Mit tudtam az akadálymentes turizmusról? Nos, alig néhány évvel ezelőttig szinte semmit. Pedig egyre határozottabban látható, hogy létezik, és van rá igény – valamint számomra tanulnivaló.

Azt láttam azért, hogy nem tud mindenki túrázni, kirándulni, utazni, aki szeretne vagy extra előkészületeket igényel, mindenféle többletköltségekkel és ezt szomorúnak találtam. Akkoriban, ha a 15 kilométeres túrából 34 lett, vagy a terep nehezebb volt a vártnál, nem volt nagy baj, legfeljebb nem kellett elringatni utána és másnap kellemes izomlázam volt. (Bár a meredek terepet sosem szerettem.)

Pont időben érkeztek meg hozzám az információk a témában, amikor az egészségem megromlott, már javában ismerkedtem a fogalmakkal, lehetőségekkel. Most már meg kell gondolnom, hogy öt kilométert szeretnék-e megtenni, vagy megy vajon a tizenöt is, mit-kit vigyek magammal az útra? Esetleg maradjon inkább a kirándulás ábránd és maradjak szépen otthon?

Pár hónapja barátokkal kirándultunk, kértem, hogy szelídebb ösvényeket válasszunk az állapotom miatt. Ezt a kérésem sajnos nem sikerült megérteni és teljesíteni, de a társaság becsületére legyen mondva, segítettek kúszni-mászni, engem vonszolni, hátizsákot hozni, megvárták amíg levegőt kapok – viszont ettől nagyon rosszul éreztem magam, és a plusz megterheléstől is. Úgy éreztem, púp vagyok a társaság hátán, hátráltatom őket, rontom a hangulatot, a saját elromlott hangulatommal is. Minden igyekezet ellenére ez egy nagyon rossz emlék lett végül.

Még mindig sokszor megesik, hogy rendezvényen, programon az egészségi állapotom miatt nem veszek részt, vagy azért, mert nem ismerem a körülményeket, a terepet – vagy mert ismerem és nem megfelelőek. Rossz érzés, hogy gyakran hamar haza kell indulnom valahonnan a kimerülés miatt, mert adott helyen nincs lehetőség megpihenni.

2019-ben egyszer szállodában kellett töltenem egy éjszakát. Nos, más fogalmaink vannak a „csendes szoba” mibenlétéről, és volt ott egy számomra irdatlan lépcső, valamint egy nehezen nyitható főkapu. Ha többet tudtam volna a lépcsősorról, földszinti szobát kértem volna… félig-meddig heccből a recepciósnál érdeklődtem arról, mennyiben akadálymentes a hotel, sajnos nem volt tájékozott. Célirányos kérdésekből kiderült, hogy gyakorlatilag nem akadálymentes a szálláshely. Cserére nem volt lehetőség, lift nem volt az épületben.
Azóta volt már részem felhasználóbarátabb szálláshelyen megszállni (itt volt teljesen akadálymentes apartman is), és remélem még sokszor találok majd nekem megfelelő szállást, ha az élet úgy hozza. Most már tudom, hogy miket kell megkérdeznem és hogy hol tudok még utánanézni adott helynek.

Na de hogy tud egy magamfajta kirándulni? Milyen az, amikor akadálymentesen kirándulok? Csodás! 

Különösen, ha például az Akadálymentes Pécs adatbázisban (https://peoplefirst.hu/helyszinek/) előre tudok tájékozódni. Meg tudom nézni, hogy kivel együtt tudok menni (tud-e jönni például kerekesszékes, vak embertárs), át tudom gondolni, hogy miket vigyek magammal (kell például kisszék, vagy elég lehet a polifoam ülőpárna, mennyi-milyen extra gyógyszert vegyek be, vigyek).
Egy ilyen útvonalon akár egyedül is bátran elindulok – de társaságban mindig jobb, pláne ha az a társaság sokszínű, inkluzív. Kapok és adok segítséget, jó élményeket szerzek és másnap meg tudok mozdulni.
Megfizethetetlen!

Legutóbbi kalandnapomat extra doppinggal kezdtem, a várható terhelésnek megfelelően igazítottam a gyógyszereimen és a reggelin, összepakoltam „a játékaimat”. Az első kaland a vártnál nehezebb tereppel indult, de végül időben célba értem, nem lett baj, megpihentem, testileg-lelkileg feltöltődtem és visszafelé egy kedves család elhozott autóval. Minden kellemes pillanat ellenére aggódtam, hogyan fogom bírni és hogy marad-e erőm a második kalandhoz? Az akadálymentes rész ezek után extra jólesett, kocsiban-buszban megpihenés után a terep nagyjából sík volt, meg-megálltunk árnyékban pihenni, egymást megvárni, padra leülni, enni-inni, beszélgettünk, játszottunk – „épek”, fogyatékossággal élők, tartósan betegek, változatos korosztályok, emberek és állatok együtt. 
Segítettük egymást ahol és amiben kellett, legjobb képességeink szerint. 

Ezekkel a könnyítésekkel a napot végül több, mint 13 kilométer gyaloglással fejeztem be (bár még mindig izomlázam van, ez jó érzéssel tölt el) – ha az első kaland rázósabb, vagy nem jól készülök fel, a második kaland meg sem történt volna, amit nagyon sajnálnék.