólt Roli, jó lenne vissza térnünk az intézménybe, mert rajta keresztül keresett a hölgy aki a karanténban született írásaimból fog színdarabot készíteni. Kiderült, hogy másnap lesz az első próba, amin Zsuzsa szerette volna ha részt veszek. Nem volt egyszerű a dolog, hisz már három és fél hónapja nem buszoztam és máshol se voltam. Sötétebb időszakaimban még az is megfordult a fejemben, mi van, ha a buszokra többé nem szállhatunk fel. Ám szerencsére ez nem vált valósággá. Úgy döntöttünk, mivel Roli is velem tartott és az idő is szorított, hogy másnap Lórival fogunk menni, mert így volt a legegyszerűbb. Elsősorban azért mentem el az első próbára, mert akkor és ott ismerkedtem meg a többiekkel. Egy remek, nagyszerű emberekből álló csapatot ismerhettem meg a többiek személyében. Számomra legérdekesebb a megismerkedésünkkor nem más volt, mint a kezdeti feszélyezettség. Mindezt abból szűrtem le, hogy a legközelebbi alkalomkor már sokkal közvetlenebbek voltak a lányok.

Szép lassan, de annál biztosabban újra beindult az életem. Találkoztam a városban Szandrával, majd Zsuzsiékkal, eljött otthonról Valcsi barátnőm, találkoztam több éve nem látott Ágotámmal, ahogy találkoztam a városban élő nagyon kedves barátnőmmel is, aki szintén Ágota. Ezen majdani találkozások tartották bennem a lelket a három és fél hónap bezárás ideje alatt! Voltam a színházban is a matricázási projektünk keretében terepet felmérni. Részt vettem a legendás Teadélutánjaink egyikén, itt ismét olyanokkal találkozhattam akik rém kedvesek szívemnek. Túl vagyok egy sorstársi tanácsadókat továbbképző tréningen, ezen belül az akadálymentes turizmust vettük górcső alá, s tettük mindezt igen élvezetes módokon. Több ízben voltam vásárolni, négy érzékenyítői órát adtam, s meg kell mondjam mindet rendkívüli módon élveztem. Voltam Budapesten hivatalos ügyet intézni, ez felért egy kalandtúrával, hisz egyikünk sem ismerte túlzottan jól a fővárosi tömegközlekedést, ám hála érte Istennek minden rendben végződött. Voltam kerti grillpartin, amit szintén nagyon élveztem. Végül, de nem mellékesen, természetesen megadtam magamnak az én időt. A négy hónap alatt ezt hiányoltam leginkább. Tehát a két hónap alatt rendkívül sok mindent csináltam, Sok kedves, szerető emberrel találkoztam, számos gyönyörű helyen fordultam meg, jaj hisz voltam otthon is Drávafokon Apuéknál. Ez ismételten egy nagyon meghitt, szép és végtelenül vidám emlék.

És immár megint ott tartunk, hogy a fejünk felett lebeg a járvány, mint fenyegető fekete lepel és bevallom, rettegek attól a pillanattól, amikor újra ránk csukódik az intézmény ajtaja. Természetesen ki fogom bírni, hisz az előzőt is átvészeltem, de azt is tudom nem lesz egy könnyű menet. Csupán abban reménykedem, hogy nem lesz olyan hosszú mint az előző volt. Szeretném, ha mind békésen, türelemmel viselnénk a lehetséges majdani nehezebb pillanatokat!