Fogat mosni művészet. Legalábbis béna ujjakkal. Anno a rehabon komolyan kételkedtem benne, hogy képes leszek elsajátítani egy új fogmosási technikát. Nem is akartam tudomásul venni, hogy nem fog már úgy menni, mint a baleset előtt. Nem akartam szembenézni a veszteséggel, ami ért, pontosabban fogalmazva, nem volt elég erőm szembenézni vele. Túlságosan fájt. Megvetettem az új helyzetet. ’Legyen már vége!!! Ébredjek már fel ebből a rossz álomból!!!’ Gyűlöltem, ami megtörtént, ordítottam, toporzékoltam. De csak magamban, elfojtva, nem tudatos szinten. A külvilág felé azt mutattam, minden rendben van, bírom, kezelem, erős vagyok. A fenéket. Becsaptam magamat is, másokat is.
24 év telt el azóta, és csak most kezdek komolyabban szembenézni vele. Mármint érzelmileg. Nem tudom, hogy miért éppen most. De már képes vagyok leírni az egyik fájdalmas fogmosós élményemet is. Egyébként az új technika az, hogy a két tenyerem külső éle közé szorítom be a fogkefe szárát, a többi már ugyanaz. A fogás, szorítás képességének hiánya azonban, mint már oly sokszor, ismét megkeserített a minap.
Magasított az íróasztalom, hogy a kerekesszékkel is aláférjek. Azon várt két félig teli műanyagpohár víz, a tetejükön keresztben a fogkefém, rajta egy adag kinyomott fogkrém. Az utóbbit elvenni onnan, na az a művészet. Labilis, mint állat, akár a marokkó-mikádó játék gyerekkoromban. Csak ez most a valóság, abból is a nyomorúságos fajta. Szóval, ráfogtam a fogkefére, persze, hogy elugrott, és függőlegesen landolt az egyik pohár szélén, a fejével tartva magát. A fogkrém, hála az égnek, függőlegesen is rajta maradt. És kevés masszát kenve a pohár oldalára, sikerült a tenyereim közé kaparintanom.
Fogmosás megtörtént. Fogkefét egyik pohárba belepotty. A másik pohárból gondoltam hörpinteni az öblítéshez, majd a fogkefésbe kiköpni azt. Ehhez le kellett bűvészkednem mindkét poharat a kerekesszékem asztalkájára, tíz centivel lejjebb a kiindulási helyüktől. A lakkozott asztalkán baromira csúszkált a könyököm a thermo felsőmben, győztem stabilan megtámasztani őket. Egyik pohárra két kézzel ráfog. Nem elengedni egyikkel sem, különben leesik! Az áthelyezés elindult, erőteljesen koncentrálva a könyökömre, a csuklómra. De a jobb karom elakadt, valamiben elakadt! Csak egy tetraplég tudhatja, miről beszélek most: a felsőm bolyhai elakadtak az íróasztal szélének a szálkáiban! Ilyen nincs! Könyök, csukló külön már nem mozdulhat! Mi legyen? Fogalmam sem volt, mennyire akadtam be! Megkockáztattam, hogy mindenestől az asztal széle felé mozdulok, hátha kiakadok. Szerencsére kiakadtam. Leejtés megúszva, hadművelet sikeresen befejezve. De lelkileg is kiakadtam. Fájt a bénaság. Percekig. Aztán továbbléptem.