Most egy olyan láncszem következik a blog sorozatban, ami nagyon sokaknak nyújthat erőt! Olyan lelki nagyságról tett tanúbizonyságot szerzője, amilyet csak ritkán láthatunk/olvashatunk. Az írás engem megrendített, napok óta visszajárnak a gondolataim rá, és az amúgy is meglévő tiszteletemet Ágota felé tovább emelte. Óriási boldogság, hogy a szerző maga úgy érzi, hiába történt mindez viszonylag régen, a mostani bloglánc talán segített számára végleg lezárni a bezártság élményt. Olvassátok Vida Ágota fantasztikusan szép/megrázó/tanulságos/kitartást nyújtó sorait! ?

– Nem. Nem mondta senki? – és a sürgősségiről elindulunk az osztályra: hematológiai onkológia, Station Holthusen, Klinik für Innere Medizin, Universitäts Klinikum Freiburg.

Bevezetnek egy szobába: kétágyas, külön WC és zuhanyzó, televízió mindkét ágy felett. Udvarra néző, nagy ablakok.

Az utcára, udvarra nem szabad kimenni, de a folyosóra igen. Sőt kell is. Hogy mozogjak. Ja, de csak maszkban, hiszen nem működik az immunrendszerem. A fitnesz gépeket használjam bátran.

Szobatársam egy idős néni. Haldoklik.

Emésztem a helyzetet. Két nap múlva leszek 27. Néhány napja érkeztem Németországba, hogy meglátogassam bátyámat és családját. Az életem Japánban maradt. A hátizsák amivel jöttem, most a bátyám pincéjében kuksol lezárva, atkákkal tele, amiket egy szingapúri szálláson szereztem be. Nincs semmim, még tiszta ruhám se. Ami épp rajtam van az a sógornőmé. Barátaim a világ minden táján, a család Pécsen, kivéve a bátyám, a felesége és a két pici gyereke.  A gyerekeket nem fogom sokat látni, mert olyan picik, hogy be sem jöhetnek ide.
Az udvart bámulom a zárt ablakon keresztül. 

Átraknak egy egyágyas szobába. Mindenkinek jobb így. Felkelni már nem tudok.
Az orvosok és az ápolók mindent megtesznek értem. Egyikük minden éjjel a szobámban írja meg a papírmunkát, hogy addig se legyek egyedül. Másikuk egy papírbohócot hoz be és kiteszi az ágyammal szembeni falra. A kislánya készítette. Nagyon megható. Nem is igazán értem, mivel érdemeltem ki ezt a sok kedvességet.

– Szomorú történet – mondják a bátyámnak.

Aztán megtörténik a csoda: immunrendszerem váratlanul bekapcsol. Mégis maradok még. Station Holthusen ünnepli a sikert.

3 hónap telik el, mire újra kimehetek a szabadba. El sem akarom hinni amikor az ápoló hozza a kerekesszéket és segít beleülni. Tudok járni, de nincs erőm az udvarig elmenni. Már nyár van, baba kacsák a kórház kertjében lévő tavon. Gyönyörű minden. Mintha valami rémálomból ébrednék. A túlélésre koncentrálva elfelejtettem hogy van élet a kis steril szobán túl is.

Elérkezik a csontvelőátültetés ideje. Újabb két, esetleg három hónap bezártságra készüljek.
Hónapok óta „vendégeskedem” itt, hosszabb-rövidebb szünetekkel, és szinte elfelejtem, hogy ez egy kórház. Az itt dolgozók kedvessége, figyelmessége, közvetlensége kárpótol a sok veszteségért.  Amikor éppen jól működik az immunrendszerem szabadon jöhetek-mehetek. „Hotel Husen” – viccelődünk gyakran az ápolókkal és a nővérekkel. Megszerettük egymást és hálás vagyok nekik mindenért amit értem tesznek.

A csendben megnyílik egy másik dimenzió, ahol béke van. Megmagyarázhatatlan béke. Elönt a szeretet. Nincs bennem harag vagy keserűség, csak végtelen elfogadás és szeretet.

A csontvelőt infúzióban kapom, pont mint egy vérátömlesztést. Azt mondják meg fogja találni a helyét. Megilletődve nézem, ahogy csöpög.  Egyszerre nyűgöz le a tudomány és természet zsenialitása.

És ott az ismeretlen donor. Nem értem miért hoz ekkora áldozatot értem valaki akit soha nem is láttam.

A csontvelő megtapad, kezdek kijönni a mély völgyből. Nem zavar, hogy nem mehetek ki, örülök, hogy kaptam még egy kis időt, hogy még vagyok.
Az ablakon át figyelem a természet változását. Éjszakánként ha nem tudok aludni, hallgatom a csendet. A halál közelségében szertefoszlik minden türelmetlenség, elégedetlenség.

A hosszú bezártság után megijeszt a szabadság. Ősszeszavar a végtelen lehetőségek gondolata.