Megértem, vagy inkább igyekszem megérteni, amikor valakinek közel s távol nincsen a családjában, ismeretségi körében, munkahelyén … vagyis tényleg sehol a világban fogyatékossággal élő személy ismerőse. És ez az amiért nem érti, nem érzi, és nem tartja fontosnak a fogyatékossággal élők részvételét, bevonását a társadalomba. Röviden a társadalmi inklúziót mellőzi komplett módon, mert nem tudja, hogy van.
Bár, már ott egy kicsit elakadok, hogy soha, semmilyen szinten nem érintődik meg, hiszen igen nehéz elképzelni, hogy nincs egy nagyothalló nagymama, egy síbalesetet vagy sportsérülést, húzódást szenvedett átmenetileg sántító, fájdalmában csak a mozgólépcsőket és lifteket kereső ismerős, egy szemüveges barát aki nem látja az apróbetűket a boltban, és aki segítene átérezni mások igényeit a mérsékelten empatikus társadalmi tagok számára is.
Ám a mások nehézségeinek, igényeinek átérzése problémás társadalmi jelenség mellett ott van a szóhasználat, az adott helyzetre reagálás, az a bizonyos ügyfél-szemléletű hozzáállás, ne adj Isten a németeknél sziklába vésett “az ügyfélnek/vendégnek mindig igaza van” szlogen, amit ők kő keményen komolyan is gondolnak. Hát mi nem. Nem is vagyunk németek persze, de amúgy a magyarok szeretik azt gondolni magukról, hogy megértő, szív-lélek emberek.
Akkor hogyan jön elő hirtelen egy olyan jelenség például, hogy a végtelenül szimpatikus Pécs közeli étterem ügyvezetőjével történt konstruktív akadálymentességi megbeszélés mély hallgatásba, majd egy olyan telefonos mondatba torkollik, amitől torkomra fagy a szó? Ritka tényleg, hogy nem tudok válaszolni, de itt szó bennszakadt, hang fennakadt.
Segíteni szeretnénk, hogy az amúgy akadálymentesen is nagyjából jól használható, szuper, népszerű étteremben kerekesszékkel, fogyatékossággal élőként, bármiféle mozgási nehézséggel is kényelmesebben lehessen jelen lenni. Vendégorientált beszélgetésünk azonban elfáradhatott, mert érdeklődésünkre, miszerint sikerült-e az általunk ajánlott helyeken, az ajánlott eszközök közül, segítségünkkel beszerezni egy mérsékelt költségű kapaszkodót a WC csésze mellé, váratlanul ez jött a vonal túlsó végéről: “ez az utolsó utáni feladat amivel foglalkozunk”.
Még csak nem is utolsó. Az utolsó utáni. Értjük nem? Ami már a nincs után van. 🙂
Egyesületként mindent megértünk, mert szeretnénk, és mert ha megértjük, talán változtatni is tudunk rajta. De vannak korlátaink úgy tűnik.
Mert nem érthető az a hír sem, ami hozzánk röppent nemrég az online médiából. Ezt inkább idézem:
“Nem veszekedni szeretnék. Ez Bicskén történt, az állomáson. Nem voltam ott, a bicskei csoportban osztották meg. Remélem a hölgy magára ismer. Szégyelld magad! Remélem soha nem kerülsz ebbe a helyzetbe.
A véleményetekre vagyok kíváncsi.
Ma reggel, Budapest felé tartva, a Bicske alsói állomáson várakoztam a 7.57-es vagy 8.27-es reggeli vonatra. Nem tudom pontosan melyik volt, mert szokás szerint késett kb. 15 percet.
A peronon egy idősebb kerekesszékes úr is velünk várakozott. Miután az úr megnyomta a felszállásjelzőt, szólt a kalauz hölgynek, hogy szeretne felszállni. A kalauz hölgy odakiáltva megkérdezte: Be van jelentkezve erre a vonatra? (Természetesen se jó reggelt, se semmi). Mire a bácsi megrázta a fejét. A hölgy közölte: Akkor nem vagyok köteles elvinni, mert késünk.
Úgyhogy a bácsit otthagytuk a hidegben, a következő késő vonatra várva, a székében.
Ti erről mit gondoltok?”
Hm. Mit is gondolunk?
Hogy igen, nálunk nem lehet csak úgy hirtelen jött ügyet intézni, orvoshoz menni, bármit csinálni, jó előre meg kell gondolni kinek mikor lesz sürgős dolga ha kerekesszékes és vonatozna. (Te amúgy hányszor vettél vonatjegyet aznap, a vonatindulás előtt kicsivel, mert rájöttél, hogy jesszus, ma kell valahova menned, nem tegnap, és nem holnap?) Valóban, előre be kell jelentkezni. És ez a kerekesszékes úr nem tudta előre valószínűleg, hogy pont most és ma lesz sürgősen vonattal elintézendő dolga.
Öreg hiba.
De azt is gondoljuk, hogy ez a válasz, ez a hangnem, ez a másik embertársunkkal való “kommunikáció” egy szolgáltató cégtől nem elfogadható. Sértő. Felháborító. Marketing fiaskó. Kínos a többi utazónak is. (apropó, ők vajon jelezték a nemtetszésüket a kalauznak?)
A “mert késünk” kitétel is elgondolkoztató. Ha nem késnénk elvinnénk? Ki tehet róla, hogy késünk? Van olyan, hogy nem késünk? Azt honnan lehetne előre tudni mikor fogunk egyszer nem késni?
Az akadálymentesség, a társadalmi inklúzió ma, Magyarországon, a 21. században, amikor minden feltétel adott lenne hozzá, amikor egyemberként sajnálkozunk és állunk ki háborús árvák, afrikai éhezők, és minden más társadalmi szörnyűség mellett, akkor itt, helyben, a saját mikroközösségünkben az utolsó utáni feladat.
Na, és Ti mit gondoltok erről?
Tudunk tenni ellene? Teszünk? Te mit teszel holnaptól?
