Péntek délelőtt, pécsi helyi járatra felszállás. Két ember kényelmesen egymás mellett fel tudna szállni. Valahogy a hátul jövőnek csak az az oldal jó, és ott van az a fura, csigalassú nénike a hátizsákjával.
A sofőr türelmes, mindenki türelmes. Ez sajnos ritka. Kivéve a hátul jövő, ő nyűgös.
„Tesséééék mááár meeennííííí!” – buzdítja nyafogó hangon a nénikét, majd végül mégis a mellette levő szabad útvonalat választja. Fújtat még pár méltatlankodót, aztán folytatja a beszélgetést útitársával, akivel együtt várakozott a megállóban. Az a fránya nénike még negyven sincs – de tényleg lassikán, ügyetlenkén mozog. Meg még kapaszkodik
is, meg az átlagnál gyakrabban ül le – úgyhogy néha „fenéklemez” (mini jógamatrac) vagy kis kempingszék is van nála, ha nem lenne hova lerogyni.

Természetesen nem ez lesz a bejegyzés lényege.
Hanem az, hogy a látszat néha csal.

A betegségek, fogyatékosságok nem korhatárosak – és nem testsúlyfüggők. Gyakrabban ér inzultus túlsúlyos, fiatal(osan kinéző) embert, aki fiatal és dagadt, az álljon fel és adja át a helyét… (erre megvan a remek ellenshowműsorom).
Nincs mindenkire ráírva, LED villogó kijelzővel és hangjelzéssel, hogy ő más, mint a többség vagy mint amit a kinézete alapján gondolunk róla.

De mi lehet annak az oka, hogy a nénik-bácsik az istennek se akarnak leülni, pedig olykor szemmel láthatóan veszélyes számukra a buszon dülöngélés? Mert csak a következő vagy azutáni megállóig mennek és a leszállásra rástartolni bonyolult szertartás így is, de ültő helyből még nehézkesebb. Az ajtókhoz közel eső ülések gyakran túl alacsonyak egy ilyen
mutatványhoz, nincs megfelelő (!) kapaszkodó, a megfáradt felső végtagi izmok nehezen húzódzkodnak, az alsó végtagok nemigen akarnak gyorsan felállni, az egyensúly sem az igazi…megaztán…éskülönbenis – jobb hát állva maradni.
Még jobb lenne kicsit türelmesebbnek lenni a többiek részéről… az, ha többen tudnák, hogyan kell valakit buszról le- meg felsegíteni, extra hab lenne a tortán.

Ritkán van olyan, hogy „úgy néz ki”, azaz ránézéssel megállapítható, hogy valamilyen állapot kis gazdája vagy állapotok tárháza az illető, mire lehet képes – pro és kontra. Túl- és alulbecsülhetnek az embertársak.

Számomra a legkedvesebb példa a beszédnehézséggel, beszédképtelenséggel élő, esetenként (arc)mozgásában is valamilyen fokban korlátozott embertársaké: ha nem vagy furcsán beszél, biztos hülye. (Bocs. Amúgy nem biztos, sőt és az a hülye, aki mondja.)
Ha lenne türelme az ellenfélnek kivárni-megérteni a mondandót vagy esetleg lehetőség lenne alternatív/augmentatív kommunikációs módot használni, csudajó eszmecserék jöhetnének létre.

Vagy: ültében, ahogy épp van, „tök normálisan néz ki”. Csak épp felállni, járni nem vagy csak nehezen, hirtelen elővarázsolódott segédeszközzel, segítséggel tud. Esetleg megszólal és a beszéde „olyan furcsa”.

Vagy valahogy kiderül, hogy nagyothalló/siket, gyengénlátó/vak.

Most, hogy már megvan a könyv borítója, mit teszel? Kinyitod vagy otthagyod olvasatlanul, mert nem jön be a borító?

Lehet, hogy az a nyavalyás „terepjárós” a spéci parkolóhelyen joggal teszi ki a kék igazolólapot a szélvédőhöz. Még akkor is, ha ő vezet és nem kerekesszékkel gördül ki az autóból (az is amúgy igazán szép kihívás, különösen ha rosszul van felfestve a pakolóhely és/vagy a szomszédosan parkoló jármű is akadályozza ezt). Akkor is, ha nincs még egy nyavalyás botja sem. A helyzet az, hogy a „mozgáskorlátozott” parkolót nem csak mozgásukban látványosan korlátozott emberek és segítőik használhatják – megfelelő igazolvány birtokában – , a jogosultak köre ennél szélesebb. A „terepjáró”-nak gondolt autóknak van egy fontos tulajdonsága: magasabban van az ülés, ezért jobb a tulajdonosának-utasának, könnyebben tud ki-be szállni.  Egyes gépjárművekben extra kapaszkodók vannak felszerelve. Bizony, nem fair meghúzni kulccsal a dukkót. Ha úgy gondolod, hogy a világod legnagyobb problémája az, hogy szerinted valaki csal azzal a kék kártyával, csak hogy kényelmesen parkolhasson, te meg nem teheted, nem kell önbíráskodni, rátámadni a kocsit használókra – fordulj a megfelelő hatóságokhoz.
Ha nem osztottak kék blattot, akkor pedig ne állj oda és kész. Kösz.

Akiről úgy gondolják, hogy lustaságból használják a rámpát pedig tudnak segédeszköz nélkül járni, valójában nem feltétlen lusták, olyan járási nehézségük van, ami miatt nekik könnyebb egy rámpán, mint egy lépcsőn közlekedni.
Ja, a rámpa nem biciklimegőrző ám. Az Egyesületnél többen találkoztunk már ilyen jelenséggel, hogy oda van lakatolva a bringa a rámpa korlátjához – a rámpát beszűkítve, nem lehet mellette járókerettel, kerekesszékkel, mindenféle botokkal elférni, vagy csak a korlátban biztonságosan megkapaszkodni.

Aki rollerezik, sem feltétlenül fiatalos és lendületes és menő. Néhány embernek a roller a közlekedést segítő segédeszköze. Tipegsz egyet és mintha helyben járnál – de löksz egyet és ötször akkora távot tettél meg. Ha pedig elektromos, az az igazi királyság.
Már ha alkalmasak az útiszonyok (nem elírás)…

Szóval tiszta Chokito (nem, nem a ronda és finom, hanem a): ne ítélj elsőre!

Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban páran Gyalogkakukknak becéztek (esküszöm, egy prérifarkas sem sérült meg – ok nélkül…), most viszont egyre gyakrabban tessékmármennihölgyem vagy engeddelőre/kerüldkianénit van.
Fokozatosan fedeztem fel a rámpák, korlátok-kapaszkodók világát egy-egy gonoszabb lumbágó alkalmával. A közelmúltban a jelenlegi állapotom miatt kicsit gyorsabban felfrissítettem és el is mélyítettem ezt a tudást, de vannak még terra incogniták (feltérképezetlen vidékek).
A lift nem az ördögtől való, ahogy a többi akadálymentes(ítő) dolog sem – de a mai napig ragaszkodom ahhoz, hogy ha megengedi az állapotom és energiaszintem, lépcsőzzek, sétáljak.
Még csak néha szorulok fogáskönnyítő meg egyéb trükkökre, de már látom, hogy be kell hamarosan szereznem egy-két újabb segédeszközt otthonra.
Nem sértődöm meg, ha tele vagy javítás alatt van a közWC és szemlesütve felkínálják a
„rokkantmosdót”, még örülök is neki – főleg ha nem raktárhelyiségnek van használva…
Jobb lenne földszinten, akadálymentes házikóban lakni – gondolva a jövőre – és szert tenni egy kisautóra (mondjuk lehet, hogy Miss Daisy-nek mindjárt sofőr is kellene). Ez egyelőre álom.

Annak külön nagyon örülök, hogy a People First Egyesület révén megismerhettem az akadálymentes túraútvonal fogalmát és ki is próbálhattam párat – így nem kell lemondanom teljesen a csavargásról (már amikor épp lehet csapatostul csavarogni koronailag).
Jó tudni, hol van olyan intézmény, kávézó, stb, ahol gondoltak a látható és láthatatlan fogyatékkal élőkre.
Ezek megtalálásában segít például az Akadálymentes Pécs oldal vagy az Access4you.

Látható vagy láthatatlan, nem feltétlenül akarjuk „csak a négy fal között csinálni”.
TLDR generációnak: ne ítélj elsőre, a könyvről nem árul el mindent a borítója – ha így lenne, borítóbolt lenne és nem könyvesbolt, és ha valamilyen akadály van az életedben az nem feltétlen jelent életfogytiglani karantént – ha a társadalom is partner.

Helyenként ingatag, totyogó üdvözlettel:
Kerekes Hilda