Nagyon érdekes kérdés. Egy mondattal is lehet rá válaszolni, ami így hangzik: a látássérültek biztonságos átkelését segíti a zebrákon. Tulajdonképpen ennyivel le lehetne zárni a választ, ám mégis nézzünk rá kicsit bővebben.

Akadálymentesítés az utcán is

Az akadálymentesítést nemcsak épületeken belül kell megvalósítani, hanem az utcai közlekedés során is ugyanolyan nagy szükség van rá. A látássérültek önálló és biztonságos utcai közlekedésének egyik fontos eleme az, hogy ahol van a zebráknál jelzőlámpa, valamilyen formában hangosan jelezzen.

Magyarországon a 80-as évek óta találkozhatunk hangjelző berendezéssel ellátott jelzőlámpákkal, amelyek először sípolással, később beszéddel jelezték a szabad áthaladás lehetőségét, és ha a jelzőlámpa zöldre váltott, a jelzőhang folyamatosan szólt.
A 2000-es években megjelentek azok a berendezések, amelyeket egy, a látássérült személynél lévő távirányítóval lehet aktiválni. Így a lámpa csak akkor szólal meg, amikor valóban szükséges. Ez a megoldás nemcsak nekünk, látássérült személyeknek jó, hanem a lámpák közelében élő városlakóknak is, hiszen a folyamatosan hangjelzést adó lámpa zavaró lehet olyan helyzetekben, amikor nem kel át épp látássérült személy a zebrán, mégis hangosan szól a jelzés.

Bár egyre több helyen telepítenek már távirányítóval aktiválható beszélő lámpákat, mégis a lakossági panaszok hatására több nagyvárosban 18.00, jobb esetben 22.00 óra után kikapcsolják a hangjelzést. Azonban így a csökkent esti vagy kora reggeli forgalomban fokozott balesetveszélynek vagyunk kitéve, mert a lámpák elnémulnak. Ahol nem kapcsolják ki, ott is gyakori, hogy a lakosság kérésére nagy mértékben lehalkítják ezeket, így a csúcsforgalom zaja mellett számunkra szinte egyáltalán nem hallható a lámpák hangja.

Léteznek olyan hangot adó jelzőlámpák is, amelyeket az oszlopon található gombbal lehet bekapcsolni. Ám ennek az oszlopon megtalálása nekünk komoly kihívás, kényelmetlenség, és higiéniai szempontból sem előnyös.

A lámpák meghibásodása is nehézség nemcsak számunkra, hanem az érdekeinket képviselő szervezetek számára is. A hibák bejelentésére legtöbb helyen nincsen egy jól bejáratott, mindenki által ismert felület, e-mail cím, telefonszám, így könnyen előfordul, hogy a hangjelző berendezések hosszabb ideig némák. A meghibásodás bejelentését követően sokszor a javításra is heteket, rosszabb esetben hónapokat kell várni. Szerencsére több magyar nagyvárosban, így Pécsen is már működik a http://jarokelo.hu/pecs szolgáltatás, mely éppen az ilyen jellegű problémák bejelentésére és megoldására szakosodott.

Mi az az irányhallás?

Hogyan különbözteti meg a látássérült, ha két zöld jelzés van egyszerre, hogy melyik hang melyik zebrához tartozik?
Ennek a kérdésnek a megválaszolásához érdemes elgondolkoznunk kicsit azon, mire figyelünk, amikor egyedül közlekedünk.

Mi látássérültek közlekedés közben a fix, fehér bottal is érzékelhető támpontok mellett az irányhallásunkra támaszkodunk. Ez azt jelenti, ha például egy közvetlenül az autóút mellett lévő járdán közlekedünk, ahol egyik oldalon az úttest, másik oldalon pedig kerítés van, akkor nemcsak a fix biztonságot adó kerítés segít, hanem az autóút forgalmának hangja is.
A zebrákon való átkeléskor többnyire az irányhallásunkat kell használnunk, mert ez adja a legtöbb segítséget a helyes irányba álláshoz, majd a biztonságos átkeléshez. Ennek segítségével tudjuk betájolni azt is, milyen irányból halljuk a hangot adó jelzőlámpa, valamint az autós forgalom hangját.

Ha az átkelő rövid, és kevésbé forgalmas autós szempontból, valamint megfelelően működik a hangjelző berendezés (ami azt jelenti, hogy a zebra mindkét oldalán szól, illetve nem halkították le nagyon), akkor jól hallható lesz mind a kiindulási, mind pedig az érkező oldalon egyszerre a jelzőlámpák iránya.

Ha az átkelő túl hosszú, nagyon nagy a forgalom, és a berendezés sem működik megfelelően, ezek mind nehezítik a biztonságos áthaladást.

Ha egymás mellett két zebra van, és ezeknél egyszerre van zöld jelzés, a bevett gyakorlat többnyire az, hogy sípoló hangjelzést adó lámpák különböző hangmagasságon szólnak. Ilyenkor jól meg kell tudnunk különböztetni, vajon melyik hangfrekvencián sípoló lámpa lehet az, amelyik éppen nekünk szól.
Ha ugyanabból az irányból hallható mindkét zebra hangjelző lámpája, a hozzánk közelebb lévő lámpa hangját figyeljük.

A hangjelzést adó lámpák között van olyan is, amelyik nemcsak sípol, hanem hangosan mondja, hogy melyik utcán kelhetünk át.

Almádi Evelin írása

Induljunk ki a People First Egyesület hitvallásából:
Az inkluzív társadalomban nem határozzák meg mi a “normális”, amelyre a társadalom minden tagjának törekednie és teljesítenie kell. Az egyetlen dolog, ami normális, az a tény, hogy vannak különbségek. Ezeket a különbségeket a társadalom gazdagításának tekintik, és nincsenek hatással az egyének alapvető részvételi jogára. A társadalom feladata, hogy olyan struktúrákat hozzon létre az élet minden területén, amelyek lehetővé teszik e társadalom tagjai számára, hogy szabadon mozoghassanak benne.

A fenti állítás tulajdonképpen teljes mértékben összefoglalja, hogy mit értünk inklúzív, azaz befogadó társadalom alatt. Mégis, a legtöbb európai társadalomban ez nem teljesen ismert elvárás a társadalom tagjai körében. Sokan nem értik, vagy nem értenek egyet azzal, hogy miért kellene mindenkinek egyformának lennie, amikor nem az. De korántsem erről van szó, olvass csak tovább…

Kezdjük az inklúzió fogalmával.
Már magának a szónak a megértése is okozhat problémákat. Egyes országokban az inklúzió egyértelmű kifejezés, más országokban viszont nem az. Jó példa erre Magyarország, ahol az inklúzió létező fogalom, de nem használják széles körben a társadalomban. Ehelyett az emberek körülíró leíró szavakat használnak: társadalmi elfogadás, társadalmi befogadás, sokszínű társadalom…
Ez határozottan menekülés attól, hogy valamit világosan kimondjunk és nevén nevezzünk. Ennek oka, hogy a „másság” elfogadása még viszonylag új társadalmi jelenség, ezért sokan megijednek tőle. 

Mivel az integráció  szintén egy egységes társadalmi elfogadást céloz, ezért is keverik sokan az inklúzióval.
Na akkor mi a különbség az integráció és az inklúzió között?

Ezt a két fogalmat gyakran nehéz megkülönböztetni, ezért hasonlítsuk össze őket egymás mellett.   

Az inklúzió és az integráció között a legszembetűnőbb különbség az, hogy míg az integráció csak számszerűleg jelenti a befogadást (például egy fogyatékos gyermek jelenléte a nem fogyatékos gyerekek között egy óvodai csoportban), addig az inklúzió a csoport közös hozzáállásában és az egyének belső érzéseiben is tükröződik.   

Az integráció inkább egyesítésre, beilleszkedésre törekszik és leginkább az oktatásban érzékelhető.
Míg az  inkluzív megközelítés mindenki számára egyenlő hozzáférést biztosít a lehetőségekhez és az erőforrásokhoz. 

Az inklúziónál a hangsúly az interakción van. A hátrányos helyzetű egyének társadalmi folyamatokban való részvételének biztosítását jelenti.  Vagyis az inklúzió nemcsak az együttlétről szól, hanem a közös tevékenységekről is (pl. közös játék, tanulás, munka). Ez alkalmazkodást igényel mind attól a személytől, aki bevon valakit, mind pedig attól, akit egy csoportba bevonnak.   

Itt tulajdonképpen egy folyamatról beszélhetünk. Az inklúzió az integráció magasabb szintjét jelenti. 

Fogalom vagy hozzáállás?
Az inklúzió alapfeltétele bizonyos embercsoportokról való ismeretek megléte.
De! Különbséget kell tennünk az ismeretek és a feltételezések között, azaz, hogy mit hisznek az emberek a fogyatékossággal élő emberekről, és mit tudnak róluk.

A sikeres inklúzió elsősorban hozzáállás kérdése. 
Ehhez szociális érzékenységre, empátiára, a különbségek elfogadására és a különbségek kezelésének képességére van szükség. Fontos, hogy lehetséges ezeket a készségeket fejleszteni! Ennek terepe elsősorban az óvoda és az iskola kell legyen. 

Pataki Veronika írása

Ahová a király is csak akadályokon át jut be néha

Rokkant WC, mozgássérült mosdó, és néha – egyre gyakrabban – akadálymentes mosdó. Ez szerepel a táblákon. A mozgássérült WC hogyan lesz mozgássérült, hogyan kell ezt elképzelni? – kekeckedik velem auti elmém, valahányszor látom vagy hallom ezt az elnevezést, és már sorolja is a képtelennél képtelenebb képeket, lepipálva a generatív mesterséges intelligenciákat.
Igazából ezeknek a helyiségeknek a pontos neve akadálymentes mosdó. Sőt, vannak helyek a világban, ahol a nevük hozzáférhető, sürgős mosdó.
Idehaza rendszerint itt található a pelenkázó is, és ugyanezt a helyiséget kínálják fel gyakran szoptatásra, baba-mama szobaként.

Helytelen alternatív felhasználásai: raktár, kisiroda, dolgozói tartózkodó, öltöző… ezekért duplán haragszom. Miért duplán?
Ki akar egy WC-ben holmijait tárolni, ebédelni, kávézni, adminisztrálni, ha van más választása?
És ugyanígy: ki akar egy irodában/öltözőben/étkezőben dolgot végezni, hosszas várakozás után, amíg kipakolják az akadályt jelentő forgószéket, kartondobozokat, takarítóeszközöket, hatalmas takarítógépet, akár balesetveszélyt is jelentő miegyebet…?
Mégis, számtalanszor áll elő ilyen groteszk helyzet!

De ha minden rendben van is odabenn, a bejutásnak egyéb akadályai is lehetnek: ezeket a mosdókat rendszerint kulcsra zárják, azaz nem lehet csak úgy bejutni, külső segítséget kell hívni hol csengővel, hol telefonon, hol élőszóval. A kulcsok őre vagy elérhető, vagy nem. Vagy hamar jön, vagy sokat kell rá várni, vagy egyáltalán nem érünk célt és ekkor jókora bajban vagyunk.
Ha hamar előkerül a felelős személy, még mindig előállhat az a kellemetlen helyzet, hogy az illető nem megfelelő tájékozottságának következtében afféle ellenőrként elbírálná, hogy jogosult vagy-e a használatra, vagy sem, beléphet-e veled a személyi segítőd, a segítő- avagy vakvezető kutyád.

Engem is értek kellemetlen pillanatok, még támbot használata mellett is. A legérdekesebb az volt, amikor a munkatárs felajánlotta, hogy kinyitja nekem az akadálymentes mosdót, mivel az összes többi használatban volt – ha nem szégyellem, nem zavar „ez”. Elvicceltem a dolgot, de nagyon elgondolkodtam: szégyellnivaló, ciki lenne a méltó, biztonságos körülmények közötti mosdóhasználat? Nem, de túl gyakran jár kellemetlen közjátékkal, kínos pillanatokkal.
Sajnos néha kifejezett jogsérelemmel is: a közelmúltban pedig tagtársaim szenvedtek el súlyos sérelmet a tájékozatlanság, a nem megfelelő hozzáállás miatt.

Érdekesség: világszerte több szervezet kínál kulcsot, olykor szó szerint. Az állapotot a felhasználónak a társaság felé igazolnia kell, majd éves tagdíjfizetést követően speciális kulcsot kap, melyen a hálózat összes mosdója nyitható, akár több országban is. Nem kell pénzt, kártyát keresgélni, nem kell kulcsos embert várni, nem kell tartani kellemetlen helyzetektől, emberektől.
Nem mindenhol kell kulcsot, embert keresni: Párizsban és Japánban például bárki igénybe veheti az akadálymentes mosdókat, nincsenek lezárva, ingyenesek.
Magyarországon egyelőre nem elérhetők ezek a megoldások.

Szerencsére nem minden sötét és szörnyű, de jelentős visszatartó erő számomra és szinte állandó szorongásforrás azoknak, akik nem tudnak „hagyományos” mosdóba menni.
Még fogyatékossággal élő ismerőseim között is vannak, akik ép nézőpontokat tanúsítanak: ha nem látszik rajta, hogy baja van, akkor nincs ott semmi keresnivalója, szégyellje magát! Értsd: ők engem is elküldenének, megszólnának, aki több okból is erős indokkal használhatnám. És máris itt motoszkál bennem a szabadkozás: ha jól vagyok, nem használom, csak ha tényleg nagyon muszáj. Szépen internalizáltam ezt is – azaz a gondolkodásom, viselkedésem részévé vált -, hogy bűnösnek érezzem magam, amiért nem látszik rajtam semmi vagy épp jobban vagyok, mint máskor.

Na de akkor ki mehet be az akadálymentes mosdóba?

Egy ideális társadalomban bárki használhatja az akadálymentes mosdót, aki úgy érzi, hogy egy ilyen speciálisan kialakított helyiségben tudja biztonságosan elvégezni a mindenféle dolgát.

Ennek értelmében a mozgásukban látványosan akadályozott embereken túl például olyanok, akik színleg remekül mozognak, na de ha le kell ülni vagy fel kell állni, szűk helyen megfordulni, mozdulatokat végezni – az már kevésbé elegánsan megy nekik bármilyen okból.

Vagy látássérültek: ezek a helyiségek nagyjából egységes belső kialakítással rendelkeznek, könnyebben megtalálható mi-hol van, és nem kell lezúzni magukat a felhasználóknak navigálás közben. Ha vakvezető-, vagy más segítőkutyával közlekedik valaki – itt az eb is elfér. (Igen, bemehet, sőt be is kell mennie a gazdival. Ezek a különleges képzésben részesült kutyák szájkosarat nem, de speciális hámot viselnek.)

Nagy pocakos várandósoknak is hasznos lehet.

Ezekben a helyiségekben nagyobb űrtartalmú szemetesedénynek kell lennie, pláne mivel rendszerint egyben pelenkázók is. Sztómával élők itt kényelmesebben tudják üríteni, cserélni a zsákot. Kényelmesebben, higiénikusabban üríthető a katéterzsák.
A nagyobb szemetesbe beleférnek a használt felnőtt inkontinenciatermékek is.

Valahol be kell adni az inzulint, vagy más injekciós gyógyszerkészítményt? Bizony, erre alkalmas helyiség kellene hogy legyen az akadálymentes mosdó. (Ugyanakkor nincs bennük veszélyes hulladék tároló, így a felhasználónak magával kell vinnie a tűt, stb. és megfelelő helyen, megfelelő tárolóba kell elhelyeznie.)

Használhatnád, ha olyan problémád van, ami mellett nem várhatod ki a néha kígyózó sort, mint pl. IBD, Crohn, urge inkontinencia, vagy ha “csak” megviccelt a szendvicsed.

Ugyancsak az akadálymentes mosdó lenne a célszerű, ha:

Szenzorosan túlérzékeny vagy, ezért nem bírod az állandó ajtócsapódást, a felüvöltő kézszárítót… vagy más olyan állapottal élsz, ami miatt a társas mosdóhasználat egy rémálom megkönnyebbülés helyett

Hajlamos vagy segítséget igénylő rosszullétre: itt van vészjelző. (Buktatók: a vészjelző nem működik, vagy a személyzet nem tudja, hogy mi ez a sípolás, honnan jön és mit kell csinálni.)

Olyan immunállapotod van, ami mellett nem szerencsés túl sok emberrel közösködni: ezeket a mosdókat kevesebben használják és többnyire jobban odafigyelnek a takarítására. Baki esetén pedig könnyebben tudod magadnak fertőtleníteni.

Nem elég nagyok a hagyományos apró, szűk fülkék, nem tudsz szabadon mozogni bennük (mindegy, hogy a méreteid miatt, vagy mozgászavarod van, vagy nem viseled jól, ha hozzád érnek a “falak”)

Ideiglenes állapotod teszi szükségessé: két mankóval, urambocsá mindenféle rögzítőkkel evezel; mások számára nem látható, mozgásban akadályozó sérülésed (akár gyógyulófélben levő műtéti heg, törött borda), vagy egyensúlyzavarod van…

Ha kisgyerekkel, babakocsival vagy és nem áll rendelkezésre ilyen célra kialakított mosdó.

Végül, de nem utolsósorban egy nagyon fontos dolog: ha személyi segítőre van szükséged!
Mindegy, hogy milyen a mozgásállapotod, milyen kapcsolatban állsz az illetővel, vagy milyen nemű. Az sem érv, hogy „de hát korábban nem kellett segítő”. Vannak hullámzó állapotok: egyszer te segítesz, egyszer neked segítenek. Ahhoz, hogy a személyi segítő segíteni tudjon, ott kell lennie veled, benn. Nem kell egyikőtöknek sem igazolni a másik jelenlétének, belépési szándékának a jogosult mivoltát.

Csak, hogy csikizzem a bezzeg-faktort is: az igazán szuper helyiségekben felnőtt méretű (lehajtható) felület van pelenkacseréhez és még zuhany, veszélyeshulladék-tároló is akad. Az ultraszuperekben pedig betegmozgató lift is van.

A People First Egyesület-beli tagtársaim és általam átéltek miatt én eddig az egész országban csak egyetlen helyen használom rendszeresen és szívesen az akadálymentes mosdót. Ez a hely Pécsen az I Love Pécs Café, ahova gyakran betérek egy jó beszélgetésre, hűsítő vagy melengető italra, és online konferenciabeszélgetést is intézhettem már itt. Itt tudják, hogy mire, kinek való, nincs kínos kommunikációs helyzet, szemmelverés, nem kell holmikat kerülgetni és csak akkor van zárva, ha épp foglalt. Ekkor kényelmesen várakozhatok.

Egyébként meg, ha nincs babakocsis hely vagy normálisan kialakított fülke, akkor lezúzom magam, az ingerektől falra mászom, meg ilyenek – sőt, gyakran takarítással kezdek, de ez már a felhasználói oldal huncutsága. És még fizetek is érte.

Sokkal hepibb lennék, ha kibővülhetne az “ide bátran bemehetsz-mosdó” listám! Remélem, ezzel az írással közelebb jutunk ehhez a célhoz.

❗️Írd meg nekünk kommentben, Neked milyen tapasztalataid vannak az akadálymentes mosdókkal!

Kerekes Hilda írása

Úgy is feltehetném a kérdést: “minek nevezzelek”?, ha nagyszerű költőnket, Petőfit szeretném idézni.

Először kicsit arról, milyen elnevezéseket használunk aktuálisan.
A fogyatékosságra ma két elnevezést használunk: talán a legelfogadottabb a fogyatékossággal élő ember vagy személy. Miért? Mert ez azt fejezi ki, hogy van egy fogyatékosságom – esetemben látássérülés -, ami nem a személyiségem része, hanem amivel együtt élek.
A másik leggyakrabban használt elnevezés a fogyatékkal élő ember vagy személy, amellyel jogszabályokban, szakirodalmakban és hivatalos helyeken találkozunk.
Egyetértek teljesen azokkal a szakemberekkel, akik azt az álláspontot képviselik, hogy a fent leírt ma  leginkább elfogadott két kifejezést mindenképpen az “ember” vagy a “személy” szavakkal együtt használjuk.

Korábban teljesen természetesen volt használatos a fogyatékos szó. Hogy ez sértő-e vagy sem, nagyon megoszlanak a vélemények. Az biztos, hogy manapság ezt a szót sokan használják egymásra szitokszóként,  sajnálatos módon egyfajta szlenggé vált. 

Általánosságban gyakran előkerül a sérült kifejezés is, de azt gondolom, ez akkor helyénvaló, ha a fogyatékossági típussal együtt alkalmazzuk, mint például mozgássérült, látássérült, hallássérült. Önmagában a “sérült” egy sebzettségtudatot erősíthet. Vagy éppen nem a fennálló fogyatékosságot jelzi, hanem egy baleset utáni ideiglenes sérülést. Ily módon a horzsolás, vagy a vágás útján keletkezett seb is sérülésnek számít.

A kiindulópontot azonban a mára olyan, társadalmilag elfogadhatatlan elnevezések jelentik, mint a hülye, őrült, nyomorék, vagy az idióta. Bizony, a 19. században ezek voltak az általános hétköznapi és szakszavak!
A hülye az az ember volt, aki mindenen elhült, vagy hüledezett, vagyis bamba volt. Később az értelmi fogyatékosokra is alkalmazták, de nem pejoratív értelemben, egyszerűen ez volt a megnevezés. Ugyanez áll az idiótára, azokra az emberekre használták, akik nem értették a társadalmi szabályokat, mert alacsonyabb volt az intelligencia szintjük. A nyomorék pedig a testi fogyatékosok általános megnevezése volt.
Az első kifejezetten értelmi fogyatékosok számára létrehozott intézmény 1875-ben “Első magyar hülye-nevelő és ápoló intézet” néven nyitotta meg a kapuit Rákospalotán.
A korai 1800-as években pedig “közőrüldét” alapítottak, mellyel az akkori szokás szerint a fogyatékossággal élőket kirekesztették a társadalomból, elzárták intézményekbe.
Figyelemreméltó elnevezés még Roboz Józseftől a „gyengetehetségűek”, melyet az első általa írt szakkönyvben a differenciált oktatás kialakítására szánt koncepcióban említ címként.

Betegség vagy állapot? A kérdés nagyon jó, mert a fogyatékosság szerintem egy állapot, ami vagy veleszületett, vagy szerzett, azaz bizonyos ideje áll fenn. Ténylegesen általában valamilyen betegség következményeként alakul ki, épp ezért úgy gondolom, az “állapot” szó fogyatékosság esetében sokkal jobban megállja a helyét.

A fogyatékosság fajtáit tekintve is sok-sok elnevezés van már a köztudatban. Minden fogyatékossági típust többféle alcsoportra lehet osztani, azért, hogy elkülöníthető legyen a fogyatékosság mértéke. De az nagyon egyéni, hogy a fogyatékossággal élők között ki melyiket érzi magáénak, vagy épp melyik sértő számára. Én például a vakok alcsoportjába tartozom a látássérültek között, mégis jobban kedvelem, ha azt mondják, látássérült vagyok. Azt érdemes szem előtt tartani, hogy nem kell tudnunk megsaccolni, hogy egy látássérült éppen mennyit lát vagy nem lát, vagy egy mozgássérült mennyire mozgássérült, kerekesszékes-e vagy bottal közlekedik. Így a legegyszerűbb, ha egy adott fogyatékossági csoport gyűjtőneveit alkalmazzuk, ezzel elkerülhetünk kínos helyzeteket.

Miért fontosak az elnevezések? A leglényegesebb, hogy mindig tiszteletteljes legyen, és az érintett személy emberi méltóságát mindig tiszteletben tartsuk, amikor említjük a fogyatékossággal élőket, nemcsak az ő jelenlétükben.

És visszatérve az alapkérdésre, hogy miért kell folyamatosan változtatnunk a kifejezéseken?
A legfőbb oka úgy gondolom, hogy a társadalom folyamatosan felkapja a fogyatékossággal élőkre vonatkozó, eredetileg szakszavakat, és elkezdi bántó, pejoratív értelemben használni – legtöbbször az ép emberek egymásra. Főként a fiatalokra jellemző, hogy “fogyatékosozzák” egymást, ha valaki nem ért meg elsőre valamit, vagy egyszerűen csak be akarnak szólni neki, vagy lealacsonyítják. Ugyanezen a változáson ment keresztül a “hülye”, a “béna”, a “nyomorék”, az “őrült”, stb. szavunk is.
Maguknak a fogyatékossággal élőknek, és a velük foglalkozó szakmának pedig mára kifejezetten körmönfontan, megjegyezhetetlen és furcsa módon kell fogalmaznia, hogy nevet adjon annak, aminek amúgy volt és van egyszerű, érthető neve.
Nem őrület ez is?? Ahelyett, hogy előremenekülünk, inkább edukálnunk/tanítanunk kellene a társadalmat az óvodában, az iskolában, a családban, és mindenhol, hogy ne a fogyatékossággal élőkkel, az ő állapotukkal kapcsolatos szavakkal dobálózzanak, amikor valakit sértegetni akarnak. 

Almádi Evelin és Pataki Veronika írása, Kaszás Panna egyetemi dolgozatát is felhasználva

Ebben a MIÉRT?-ben egy kis kivételt teszünk, hiszen nem a fogyatékossággal élőkről írunk.
Vagy igen? Döntsétek el magatok mire a végére értek. 

Tudjátok, hogy az akadálymentesítés nagyon széles célcsoport számára fontos, köztük az időseknek is. Így sorsközösséget vállalunk és közös a célunk sok mindenben. Ez az írás ezért most az idősekről szól.

Sokszor halljuk a buszmegállókban, a buszon, vonaton, akármilyen közlekedési eszközön, hogy “minek nyomulnak úgy a felszálláskor az idősek?”, “minek a csúcsforgalomban utaznak, nem érnek rá?”.
Gondoljuk akkor végig ezt egy kicsit egy saját történeten keresztül, 85 éves, csípőprotézises, de virgonc édesanyám néhány napját követve. 

Nézzük először azt a bizonyos “nyomulást”, vagyis miért az idősek igyekeznek először felszállni a járművekre? Nem gondolnád, de igen praktikus, átgondolt oka van.
Ahogy felszállnak, azonnal le kell ülniük – ezért ne ülj le te az első ülésekre, menj hátrébb! A buszsofőrök nem várnak, akkor sem ha lehetne, azonnal, nagy gázzal indítanak, és ha még nem sikerült leülnie az idős embernek, nagy esés lesz belőle. Érthetően 85 évesen már nem villámgyors reflexekkel és kőkemény izomzattal vannak megáldva. Az esés pedig ebben a korban akár végzetes is lehet.
Ugyanez a leszálláskor. Nem kell haragudni, ha az első ajtón szállnak le – ahol te épp felszállnál – mert nincs idő, lehetőség elvergődni a következő ajtóig. A buszsofőrök ilyenkor sincsenek tekintettel rájuk.
…..vannak az országok, ahol igen, például a Pécsnél sokkal forgalmasabb Londonban. Hát most erre mit mondjak? 🙁

Jöjjön az utált “banyatank”. Már az elnevezése is sértő. Megmondom őszintén, ha nem övezné ilyen ellenséges, lenéző hangulat ezt a praktikus guruló táskát, bizony én is vennék egyet és ezzel vásárolnék be, nem a vállamat húzatnám mindenféle amorf táskákkal. 

Ezt sem gondolnád, de a gurulós táskának nagyon fontos funkciója van. Ez egyben egy támaszték, egy stabil bot az idős ember számára.
Egyrészt ő tényleg nem bírná el a lisztet, krumplit egy kézi vagy vállra akasztható szatyorban. Másrészt sokszor, nagyon is sokszor, biztonságként is viszik magukkal. Az említett buszvezetői stílus(talanság) miatt ez egy megbízható támasz amikor fel kell állni már jóval a megálló előtt. Az utcán egy-egy megingás, megszédülés esetén is jól jön a támasz. Lépcsőkre fellépéskor is kiváló támasztékként szolgál a stabil és praktikus gurulós táska. 

Ennyi a titok. 

És most néhány szót arról, hogyan segíthetsz helyesen egy idős embernek?
– Az alapszabály itt is az, kérdezd meg szüksége van-e segítségre pl. felszálláskor, leszálláskor, vagy ha kifulladva áll a járda közepén. 

– A buszra engedd, hogy az idősek szálljanak fel először, most már tudod miért teszik. 

– Ne huppanj le az első ülések egyikére, azokat hagyd szabadon azok részére, akiknek valóban szükséges, hogy mielőbb biztonságba kerüljenek. Sétálj hátra a buszban és ott keress magadnak ülőhelyet. 

– Ne merülj el a telefonodban a buszon ülve, mondván, majd mindenki megoldja a saját problémáját, a lényeg, hogy te ülsz. Te tudsz állni néhány megállót, 85 évesen ez már nem megy. 

– Kérlek ne forgasd a szemed, ne vágj arcokat, pláne ne szólj be, az írás elején említett módon. Az idős ember ezt érzi, látja, hallja. Nem elég, hogy idős korára szembesülnie kell azzal, hogy sok mindent nem tud már megtenni, még mélyen meg is sértik ezért. Tragikus társadalmi hozzáállás. 

Mindig gondolj arra: te is leszel idős, és azt fogod visszakapni, amit most te adsz!

Pataki Veronika írása

„Felugrok egy buszra és már ott is vagyok.” – ez szinte soha nem ilyen egyszerű. Főleg, ha hozol magadnak széket (kerekesszékesként) vagy babakocsisofőr vagy.  

Tehát:
Te felugrasz egy buszra. Megnézed a menetrendet, megváltod a jegyet/bérletet, odamész a megállóba és felszállsz. Ha van ülőhely, leülsz, ha nincs, állva utazol. Néha az én helyemen, ami nem gond, ha nekem épp nem kell. Jelzel, leszállsz. Tömött járaton persze ez mind egy kicsit nehezebb mutatvány. 

Én kitalálom, hova akarok menni. Kinézem a megfelelő megállót, ahova kerekesszékkel oda tudok menni. Megnézem a weblapon/appban, hogy azon a vonalon mikor jár akadálymentes busz és remélem, tényleg ilyen busz fog jönni. Nincs mindig így.  

Jön a hoppá: még akkor is előfordul hiba, amikor előre megkérem a szolgáltatót, hogy akadálymentes buszt küldjön ekkor-és-ekkor: minden telefon, e-mail és visszaigazolás ellenére mégsem a megfelelő jármű érkezik. Akkor bukik minden tervem. 

De most épp van jó megálló, jó busz érkezik, indulhatunk! A buszvezető kiszáll, lenyitja nekem a rámpát, ha kell, segít felgurulni. Beállok a helyemre, behúzom a féket, becsatolom magam vagy a buszvezető segít ebben is. Rámpa felhajt, sofőr a volán mögé. Leszálláskor ugyanez visszafelé. 

Szép terv, csakhogy megint jön a hoppá:

Hoppá! Épp tele a busz és a helyemen állsz. Akkor, ha megoldható, a többi utasnak odébb kell helyezkednie. Ha nem, vagy már betelt a kerekesszékes létszám arra a járatra, hoppon maradok, míg mások még azért fel tudnak szállni – és beszorítják magukat a nekem kijelölt helyre harmadiknak.
Ez kánikulában, esőben, fagyban külön extrém kaland, már csak azért is, mert az én testem másképp működik! 

Hoppá! A buszvezető nem megfelelően tájékozott és megtagadja a beszállításom, mert szerinte az elektromos kerekesszékem az egy moped, és mopeddel nem szabad felszállni. Lehet, hogy a ténykedése közben nem figyel rám és fizikai sérülést okoz, mert nem gondolja, hogy nem érzem, nem vagy csak nehezen mozdítom a lábam, kezem. 

Hoppá! Az utastársam nem figyel rám és ő okoz sérülést nekem, vagy kárt tesz a kerekesszékemben. A kerekesszékben, aminek a segítségével ki tudok mozdulni. Amit megjavíttatni nem egyszerű vagy olcsó. Mikor szorultál be utoljára a négy fal közé, mert valaki rálépett a lábadra?  

Egy járaton sok-sok álló- és ülőhely van, de kerekesszékes ha van, csak egy, ritkán kettő. Én nem tudok hátrébb vagy beljebb menni, állva, kapaszkodva utazni, míg a járóképes embereknek ez jóval könnyebb. És a koffereket, banyatankokat, facsemetéket is könnyebb áthelyezni máshová a nekem fenntartott helyről, mint engem feltenni a kalaptartóra! 

Nagyjából ugyanez áll babakocsira, a kicsi utasnak szintén a kocsi a biztonságos ülés, saját fékkel és biztonsági övvel, valamint személyzettel, akik bár könnyebben ugratnak fel, azért néha nekik is elkél a segítség! 

Ott vannak még a rollátorosok (ez egyfajta guruló járókeret, járássegítő eszköz, van rajta fék, ülőke, néha kosár is), ők sem tudják hirtelen zsebre tenni a járgányt vagy állva, kapaszkodva utazni. Néha ők is a kerekesszékes helyre csatolják be magukat, ha nincs jobb lehetőségük. 

Mi, kerekeken járók: kerekesszékesek, rollátorosok, babakocsisofőrök arra kérünk, ha mi is jövünk, figyelj ránk és segíts, hogy minél egyszerűbben, biztonságosabban és gyorsabban tudjunk fel- és leszállni, a helyünket elfoglalni – hogy ne legyen több „hoppá”! 

Kerekes Hilda írása

És tegyük hozzá, szállnak le utoljára. Sőt, nemcsak a kerekesszékeseknek, hanem az időseknek, családosoknak és mozgáskorlátozottaknak is lehetősége van mindenki előtt mintegy 10-15 perccel beszállni a gépbe. Bosszantó, nem érthető? Nézzük a MIÉRT?-et: 

A légiközlekedés, a társaságok információival ellentétben sose volt, és a mai napig nem akadálymentes, senki rászoruló számára. A helyszűke, ami egy utasszállító repülőre jellemző, jelentősen korlátoz bárminemű teljes akadálymentesítést, de mivel a társaságok profitját jelentősen megcsorbítaná az esetleges extra helyek létrehozása, nem is érdekeltek benne.  

Az utazás kerekesszékkel többszintű kihívás.
A gépbe beszálláskor megszűnik a kontrollod a világot jelentő segédeszközöd felett, nem tudod, hogy fognak vele bánni, mi megy tönkre rajta, egyáltalán megérkezik-e a következő állomásra?!
A légitársaságok csak korlátozottan felelősek a feladott gyógyászati segédeszközökért, a maximális kártérítés összegét a más poggyászokra is érvényes összegben határozták meg. Egy komolyabb kerekesszék ára akár több millió Forint is lehet, de ha elveszik vagy megsérül, a kártérítés maximum 600.000 Ft-ig lehetséges, persze ez is csak több nehézsúlyú szkandermeccs lejátszása után.  

Hogyan is történik akkor egy beszállás, ha saját kerekesszéket használsz?
A segítségnyújtás ebben nem a légitársaságok feladata, a repülőterek alkalmaznak külön cégeket a rászoruló utasok igényeinek kielégítésére. Így repülőterenként változó a szolgáltatás színvonala. Ebben a budapesti légikikötő kifejezetten jó értékeléssel bír.   

Nem utazhatsz a gépen a saját kerekesszékedben. Beszálláskor egy kifejezetten a gép méretéhez igazított kerekesszéket hoznak, és abba kell átszállni, vagy segítséggel átemelni az utast. Ha át kell emelni, ehhez az utast több hevederrel rögzítik, hasonlóan Hannibal Lechter-hez a Bárányok hallgatnak című filmből, igazából csak a szájkosár hiányzik a teljes képhez.
Miért is szállunk be először? Nem elsősorban azért, hogy megvédjük magunkat a különféle kínos testhelyzetek nyilvános szerepeltetése elől (hol ez-hol az néha kilóg, kibuggyan…). Hanem a legfontosabb, hogy a segítőknek a repülő folyosóján éppen csak elférő speciális széket, úgy ahogy betolták, ki is kell húzniuk a gépből, ami ugyebár úgy nem lehetséges, hogy több százan állnak mögöttük egy olyan keskeny helyen, ahol ők is alig férnek el.
Hát ennyi! 

Van olyan eset is, hogy több géppel utazol valahova, és az átszálláskor a szűkös idő miatt nem ér az utas oda beszállás előtt negyedórával. Ilyenkor a kerekesszékes utas száll be utoljára.  

Kiszálláskor pedig ez visszafelé játszódik le. A kerekesszékes utas utolsóként hagyja el a gépet, sokszor hosszú percekkel, de van, hogy akár háromnegyed órával mindenki után. A Covid utáni munkaerőhiány sajnos a reptereken is észrevehető, ezért nincs megfelelő számú személyzet, aki a hirtelen megnövekedett utasszámot ki tudná szolgálni, és várnunk kell. 

Összefoglalva, repülni lehet, sőt akit egyszer a kerozin szaga megcsapott, az utazni is fog amíg bírja, de mindig fel kell készülnünk, ismernünk kell a folyamatot, valamint a jogainkat is, ha bármi történik az utazás során. 

Köszönet Borsodi Zoltán nagytapasztalatú egyesületi tagunknak a leírásért!

Tolószék vagy kerekesszék? Tök mindegy, gondoljátok sokan, hiszen mindkettőben olyanok ülnek, akik nem tudnak járni. Így aztán a szóhasználat is hol ez, hol az, jó nagy kavarodást okozva azonban az ehhez értők, sőt az azt használók körében. 

Merthogy a tolószék kérem az, amit tolnak. Vagyis ez gyógyászati eszköz, önállóan nem lehet használni, akit beleültetnek, azt valakinek tolnia kell. Mert egyszerűbb, gyorsabb így célt érni az adott személlyel az őt gondozónak. Leginkább egészségügyi intézményekben láthatod, pláne amerikai filmekben, ahol mindenkit ezzel tologatnak a kórházas sorozatokban, akkor is, ha járni tud. De ezzel találkozhatsz a reptereken akár, anyukámat is egy ilyenbe nyomták bele, amikor magyarul próbálta megértetni magát Svájcban. Megkérték, üljön egy tolószékbe, és eltolták oda, ahonnan a gépe indult, egyszerűbb volt. 

A kerekesszék azonban aktivitást feltételez, hogy azt ne mondjam, a fő vesszőparipánkat, az önálló életvitelt teszi lehetővé. Mozgássérült emberek használják, közlekedési célra, mindenhol és mindenhova: dolgozáskor, buszon, kiránduláskor, sportoláskor, moziban, bárhol…. Kisebb is, mint egy tolószék. Lehet kézzel hajtani, lehet elé fogni motoros paripát, és lehet elektromos is, ami azonban már nagyon súlyos jelenség, mintegy 100kg. Az elektromos kerekesszéket azonban nem kell kézzel hajtani, motorja van és többféle módon működtethető, akár fejjel is. 

Külön kategória a vadócoké, akik aktívan sportolnak, ezért speciális sport-kerekesszékük van, amivel akár rögbizni, kosarazni, vagy bicajozni tudnak – “nem középiskolás fokon”. 

Csak összefoglalva: a tolószék/tolókocsi passzivitást feltételez. Ha ezt használod a kerekesszékre, az bántó a fogyatékossággal élőkre nézve, hiszen ők a legkevésbé sem passzívak. 

A kerekesszék épphogy az aktív élet velejárója akkor, ha amúgy mozgássérültséged okán nem tudsz két lábon szaladni, de ugyanúgy élsz, mint bárki.

Pataki Veronika írása

Tudtátok, hogy a siketeknek, hallássérülteknek segítségül szolgáló jelelő nyelv angolul, németül, magyarul, vagyis minden egyes nyelven létezik?? Vagyis másként jelel egy japán, egy magyar, egy finn vagy egy amerikai siket. Sőt, van egy külön nemzetközi nyelnyelv is,  a Gestuno nyelv, bár ez hasonlóan nehézkesen tud teret nyerni, mint az eszperantó.  Sőt-sőt, a jelnyelvnek nyelvjárásai is vannak, csak Magyarországon összesen hét nyelvjárást különböztetünk meg! Nyelvcsaládok, eltérő nyelvtanok, szórendek léteznek. Na és a fő sőt, hogy van jelnyelvi szleng is. 

Mindennek így elsőre annyi értelme van, mint a németben a der/die/das-nak, vagyis, hogy saját életüket önként bebonyolítsák. Ezek a nemzeti jelnyelvek azonban ugyanúgy természetesen alakultak ki, mint a beszélt nemzeti nyelvek, vagyis nincs magyarázat erre a bábeli zűrzavarra sem. 

A jelnyelvek közös alapja a mozdulattal felidézett történés, valaminek a jellemző mozgása, alakja (pl. kavar: főz, hajó, bölcső-ringat, szül, születik-új). Azt se tudtátok ugye, hogy jelnyelvben sokkal egyszerűbb kifejezéseket használnak. Például a Holnap majd elmegyek a boltba és veszek tejet, kenyeret mondat jelnyelvi fordításban ennyi: holnap fog menni vesz tej, kenyér. 

A jelelésnek természetesen vannak fontos szabályai: törekedni kell a jel pontos kivitelezésére és fontos a gesztikuláció, mimika és testtartás. Szokás, hogy a jelelők a jobb megértés érdekében néma artikulációval kísérik jelelésüket. Ezt sem mindegy azonban hogy teszik: a megszokottnál lassabb beszédtempóra van szükség, vigyázni kell, nehogy a túlartikulálás hibájába essünk, és mindig a jelelést kísérő beszédről lehet csak szó. 

És még valamit jól jegyezzünk meg: nem „mutogatunk”, hanem jelelünk!

Pataki Veronika írása, Koltai Krisztina szakmai ellenőrzésével

Úgynevezett csendes órákat a különféle üzletek, állatkertek szoktak szervezni autista embertársaik számára, illetve akad  néhány autizmusbarát rendezvény is. Ezek egyik fő vonzereje az, hogy kikapcsolják azokat a hangjelzéseket, amik feleslegesek és a világítás tompításával, egyéb ingerek csökkentésével igyekeznek kedvezni a célcsoportnak: autistáknak, segítőiknek, szeretteiknek.

Az autisták nagy része szenzorosan túlérzékeny: a mi érzékszerveink szűrő nélkül kénytelenek befogadni mindent, ami látható, hallható, tapintható, szagolható, ízlelhető – minden napunk “érzékek koncertje” maximális hangerőn. Ráadásul ott van egy csomó váratlan esemény is: valaki megérint, nagyon közelről, szemkontaktust keresve beszél hozzád, az amúgy is zűrös zenét folyton megszakítja valaki, hogy közöljön valamit a bolt dolgozóival vagy a vásárlókkal. Elkezd bömbölni egy gyerek, aztán még egy… megszólal egy-két borzalmasan hangos csengő, telefon a vonalkódolvasók pittyegése, a kasszák zörgése mellett, az okoskasszánál valaki nem jól csinál valamit, ezért az is hangjelzést ad…

Vásároltál már úgy, mint egy autista? Próbáld ki, itt ez a remek video, Asperger Plusz YouTubernek hála magyar felirattal:

 www.youtube.com/watch?v=JIEP3xxQpnU       

Rémes minőség, mind a hangorkánt, mind az egyre rosszabbul látható képet tekintve, ugye? Ez mind szándékosan van így: valójában nagyon jó szimulációja annak, amit az autisták időről-időre, például egy bevásárlás alkalmával átélnek. Túlterhelt idegrendszerrel nagyon nehéz véghezvinni ezt az amúgy egyszerűnek gondolt feladatot, ezért megesik, hogy megszakítjuk a vásárlást/rendezvényen részvételt és magunk vagy segítőnk segítségével menekülőre fogjuk…

Hasonló okok miatt nehezebb a számunkra egy állatkerti séta, egy koncert, egy filmvetítés vagy például várakozás egy intézményben. Más miatt is nehéz az autistáknak és segítőiknek a zajos, zűrzavaros nemautista világban: viselkedésünk, reakcióink eltérnek a megszokottól és ugyanakkor sok téves információ kering a világban rólunk – ez pedig másokban gyakran félelmet kelt, emiatt akár tettlegességig menően is bánthatnak minket, kísérőnket.

A csendes órák az autisták számára is élvezhetővé vagy legalábbis kevésbé kellemetlenné teszik ezeket az élményeket és mivel ezidő alatt főleg a mi részvételünkre számítanak, kevésbé bámulnak meg, ha nem keressük a (szem)kontaktust; vagy füldugót/fülvédőt, színezett üvegű szemüveget viselünk, esetleg autipikusan viselkedünk, például dülöngélünk, rázzuk a kezünket, különféle hangokat adunk ki. Ha megfelelően képzett a személyzet, egy váratlan túltöltődés, meltdown kezelésében is tudnak segítséget nyújtani például biztonságos, csendes elvonulásra alkalmas helyre való kíséréssel.

Érdekes mellékhatása a kezdeményezésnek, hogy nemautisták is nagyon üdvözlik a lehetőséget és élvezik a csendes órákat.

Ismerd meg az autizmust a következő oldalak valamelyikén:

www.facebook.com/autistavagyok/ 

www.youtube.com/user/autistavagyok

www.facebook.com/aspergerplusz/

http://aspergerplusz.wordpress.com

www.nemadommagam.blogspot.com

“Kezdő” családoknak is hasznosak az alábbi linkek:

www.facebook.com/szivarvanyszemuveg/

www.facebook.com/marsalapitvany/

Köszönet egyesületi tagunknak “Anthea Aspie”-nek az érzékletes leírásért!