Még nem is végeztünk a Covid járvánnyal, már itt egy háború a szomszédban.
Történelemkönyvben élünk.
Mindez a lelkekre is hat, méghozzá elképesztő mértékben. A legrosszabb, hogy ennek igazából nem is vagyunk tudatában. Nem tudjuk miért vagyunk szokatlanul letörtek, szokatlanul izgatottak, mi ez a szívdobogás reggel-délben-este, miért szakítunk meg kapcsolatokat indokolatlanul, miért viselkedünk úgy ahogy nem szoktunk, miért büntetünk másokat saját frusztráltságunkkal?
Minden nagy leképeződik kicsiben.
Minden rossz megjelenik otthon, a kisközösségekben is.
Mindez oda vezetett, hogy mára sziszifuszi munka egyben tartani közösségeket. 

MIÉRT?
Nincs igény egymásra? De van! Mindennél jobban van.
Nem akarunk találkozni? De akarunk, szükségünk van másokra, nem akarunk egyedül lenni.
Elbújunk az online térben? El! De ki is akarunk törni, ülni akarunk a kávézóban, az iskolában, a munkahelyen.
Elegünk van a túl sok információból, történésből? Elegünk! Mégis kell mindig az új, vágyunk másra, mint a Covid és egyéb félelem. 

Sok az ellentétesen ható erő, sok ez mindenkinek, össze vagyunk zavarodva. 

Mi is szervezzük a jobbnál-jobb programokat a BeFogadó közösségi terünkben, próbálunk a normális életben is megmaradni, és megtartani.
Igény van rá, hiszen nagyon sokan jelentkeznek egy-egy eseményre, saját tagjaink és meghívott külső vendégek, érdeklődők. “Érdekel”, “ott leszek” visszajelzéseket nyomnak a Facebookon.
Mi pedig úgy készülünk: odamegyünk jóval előbb, berendezzük a termet, székeket cipelünk, asztalokat húzogatunk, szellőztetünk, rámpát rakunk az ajtóhoz, kitárjuk a százéves nagykaput, teát főzünk, sütit viszünk, üdítőt cipelünk, popcornt pattogtatunk, poharakat teszünk ki, szalvétát hajtogatunk……VENDÉGEKET VÁRUNK.
Szívből.
Mára 42-en jelezték, hogy “érdekel”, mára meg 23-an. De jó, 14-en az “ott leszek” gombot is megnyomták, akkor biztosan jönnek! Repdesünk. Minden kész, a terem tele van a szívünkkel, az előadók is érkeznek, ők is sokat készültek.

De csak majdnem vannak ott az emberek.
Nem is jelezték, hogy közbejött valami, ne készüljünk, ne tegyük bele megint a lelkünket. Azt a lelkünket, amit nekünk is megterhel Covid, háború, magánélet, munka…

Az a félelmem esténként álmomban, hogy szétesik a világ. Szétesik kívül-belül szétszaggatott emberekre, szétesnek a közösségek, és egyedül maradunk mind magunkkal és a szétszaggatott lelkünkkel. 

Most tényleg hagyjuk ezt?!
Vagy elmegyünk a közösségekbe, felvesszük a fonalat és folytatjuk az életet??
DÖNTSÜNK MOST!