Archívumok

Szeretem a változásokat

Akkor életemnek ez a szép, kicsit nehéz szakasza is a végéhez ért. Amikor nyár végén elkezdtem, őszintén mondom, nem gondoltam, hogy ezt is megcsinálom. Sok esztendővel ezelőtt, még javában otthon voltam, amikor TV-ben riportot adtak le révészekről. Néhány éve megismerkedtem Blum Tündével. Ő tett említést a révész képzésről, s már ekkor megígérte, amint tudomására jut a képzés, szólni fog nekem. Már terveztem a gimnáziumba történő beiratkozást, amikor jött Tünditől az oly várva várt infó: indul a képzés! Köszönök Neked is Tündi mindent, amit értem tettél, teszel! Nem hittem volna, hogy egyszer azt mondhatom majd, révész lettem. Ám mint több más dolog, ami nem várt módon megtörtént velem, ez is valóra vált.

Kezdetben rengeteg nehézséggel kellett szembenéznem. A három hónapon át tartó, heti két képzési nap sem tett túlzottan boldoggá, ahogy az sem lendített ezen az érzésen, hogy mindez Budapesten fog megtörténni. Tudtam, a vasúton vágányzár van érvényben, ezért csak két vonat maradt, amely számomra számításba jöhetett. A Pécsről reggel hat előtt induló, és a Budapestről késő délután, öt előtt jövő szerelvények. Ezekről nem kell vonatpótló buszokra átszállni. Aztán jöttek a grátiszok: súlyos mozgássérülten nem mehetek ilyen hosszú útra egyedül, fenn a fővárosban hol és kivel leszek a képzés két napján? Szóval, ekkor azt éreztem, ez nekem nem fog menni. Már majdnem feladtam, amikor Alexa tanácsára hallgatva gondjaimat a Mindenségre bíztam, s hagytam, ha már nekem nem megy a megoldás, hadd segítsenek mások.

Csodálatos módon egyik jobb ötlet jött a másik után, s hozzá több segítség is járult. Amikor augusztus 8.-kán fenn jártam a felvételin, két ÖNÉ tagot is megismerhettem. Ungvári Györgyit és Renner Erzsébetet. Kettejükből és egy pszichológus hölgyből állt a felvételi bizottság, ahol megfeleltem! Köszönet Dudás Vikinek az akkori felkísérésemért, hisz nélküle mindez nem sikerült volna!

A segítségek sorában egyszer csak érkezett a Mozgássérült Emberek Önálló Élet Egyesületének felajánlása, melynek értelmében kaptam szállást, étkezést, személyi segítőt! Köszönöm szépen az ÖNÉ.-nek, hisz ez sem ment volna nélkülük, ahogy a Budapest városában való közlekedést sem mertem egymagamban elvállalni, így Dér Gábor fuvarozott és tette mindezt rendkívül kedvesen, segítőkészen!!! Örülök, hogy megismerhettelek és köszönök szépen mindent!

Ekkor mindössze azért izgultam, kik lesznek kísérőim a heti rendszerességgel történő utazásaim alatt. Vadul kerestem őket, de hiába minden erőfeszítésemért, nem jött szervezetten velem senki. Cefetül féltem, hogy most mi lesz a több mint három órás út alatt, de képzeljétek el, a Jó Isten ismételten velem volt, s nem hagyott el egyszer sem!!! A három hónap alatt, hiszitek vagy sem, pár alkalommal mentem egyedül, amúgy mindig voltak olyanok a vonaton, akiket ismertem! Szívesen segítettek pár falatot enni, pár kortyot inni. Ellenkező esetben pedig kénytelen voltam vadidegeneket ezekre megkérni, lássatok csodát, ha nem is rendszeresen, de ezt is megtettem! Dicséret illeti a MÁV minden dolgozóját, hisz mindvégig kedvesen, szolgálatkészen segítettek!!! A másik ilyen Isteni segedelem a három hónap alatt tapasztalható kellemes időjárás volt! Aki picit jobban ismer, jól tudja, ha nem muszáj, akkor én bizony esőben nem megyek sehova. Azonban itt tudtam, ha esik, ha fúj, mennem kell, hisz a képzés nem vár rám. Egyszer sem esett semmi és igazából hideg sem volt, ami lássuk be, egyáltalán nem véletlen!!!

A képzésre a MEREK.-ben került sor. Ez az intézmény egyedülálló hazánkban. Itt folyik közép és szakiskolai képzés úgy, hogy együtt járnak ép és sérült gyerekek. Az épületben két szinten vannak elszállásolva a fiúk és lányok. Mindezt abból az okból írom le, mert itt töltöttem az időmet a képzéseken kívül, meg hát ide szerettem volna bekerülni, beilleszkedni hat évvel ezelőtt, de nem sikerült. Balga-butusként azt vártam volna el anno tőlük, amit otthon kaptam, ám most már tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy elkényeztettek. Akkoriban három hét után hazaköltöztem. Sokan megismertek a régiek közül, még több új és végtelenül kedves ismeretségre leltem szert, de mit mondjak, nem sok minden változott azóta sem. Segítettek, volt hol nyugovóra térnem, meg fedél a fejem felett, viszont elég, ha annyit mondok, most sem szeretnék itt lakni. Nagyon szépen köszönöm a lányrészlegen dolgozó segítők asszisztenciáját!

A képzésen huszonegyen vettünk részt, az ország több tájáról érkeztünk. Másban is voltak közöttünk eltérések ám mindezek dacára már az elején remekül összekovácsolódtunk. Kevés kivételtől eltekintve szerettük, élveztük az előadásokat. Kezdetben többször értetlenkedtünk, hogy ezt-azt miért kell hallgatnunk, majd később megértettük, a jövendőbeli partnereink minél jobb, teljesebb körű kiszolgálása a nemes cél! Akadt néhány olyan előadás, amelyiken nem voltam képes magamon uralkodni, s bizony beszóltam az előadónak, ám nem ez volt rám jellemző.

Mindenki jó kapcsolatot ápolt a mindenkivel, ott segített, ahol és amiben tudott, ami el is kélt a társaságban, hisz többen is rászorultunk valamilyen segítségre. Mindenkire emlékezni fogok, de szívemben kitüntetett helyet foglal el Ibolya, Tündi, Zoli, Szabi és Béla! Soha nem fogom elfelejteni az előre nem igazán tervezett közösködéseinket, ahol mindig rengeteget beszélgettünk, nevettünk. Szerettem Veletek együtt lenni ezeken az okos tevékenységekkel teli hétvégeken!!! Szeretem azokat a változásokat, amelyek a képzésnek köszönhetőek! A türelmet, a megfontoltságot, a bátorságot és nyitottságot egyaránt! Sokak véleménye szerint nagy tettet hajtottam végre, amikor egyedül nekivágtam ennek a kalandnak, de komolyan mondom, kellett ez nekem, mert most már magától értetődően utazom a vonaton, sokkal szívesebben kérek idegenektől segítő kezet és bízom abban, még többeket fogok majd életük legnehezebb időszakán átsegíteni!

Elérzékenyült az érzékenyítő

Minden vélemény számít!

„Rossz érzés volt rászorulni a másik segítségére!” – hangzott el egy kilencedik osztályos tanuló szájából.

Szemléletformálásnak vagy érzékenyítésnek hívják azt a tevékenységet, amikor fogyatékossággal élő személyek hivatalos keretek között találkoznak egy-egy ép embercsoporttal és mesélnek az életükről, mindennapjaikról. A személyes beszélgetések tabukat, előítéleteket döntenek meg, félelmeket oszlatnak szét a fizikailag ép emberekben a fogyatékossággal élő társaikat illetően.

Ezért is végzem sok sorstársammal ezt a nemes feladatot, mely egyben komoly felelősséggel is jár, hiszen nem mindegy, milyen kép alakul ki a fejekben az első személyes találkozás során. Jómagam 2006-ban kezdtem el hivatalosan érzékenyíteni, amikor egy házaspár barátom célzottan erre pályázott és nyert is. Számos bajai (a szülővárosom) és környékbeli közép- és általános iskolába, valamint óvodákba mentünk beszélgetni a kísérőmmel, legtöbbször osztályfőnöki óra keretében. Eleinte féltem és izgultam, de aztán úgy vettem észre, sokaknál leomlott a félelem és a tanácstalanság fala. Számomra rengeteg önismeretet adott, mert komolyan el kellett gondolkoznom a nekem szegezett kérdéseken, mindenképpen hitelesen szerettem volna válaszolni. Élveztem!

Az évek során egyre szélesedett az érzékenyítettek köre: az óvodákon és iskolákon felül egyetemekre hívtak meg minket, felnőttképzésekre és munkahelyekre, pl. a helyi buszvállalat összes sofőrjéhez, sőt, az a megtiszteltetés is ért már, hogy egyik szilveszter éjjel egy pár perces élőinterjút követően visszaszámolhattam Pécs főterén az óriási embertömeg előtt álló színpadon.

Az a legjobb, amikor oda-vissza záporoznak a kérdések, de sokszor futottam már bele hallgatag osztályba. Rengeteg speciális aspektusa van az életünknek, ezért örülök a kérdéseknek, mert akkor tudom, hogy az aktuális hallgatóságot mi érdekli velem kapcsolatban a leginkább. Ha némán ülnek velem szemben, akkor is sokat tudok magamról beszélni, de olyankor aggódom, hogy vajon csak nem mernek kérdezni, vagy nem is érdekli őket a mondandóm?

Bevallom őszintén, a közelmúltban már kevésbé vonz a hivatalos érzékenyítés. Nekem is szükségem van pozitív visszajelzésre, a passzív hallgatóság elcsüggeszt. És egy idő után beleuntam abba, hogy ugyanazokat a dolgokat mesélem el magamról újra és újra, ezért, hogy ne bántsak meg senkit, kevesebb felkérést vállalok el. Ha nem megy szívből, őszintén, akkor ezt óhatatlanul is megéreznék a velem szemben ülők. Ezt tiszteletlennek vélem, így nem tagadom, jelenleg vannak nálam erre alkalmasabb és lelkesebb fogyatékkal élő személyek is. Imádtam csinálni, de elteltem vele. Valószínűleg kiégtem. Igen, még mi is kiéghetünk, ebben sem működünk másképp.

Ezért is készültem teljesen másképp egy olyan érzékenyítésre, amit régóta megígértem, és én nem szeretem megszegni az ígéreteimet. Egy elsős gimis osztályba hívtak el, és társamul egy vak barátomat, Annát szerveztem be. Egy ideje osztom már azt a meggyőződést, hogy ismereteket átadni interaktívan a leghatékonyabb és egyben a legélvezetesebb is. Annával közösen feladatokat találtunk ki, melyek belekóstoltatnak a mindennapi életünkbe. Mára úgy vélem, nem is várható el senkitől, hogy teljesen ismeretlen embereknek azonnal mély kérdéseket szegezzen. Tudtam előre, hogy egy esetleges megszeppent légkörben nem lesz kedvem mesélni magamról, így pár perc bemutatkozás után bedobtuk őket a mélyvízbe: máris csoportfeladatokat kaptak, hogy ne legyen idejük a felénk való gátlásaikkal foglalkozni.

Nagyon jól esett, hogy készségesen belevetették magukat a feladatokba. Eltűnt a némaság, a megszeppenés, győztük túlkiabálni 24 tini mérsékelt hangját. „Rossz érzés volt rászorulni a másik segítségére!” – hangzott el egy kilencedik osztályos tanuló szájából, miután megélte, milyen az, ha más eteti az embert. Ekkor könnyekig hatódtam. Nagyon örültem, hogy nekik csak pár percig kellett megtapasztalniuk, de úgy látszik, ennyi is elég volt átérezni. A kiszolgáltatottság az egyik legkevésbé elviselhető jelenség az életünkben. Sajnos, előfordul, hogy visszaélnek vele.

Anna pedig akkor érzékenyült el, amikor felolvasta az egyik csoport, hogy szerintük milyen érzésekre vágyik egy fogyatékossággal élő személy, hogy jól érezze magát az életében. És az egész osztállyal együtt konstatáltuk, hogy bizony kivétel nélkül minden ember hasonlókra vágyik, tehát lelki szükségletek terén nincs semmi különbség a sérült és az ép között.

Úgy éreztem, átment az üzenetünk. Kedvelem Annát a talpraesettsége, vagánysága, humora, pozitív életszemlélete és érett, felelősségteljes hozzáállása miatt. Azonban most én éreztem magam felelősnek őérte, mivel én kértem fel arra, hogy legyen a társam az érzékenyítésben egy számára teljesen ismeretlen helyszínen. Ezért kimentem a vonata elé a vasútállomásra, és én voltam kettőnk szeme. Jóvoltamból rossz buszra szálltunk, de nem zavartatta magát egy kis kirándulás miatt. Visszafelé megbeszéltük, hogy beülünk valahová ebédelni és beszélgetni egy kicsit. A nap sikerén felbátorodva szándékosan egy olyan éttermet választottam, ahol korábban negatív élmény ért: nem akarták, hogy ablakhoz üljek – arra tippeltem magamban, hogy nekik gáz lett volna egy mindenki számára látható kerekesszékes vendég.

Aznap, habár üres volt az étterem, ismét megpróbált egy pincér eltessékelni az ablaktól, de nem hagytuk magunkat. Helyet foglaltunk, és hála a jó égnek, egy másik, szociálisan érzékeny férfi szolgált ki minket. Egy nem látó és egy nem mozgó ember nem tudja összevágni magának az ételt, de ő, dilemmánkat hallva, kérés nélkül felajánlotta, hogy a konyhán szívesen felaprítják! Eme pici kedves gesztus által nem kellett lemondanunk a kívánt finomságokról. Közben Anna töltött nekem vizet többször is az asztalon lévő kancsóból és a végén ő segítette fel rám profin a kabátomat. Visszakísértem a vonatához, én meg buszra szálltam. Jól kiegészítettük egymást mind a „munka”, mind a „lazulás” terén.

Másfél órát tölthettünk el egy csodálatos gimis osztály körében. Ennyi idő alatt csak egy pici szeletét kóstolhatták meg életünknek, ám pár nappal később osztályfőnökük csokorba szedte és elküldte nekünk a nebulók visszajelzéseit, amiből nagy örömünkre az derült ki, hogy célt ért a küldetésünk! Be is másolok ide párat:

„A feladatoknak köszönhetően át tudtuk érezni és bele tudtunk gondolni, hogy milyen az életük, de jó volt látni, hogy nem a negatív oldalát nézik a dolgoknak.”

„Jó volt, hogy bepillantást nyerhettünk a sérült emberek életébe, és hogy nem áll meg az élet, az egész hozzáállás kérdése.”

„Nagyon örülök, hogy részt vehettünk ezen a programon, mert nagyon jól megtapasztaltuk, hogy milyen egy sérült ember élete. Tetszett, hogy játékosan mutatták meg nekünk mindezt. Nagyon szimpatikus volt a két hölgy, és örülök, hogy megismerhettük őket.”

„Nagyon jól éreztem magam és nagyon érdekes volt. Kedvesek és jókedvűek voltak. Először azt hittem, hogy minden nagyon nehéz nekik, és szinte semmit sem tudnak csinálni, de rájöttem, hogy igenis sok mindent tudnak csinálni és nem kell mindenről lemondaniuk. Nagyon jó volt találkozni!”

„Nekem nagyon tetszett ez az óra. Nagyon jó volt látni, hogy pozitívak voltak és egyáltalán nem sajnáltatták magukat. Annyira aranyosak és viccesek voltak! Hihetetlen, hogy milyen erősek! Szinte mindent megoldanak, hogy azt tudjanak csinálni, amit szeretnének, annak ellenére, hogy sérültek. Nekem példaképek lettek!”

Köszönet és hála nekik, tanáraiknak, Annának, a Kerek Világ Alapítványnak, akik a rámpát biztosították az iskolába való bejutáshoz, a kedvenc egyesületemnek, a People Firstnek, és nem utolsó sorban a Jóistennek!

Otthon, emlékek, érzések

Minden vélemény számít!

Nyáron, amikor még ezerrel tombolt a hőség, telefonon beszéltem Zsuzsival, akit immár két éve ismerek. Egyszer csak azt kérdezi tőlem:
-Mit szólnék ahhoz, ha ő és párja András, egy szép őszi napon autóval elvinnének haza, a faluba!?
Andrást kicsit később ismertem meg, mint Zsuzsit, de tudtam róla, ő is a környék szülötte. A nagypapája volt a faluban és környékén a református lelkész. András még arra is emlékezett, hol laktunk és hogy mindig kinn ültem a ház előtt, s már akkor is hosszú hajam volt. Ennyi közös múlt és több együtt átélt élmény után úgy éreztem, elég, hogy igent mondjak. Aztán pár hete egy csodás őszi napon, kis izgalmak után, ugyanis tartottam attól, miképp leszek az autóba beültetve, de szerencsére egy kedves ápoló srác simán kivitelezte ezt, útra keltünk.

Ragyogó napsütésben szelte a kicsi kocsi az utat. A fák, noha még leveiktől terhesen suhantak el mellettünk, azért mindhárman egyetértettünk abban, az ősz megállíthatatlanul jön és színesre fest mindent. A földek pedig jórészt már elő voltak készítve a soron következő őszi munkáknak. Sokat beszélgettünk, rengeteget meséltem egykori emlékeimről, élményeimről, melyeket András színes, helyi jellegű ismeretei tettek tarkává. Zsuzsit lenyűgözte a táj, mivel addig ő csupán Vajszlóig járt.
Aztán hirtelen máris Csányoszrón voltunk, s a gyomromba hirtelen egy egész pillangócsapat költözött be, amelyek Sellyét elhagyva vad, izgatott táncba kezdtek. Levenyéhez értünk, s egyszerre elöntöttek az érzelmek. Ez egy nagy és szép rét, amin régen gyönyörű tölgyek terebélyesedtek, ám a nyári viharok majdnem mindet tönkretették. Ez a hely, legalábbis egy része a családom tulajdonába volt, s Anyu utolsó kívánsága szerint itt lett elszórva. Különös, hogy most már nem láttam akkorának, mint egykor, de mégis, úgy éreztem, kicsit hazatértem. Zsuzsi és András kiszállt a kocsiból, s kérésemre megnézték, jelöli-e bármi is Anyu végső nyughelyét. Semmit nem találtak, aminek örültem is, hisz Anyu ezt akarta. Zsuzsi kezében egy halovány lila kikericcsel tért vissza, s azzal nyújtotta be nekem az autóba:
-Ezt Anyukád küldi!
Ekkor majdnem eltörött a mécses, de még tartottam magam. Lassan begurultunk egykori lakóhelyemre és az emlékek, érzések kavargó elegye öntött el. Láttam a főutcát, a templomot, a paplakot és az azt körülölelő szép, új fakerítést. Aztán a szemem elé jött Mama háza, de most a kispad üresen terpeszkedett a kerítés előtt, s nem töltötte be az ismerős teret a kellemes beszélgetés zaja. Két éve nem jártam Kákicson, de őszintén megmondom, számomra nem sokat változott, legalábbis, ami a külsejét illeti! Ahogy végigpásztáztam a házsoron, ahol Mama háza áll. hát végtelen szomorúsággal töltött el annak a tudata, hogy bizony a többség már nem él.

A buszmegállóban láttam egy-két régi ismerőst, majd ezután befordultunk abba az utcába, amelyikben az a két ház áll, ahol felváltva éltem 42 éves koromig. A szívem a torkomba, majd a gyomromban zakatolt és mindent éreztem egyszerre, örömöt, bánatot. Rossz volt olyan elhagyatottan látni azt a házat, ahol utolsó kilenc évünket éltük Anyuval. A másik nagy házon azt láttam, rendezett, lakott.
Elmentünk a temetőbe vezető útig, Andrásék felajánlották, hogy ők bemennek körülnézni, de megköszönve visszautasítottam ezt a szép gesztust.

Jó volt látni, hogy az út mentén él és virul minden számomra ismerős bokor és fa, amelyek mellett naponta jártam el. Visszafelé hirtelen megláttam Margit Ili nénit, aki mellett nem bírtam volna szó nélkül elmenni. András több ízben is lassított, de kértem, hajtson nyugodtan tovább, ám Ili nénivel muszáj volt pár mondatot váltanom. Ekkor értem nyugalmam megőrzésének határára és végre hagytam arcomon legurulni pár kövér könnycseppet. Jólesett egy régi, kedves ismerőst látni, érezni azt, hogy mennyire örül nekem.
Ezután lassan elhagytuk a falut, de semmi rossz érzésem nem volt a búcsú miatt. Amikor átmentünk a vasúti síneken ismét két ismerős tekert kerékpáron, az országúton, s András újfent megállt, hisz észlelte, visszafordultak. Évike és egy másik falubeli fiatalasszony volt. Évike megint közölte, Anyujával tervezik a meglátogatásomat, amit nem túl kedvesen fogadtam, mondván, már 5.-dik éve élek távol, ám még egyszer sem érkeztek el hozzám sem ők, sem sokan mások. Nevetve adott igazat nekem.

Mivel András Édesanyja és bátyja még mindig Vajszlón élnek hozzájuk is benéztünk egy pindurkát.
Végül célba vettük Harkányt, mert Zsuzsiék egy ott kapható finom fagyival szerettek volna erre a szépséges napra koronát tenni. Óriási adag volt, pedig mind egy-egy gombóccal beértük, s újra egyetértettünk abban, hogy idén ez lesz az utolsó adagunk. Siklóson egy hirtelen ötlettől vezérelve a kedves pár Máriagyűd felé vette az irányt. Egészen addig azt hittem, hogy a szépséges templom magasba vivő lépcsősorára, csak azok mehetnek fel, akik eleve odaszülettek. András felautózott és egyszeriben elém tárult a fenséges, impozáns templom előtti tér és panoráma egyaránt. Miután kellőképpen kigyönyörködtük magunkat, hazafelé vettük az útirányt. A Siklós és Pécs között vezető szakaszon még ajándék gyanánt olyan naplementét láthattunk, amilyent már rég nem. Az ég alja vérnarancsra, majd bíbor lilába, végül bársonyos bordóba ment át. A nem mindennapi látvány mindhármónkat letaglózta és megállapítottuk, mennyire szomorú, hogy az emberek zöme nem képes értékelni a hasonló dolgokat! Szavakat nem találok arra a hálára, amit Zsuzsi és András érdemel ezért a megismételhetetlen délutánért!!!

Szekeres Henriett

Most csináltam először….

Minden vélemény számít!

Mint azt sokan tudjátok, azokra gondolok, akik rendszeresen figyelemmel kísérik bejegyzéseimet, hogy minden pénteken vonatozok Budapestre, majd onnan szombat délután vissza Pécsre. Első alkalommal vadul kerestem magam mellé embereket, hogy ennem-innom adjanak, mivel ezekre önállóan képtelen vagyok, de sajnos nem igazán voltak jelentkezők. Akkor ez kissé bántott és félelemmel töltött el, ám mostanra minden letisztult bennem. Az egy hónapja tartó utazásaim jó részében, köszönhetően a számos ismerősnek, szervezés nélkül is voltak emberek, akik segítő kezet nyújtottak! 🙂S meg kell mondjam, roppant jól estek ezek, hisz több órán át nem könnyű minden nélkül utazni, lenni.

Múlt héten pedig két esetben is olyasmit tettem, amit még ezidáig nem. Egyedül lévén inni sem tudtam, amit reggel fél öttől délelőtt tizenegyig bírtam! Akkor elszántam magam és a MEREK udvarán odagördültem a dohányzóhoz és noha az ott segédkező ápolót akartam megkérni, nem tettem, ugyanis rendesen elvolt foglalva, így az épp odaérkező tanárnőt kértem meg, hogyha tud, segítsen innom, mert úgy érzem, menten szomjan halok. Ő természetesen vette a kérésemet és szépen megitatott!🙂 Korábban ilyent még nem tettem és azt éreztem, soha nem is leszek képes még csak hasonlóra sem, aztán a sürgető szükségletek felülírták a büszkeségemet!!! 🙂 Szombaton pedig szintén hasonló kéréssel találtam meg egy végtelenül kedves, mosolygós idős hölgyet, aki igen szívesen állt rendelkezésemre!!!🙂 Nos, a leírtakból látszik, hogy jó az ismerős segítsége, ám nem rossz az egyedüllét sem, hisz ilyeneket hoz ki az ember lányából. Szeretem az utazást szólóban, mert olyankor elnézegetem a tovatűnő tájat, miközben összeszedem a gondolataimat, nézem, elemzem az utastársaimat.🙂 És közben óriási mértékben fejlődöm, ami abból látszik, hogy már mennyire merek, tudok kérni!!! 🙂

Fordulópont