Nagyon érdekes kérdés. Egy mondattal is lehet rá válaszolni, ami így hangzik: a látássérültek biztonságos átkelését segíti a zebrákon. Tulajdonképpen ennyivel le lehetne zárni a választ, ám mégis nézzünk rá kicsit bővebben.

Akadálymentesítés az utcán is

Az akadálymentesítést nemcsak épületeken belül kell megvalósítani, hanem az utcai közlekedés során is ugyanolyan nagy szükség van rá. A látássérültek önálló és biztonságos utcai közlekedésének egyik fontos eleme az, hogy ahol van a zebráknál jelzőlámpa, valamilyen formában hangosan jelezzen.

Magyarországon a 80-as évek óta találkozhatunk hangjelző berendezéssel ellátott jelzőlámpákkal, amelyek először sípolással, később beszéddel jelezték a szabad áthaladás lehetőségét, és ha a jelzőlámpa zöldre váltott, a jelzőhang folyamatosan szólt.
A 2000-es években megjelentek azok a berendezések, amelyeket egy, a látássérült személynél lévő távirányítóval lehet aktiválni. Így a lámpa csak akkor szólal meg, amikor valóban szükséges. Ez a megoldás nemcsak nekünk, látássérült személyeknek jó, hanem a lámpák közelében élő városlakóknak is, hiszen a folyamatosan hangjelzést adó lámpa zavaró lehet olyan helyzetekben, amikor nem kel át épp látássérült személy a zebrán, mégis hangosan szól a jelzés.

Bár egyre több helyen telepítenek már távirányítóval aktiválható beszélő lámpákat, mégis a lakossági panaszok hatására több nagyvárosban 18.00, jobb esetben 22.00 óra után kikapcsolják a hangjelzést. Azonban így a csökkent esti vagy kora reggeli forgalomban fokozott balesetveszélynek vagyunk kitéve, mert a lámpák elnémulnak. Ahol nem kapcsolják ki, ott is gyakori, hogy a lakosság kérésére nagy mértékben lehalkítják ezeket, így a csúcsforgalom zaja mellett számunkra szinte egyáltalán nem hallható a lámpák hangja.

Léteznek olyan hangot adó jelzőlámpák is, amelyeket az oszlopon található gombbal lehet bekapcsolni. Ám ennek az oszlopon megtalálása nekünk komoly kihívás, kényelmetlenség, és higiéniai szempontból sem előnyös.

A lámpák meghibásodása is nehézség nemcsak számunkra, hanem az érdekeinket képviselő szervezetek számára is. A hibák bejelentésére legtöbb helyen nincsen egy jól bejáratott, mindenki által ismert felület, e-mail cím, telefonszám, így könnyen előfordul, hogy a hangjelző berendezések hosszabb ideig némák. A meghibásodás bejelentését követően sokszor a javításra is heteket, rosszabb esetben hónapokat kell várni. Szerencsére több magyar nagyvárosban, így Pécsen is már működik a http://jarokelo.hu/pecs szolgáltatás, mely éppen az ilyen jellegű problémák bejelentésére és megoldására szakosodott.

Mi az az irányhallás?

Hogyan különbözteti meg a látássérült, ha két zöld jelzés van egyszerre, hogy melyik hang melyik zebrához tartozik?
Ennek a kérdésnek a megválaszolásához érdemes elgondolkoznunk kicsit azon, mire figyelünk, amikor egyedül közlekedünk.

Mi látássérültek közlekedés közben a fix, fehér bottal is érzékelhető támpontok mellett az irányhallásunkra támaszkodunk. Ez azt jelenti, ha például egy közvetlenül az autóút mellett lévő járdán közlekedünk, ahol egyik oldalon az úttest, másik oldalon pedig kerítés van, akkor nemcsak a fix biztonságot adó kerítés segít, hanem az autóút forgalmának hangja is.
A zebrákon való átkeléskor többnyire az irányhallásunkat kell használnunk, mert ez adja a legtöbb segítséget a helyes irányba álláshoz, majd a biztonságos átkeléshez. Ennek segítségével tudjuk betájolni azt is, milyen irányból halljuk a hangot adó jelzőlámpa, valamint az autós forgalom hangját.

Ha az átkelő rövid, és kevésbé forgalmas autós szempontból, valamint megfelelően működik a hangjelző berendezés (ami azt jelenti, hogy a zebra mindkét oldalán szól, illetve nem halkították le nagyon), akkor jól hallható lesz mind a kiindulási, mind pedig az érkező oldalon egyszerre a jelzőlámpák iránya.

Ha az átkelő túl hosszú, nagyon nagy a forgalom, és a berendezés sem működik megfelelően, ezek mind nehezítik a biztonságos áthaladást.

Ha egymás mellett két zebra van, és ezeknél egyszerre van zöld jelzés, a bevett gyakorlat többnyire az, hogy sípoló hangjelzést adó lámpák különböző hangmagasságon szólnak. Ilyenkor jól meg kell tudnunk különböztetni, vajon melyik hangfrekvencián sípoló lámpa lehet az, amelyik éppen nekünk szól.
Ha ugyanabból az irányból hallható mindkét zebra hangjelző lámpája, a hozzánk közelebb lévő lámpa hangját figyeljük.

A hangjelzést adó lámpák között van olyan is, amelyik nemcsak sípol, hanem hangosan mondja, hogy melyik utcán kelhetünk át.

Almádi Evelin írása

Induljunk ki a People First Egyesület hitvallásából:
Az inkluzív társadalomban nem határozzák meg mi a “normális”, amelyre a társadalom minden tagjának törekednie és teljesítenie kell. Az egyetlen dolog, ami normális, az a tény, hogy vannak különbségek. Ezeket a különbségeket a társadalom gazdagításának tekintik, és nincsenek hatással az egyének alapvető részvételi jogára. A társadalom feladata, hogy olyan struktúrákat hozzon létre az élet minden területén, amelyek lehetővé teszik e társadalom tagjai számára, hogy szabadon mozoghassanak benne.

A fenti állítás tulajdonképpen teljes mértékben összefoglalja, hogy mit értünk inklúzív, azaz befogadó társadalom alatt. Mégis, a legtöbb európai társadalomban ez nem teljesen ismert elvárás a társadalom tagjai körében. Sokan nem értik, vagy nem értenek egyet azzal, hogy miért kellene mindenkinek egyformának lennie, amikor nem az. De korántsem erről van szó, olvass csak tovább…

Kezdjük az inklúzió fogalmával.
Már magának a szónak a megértése is okozhat problémákat. Egyes országokban az inklúzió egyértelmű kifejezés, más országokban viszont nem az. Jó példa erre Magyarország, ahol az inklúzió létező fogalom, de nem használják széles körben a társadalomban. Ehelyett az emberek körülíró leíró szavakat használnak: társadalmi elfogadás, társadalmi befogadás, sokszínű társadalom…
Ez határozottan menekülés attól, hogy valamit világosan kimondjunk és nevén nevezzünk. Ennek oka, hogy a „másság” elfogadása még viszonylag új társadalmi jelenség, ezért sokan megijednek tőle. 

Mivel az integráció  szintén egy egységes társadalmi elfogadást céloz, ezért is keverik sokan az inklúzióval.
Na akkor mi a különbség az integráció és az inklúzió között?

Ezt a két fogalmat gyakran nehéz megkülönböztetni, ezért hasonlítsuk össze őket egymás mellett.   

Az inklúzió és az integráció között a legszembetűnőbb különbség az, hogy míg az integráció csak számszerűleg jelenti a befogadást (például egy fogyatékos gyermek jelenléte a nem fogyatékos gyerekek között egy óvodai csoportban), addig az inklúzió a csoport közös hozzáállásában és az egyének belső érzéseiben is tükröződik.   

Az integráció inkább egyesítésre, beilleszkedésre törekszik és leginkább az oktatásban érzékelhető.
Míg az  inkluzív megközelítés mindenki számára egyenlő hozzáférést biztosít a lehetőségekhez és az erőforrásokhoz. 

Az inklúziónál a hangsúly az interakción van. A hátrányos helyzetű egyének társadalmi folyamatokban való részvételének biztosítását jelenti.  Vagyis az inklúzió nemcsak az együttlétről szól, hanem a közös tevékenységekről is (pl. közös játék, tanulás, munka). Ez alkalmazkodást igényel mind attól a személytől, aki bevon valakit, mind pedig attól, akit egy csoportba bevonnak.   

Itt tulajdonképpen egy folyamatról beszélhetünk. Az inklúzió az integráció magasabb szintjét jelenti. 

Fogalom vagy hozzáállás?
Az inklúzió alapfeltétele bizonyos embercsoportokról való ismeretek megléte.
De! Különbséget kell tennünk az ismeretek és a feltételezések között, azaz, hogy mit hisznek az emberek a fogyatékossággal élő emberekről, és mit tudnak róluk.

A sikeres inklúzió elsősorban hozzáállás kérdése. 
Ehhez szociális érzékenységre, empátiára, a különbségek elfogadására és a különbségek kezelésének képességére van szükség. Fontos, hogy lehetséges ezeket a készségeket fejleszteni! Ennek terepe elsősorban az óvoda és az iskola kell legyen. 

Pataki Veronika írása

Ahová a király is csak akadályokon át jut be néha

Rokkant WC, mozgássérült mosdó, és néha – egyre gyakrabban – akadálymentes mosdó. Ez szerepel a táblákon. A mozgássérült WC hogyan lesz mozgássérült, hogyan kell ezt elképzelni? – kekeckedik velem auti elmém, valahányszor látom vagy hallom ezt az elnevezést, és már sorolja is a képtelennél képtelenebb képeket, lepipálva a generatív mesterséges intelligenciákat.
Igazából ezeknek a helyiségeknek a pontos neve akadálymentes mosdó. Sőt, vannak helyek a világban, ahol a nevük hozzáférhető, sürgős mosdó.
Idehaza rendszerint itt található a pelenkázó is, és ugyanezt a helyiséget kínálják fel gyakran szoptatásra, baba-mama szobaként.

Helytelen alternatív felhasználásai: raktár, kisiroda, dolgozói tartózkodó, öltöző… ezekért duplán haragszom. Miért duplán?
Ki akar egy WC-ben holmijait tárolni, ebédelni, kávézni, adminisztrálni, ha van más választása?
És ugyanígy: ki akar egy irodában/öltözőben/étkezőben dolgot végezni, hosszas várakozás után, amíg kipakolják az akadályt jelentő forgószéket, kartondobozokat, takarítóeszközöket, hatalmas takarítógépet, akár balesetveszélyt is jelentő miegyebet…?
Mégis, számtalanszor áll elő ilyen groteszk helyzet!

De ha minden rendben van is odabenn, a bejutásnak egyéb akadályai is lehetnek: ezeket a mosdókat rendszerint kulcsra zárják, azaz nem lehet csak úgy bejutni, külső segítséget kell hívni hol csengővel, hol telefonon, hol élőszóval. A kulcsok őre vagy elérhető, vagy nem. Vagy hamar jön, vagy sokat kell rá várni, vagy egyáltalán nem érünk célt és ekkor jókora bajban vagyunk.
Ha hamar előkerül a felelős személy, még mindig előállhat az a kellemetlen helyzet, hogy az illető nem megfelelő tájékozottságának következtében afféle ellenőrként elbírálná, hogy jogosult vagy-e a használatra, vagy sem, beléphet-e veled a személyi segítőd, a segítő- avagy vakvezető kutyád.

Engem is értek kellemetlen pillanatok, még támbot használata mellett is. A legérdekesebb az volt, amikor a munkatárs felajánlotta, hogy kinyitja nekem az akadálymentes mosdót, mivel az összes többi használatban volt – ha nem szégyellem, nem zavar „ez”. Elvicceltem a dolgot, de nagyon elgondolkodtam: szégyellnivaló, ciki lenne a méltó, biztonságos körülmények közötti mosdóhasználat? Nem, de túl gyakran jár kellemetlen közjátékkal, kínos pillanatokkal.
Sajnos néha kifejezett jogsérelemmel is: a közelmúltban pedig tagtársaim szenvedtek el súlyos sérelmet a tájékozatlanság, a nem megfelelő hozzáállás miatt.

Érdekesség: világszerte több szervezet kínál kulcsot, olykor szó szerint. Az állapotot a felhasználónak a társaság felé igazolnia kell, majd éves tagdíjfizetést követően speciális kulcsot kap, melyen a hálózat összes mosdója nyitható, akár több országban is. Nem kell pénzt, kártyát keresgélni, nem kell kulcsos embert várni, nem kell tartani kellemetlen helyzetektől, emberektől.
Nem mindenhol kell kulcsot, embert keresni: Párizsban és Japánban például bárki igénybe veheti az akadálymentes mosdókat, nincsenek lezárva, ingyenesek.
Magyarországon egyelőre nem elérhetők ezek a megoldások.

Szerencsére nem minden sötét és szörnyű, de jelentős visszatartó erő számomra és szinte állandó szorongásforrás azoknak, akik nem tudnak „hagyományos” mosdóba menni.
Még fogyatékossággal élő ismerőseim között is vannak, akik ép nézőpontokat tanúsítanak: ha nem látszik rajta, hogy baja van, akkor nincs ott semmi keresnivalója, szégyellje magát! Értsd: ők engem is elküldenének, megszólnának, aki több okból is erős indokkal használhatnám. És máris itt motoszkál bennem a szabadkozás: ha jól vagyok, nem használom, csak ha tényleg nagyon muszáj. Szépen internalizáltam ezt is – azaz a gondolkodásom, viselkedésem részévé vált -, hogy bűnösnek érezzem magam, amiért nem látszik rajtam semmi vagy épp jobban vagyok, mint máskor.

Na de akkor ki mehet be az akadálymentes mosdóba?

Egy ideális társadalomban bárki használhatja az akadálymentes mosdót, aki úgy érzi, hogy egy ilyen speciálisan kialakított helyiségben tudja biztonságosan elvégezni a mindenféle dolgát.

Ennek értelmében a mozgásukban látványosan akadályozott embereken túl például olyanok, akik színleg remekül mozognak, na de ha le kell ülni vagy fel kell állni, szűk helyen megfordulni, mozdulatokat végezni – az már kevésbé elegánsan megy nekik bármilyen okból.

Vagy látássérültek: ezek a helyiségek nagyjából egységes belső kialakítással rendelkeznek, könnyebben megtalálható mi-hol van, és nem kell lezúzni magukat a felhasználóknak navigálás közben. Ha vakvezető-, vagy más segítőkutyával közlekedik valaki – itt az eb is elfér. (Igen, bemehet, sőt be is kell mennie a gazdival. Ezek a különleges képzésben részesült kutyák szájkosarat nem, de speciális hámot viselnek.)

Nagy pocakos várandósoknak is hasznos lehet.

Ezekben a helyiségekben nagyobb űrtartalmú szemetesedénynek kell lennie, pláne mivel rendszerint egyben pelenkázók is. Sztómával élők itt kényelmesebben tudják üríteni, cserélni a zsákot. Kényelmesebben, higiénikusabban üríthető a katéterzsák.
A nagyobb szemetesbe beleférnek a használt felnőtt inkontinenciatermékek is.

Valahol be kell adni az inzulint, vagy más injekciós gyógyszerkészítményt? Bizony, erre alkalmas helyiség kellene hogy legyen az akadálymentes mosdó. (Ugyanakkor nincs bennük veszélyes hulladék tároló, így a felhasználónak magával kell vinnie a tűt, stb. és megfelelő helyen, megfelelő tárolóba kell elhelyeznie.)

Használhatnád, ha olyan problémád van, ami mellett nem várhatod ki a néha kígyózó sort, mint pl. IBD, Crohn, urge inkontinencia, vagy ha “csak” megviccelt a szendvicsed.

Ugyancsak az akadálymentes mosdó lenne a célszerű, ha:

Szenzorosan túlérzékeny vagy, ezért nem bírod az állandó ajtócsapódást, a felüvöltő kézszárítót… vagy más olyan állapottal élsz, ami miatt a társas mosdóhasználat egy rémálom megkönnyebbülés helyett

Hajlamos vagy segítséget igénylő rosszullétre: itt van vészjelző. (Buktatók: a vészjelző nem működik, vagy a személyzet nem tudja, hogy mi ez a sípolás, honnan jön és mit kell csinálni.)

Olyan immunállapotod van, ami mellett nem szerencsés túl sok emberrel közösködni: ezeket a mosdókat kevesebben használják és többnyire jobban odafigyelnek a takarítására. Baki esetén pedig könnyebben tudod magadnak fertőtleníteni.

Nem elég nagyok a hagyományos apró, szűk fülkék, nem tudsz szabadon mozogni bennük (mindegy, hogy a méreteid miatt, vagy mozgászavarod van, vagy nem viseled jól, ha hozzád érnek a “falak”)

Ideiglenes állapotod teszi szükségessé: két mankóval, urambocsá mindenféle rögzítőkkel evezel; mások számára nem látható, mozgásban akadályozó sérülésed (akár gyógyulófélben levő műtéti heg, törött borda), vagy egyensúlyzavarod van…

Ha kisgyerekkel, babakocsival vagy és nem áll rendelkezésre ilyen célra kialakított mosdó.

Végül, de nem utolsósorban egy nagyon fontos dolog: ha személyi segítőre van szükséged!
Mindegy, hogy milyen a mozgásállapotod, milyen kapcsolatban állsz az illetővel, vagy milyen nemű. Az sem érv, hogy „de hát korábban nem kellett segítő”. Vannak hullámzó állapotok: egyszer te segítesz, egyszer neked segítenek. Ahhoz, hogy a személyi segítő segíteni tudjon, ott kell lennie veled, benn. Nem kell egyikőtöknek sem igazolni a másik jelenlétének, belépési szándékának a jogosult mivoltát.

Csak, hogy csikizzem a bezzeg-faktort is: az igazán szuper helyiségekben felnőtt méretű (lehajtható) felület van pelenkacseréhez és még zuhany, veszélyeshulladék-tároló is akad. Az ultraszuperekben pedig betegmozgató lift is van.

A People First Egyesület-beli tagtársaim és általam átéltek miatt én eddig az egész országban csak egyetlen helyen használom rendszeresen és szívesen az akadálymentes mosdót. Ez a hely Pécsen az I Love Pécs Café, ahova gyakran betérek egy jó beszélgetésre, hűsítő vagy melengető italra, és online konferenciabeszélgetést is intézhettem már itt. Itt tudják, hogy mire, kinek való, nincs kínos kommunikációs helyzet, szemmelverés, nem kell holmikat kerülgetni és csak akkor van zárva, ha épp foglalt. Ekkor kényelmesen várakozhatok.

Egyébként meg, ha nincs babakocsis hely vagy normálisan kialakított fülke, akkor lezúzom magam, az ingerektől falra mászom, meg ilyenek – sőt, gyakran takarítással kezdek, de ez már a felhasználói oldal huncutsága. És még fizetek is érte.

Sokkal hepibb lennék, ha kibővülhetne az “ide bátran bemehetsz-mosdó” listám! Remélem, ezzel az írással közelebb jutunk ehhez a célhoz.

❗️Írd meg nekünk kommentben, Neked milyen tapasztalataid vannak az akadálymentes mosdókkal!

Kerekes Hilda írása

Úgy is feltehetném a kérdést: “minek nevezzelek”?, ha nagyszerű költőnket, Petőfit szeretném idézni.

Először kicsit arról, milyen elnevezéseket használunk aktuálisan.
A fogyatékosságra ma két elnevezést használunk: talán a legelfogadottabb a fogyatékossággal élő ember vagy személy. Miért? Mert ez azt fejezi ki, hogy van egy fogyatékosságom – esetemben látássérülés -, ami nem a személyiségem része, hanem amivel együtt élek.
A másik leggyakrabban használt elnevezés a fogyatékkal élő ember vagy személy, amellyel jogszabályokban, szakirodalmakban és hivatalos helyeken találkozunk.
Egyetértek teljesen azokkal a szakemberekkel, akik azt az álláspontot képviselik, hogy a fent leírt ma  leginkább elfogadott két kifejezést mindenképpen az “ember” vagy a “személy” szavakkal együtt használjuk.

Korábban teljesen természetesen volt használatos a fogyatékos szó. Hogy ez sértő-e vagy sem, nagyon megoszlanak a vélemények. Az biztos, hogy manapság ezt a szót sokan használják egymásra szitokszóként,  sajnálatos módon egyfajta szlenggé vált. 

Általánosságban gyakran előkerül a sérült kifejezés is, de azt gondolom, ez akkor helyénvaló, ha a fogyatékossági típussal együtt alkalmazzuk, mint például mozgássérült, látássérült, hallássérült. Önmagában a “sérült” egy sebzettségtudatot erősíthet. Vagy éppen nem a fennálló fogyatékosságot jelzi, hanem egy baleset utáni ideiglenes sérülést. Ily módon a horzsolás, vagy a vágás útján keletkezett seb is sérülésnek számít.

A kiindulópontot azonban a mára olyan, társadalmilag elfogadhatatlan elnevezések jelentik, mint a hülye, őrült, nyomorék, vagy az idióta. Bizony, a 19. században ezek voltak az általános hétköznapi és szakszavak!
A hülye az az ember volt, aki mindenen elhült, vagy hüledezett, vagyis bamba volt. Később az értelmi fogyatékosokra is alkalmazták, de nem pejoratív értelemben, egyszerűen ez volt a megnevezés. Ugyanez áll az idiótára, azokra az emberekre használták, akik nem értették a társadalmi szabályokat, mert alacsonyabb volt az intelligencia szintjük. A nyomorék pedig a testi fogyatékosok általános megnevezése volt.
Az első kifejezetten értelmi fogyatékosok számára létrehozott intézmény 1875-ben “Első magyar hülye-nevelő és ápoló intézet” néven nyitotta meg a kapuit Rákospalotán.
A korai 1800-as években pedig “közőrüldét” alapítottak, mellyel az akkori szokás szerint a fogyatékossággal élőket kirekesztették a társadalomból, elzárták intézményekbe.
Figyelemreméltó elnevezés még Roboz Józseftől a „gyengetehetségűek”, melyet az első általa írt szakkönyvben a differenciált oktatás kialakítására szánt koncepcióban említ címként.

Betegség vagy állapot? A kérdés nagyon jó, mert a fogyatékosság szerintem egy állapot, ami vagy veleszületett, vagy szerzett, azaz bizonyos ideje áll fenn. Ténylegesen általában valamilyen betegség következményeként alakul ki, épp ezért úgy gondolom, az “állapot” szó fogyatékosság esetében sokkal jobban megállja a helyét.

A fogyatékosság fajtáit tekintve is sok-sok elnevezés van már a köztudatban. Minden fogyatékossági típust többféle alcsoportra lehet osztani, azért, hogy elkülöníthető legyen a fogyatékosság mértéke. De az nagyon egyéni, hogy a fogyatékossággal élők között ki melyiket érzi magáénak, vagy épp melyik sértő számára. Én például a vakok alcsoportjába tartozom a látássérültek között, mégis jobban kedvelem, ha azt mondják, látássérült vagyok. Azt érdemes szem előtt tartani, hogy nem kell tudnunk megsaccolni, hogy egy látássérült éppen mennyit lát vagy nem lát, vagy egy mozgássérült mennyire mozgássérült, kerekesszékes-e vagy bottal közlekedik. Így a legegyszerűbb, ha egy adott fogyatékossági csoport gyűjtőneveit alkalmazzuk, ezzel elkerülhetünk kínos helyzeteket.

Miért fontosak az elnevezések? A leglényegesebb, hogy mindig tiszteletteljes legyen, és az érintett személy emberi méltóságát mindig tiszteletben tartsuk, amikor említjük a fogyatékossággal élőket, nemcsak az ő jelenlétükben.

És visszatérve az alapkérdésre, hogy miért kell folyamatosan változtatnunk a kifejezéseken?
A legfőbb oka úgy gondolom, hogy a társadalom folyamatosan felkapja a fogyatékossággal élőkre vonatkozó, eredetileg szakszavakat, és elkezdi bántó, pejoratív értelemben használni – legtöbbször az ép emberek egymásra. Főként a fiatalokra jellemző, hogy “fogyatékosozzák” egymást, ha valaki nem ért meg elsőre valamit, vagy egyszerűen csak be akarnak szólni neki, vagy lealacsonyítják. Ugyanezen a változáson ment keresztül a “hülye”, a “béna”, a “nyomorék”, az “őrült”, stb. szavunk is.
Maguknak a fogyatékossággal élőknek, és a velük foglalkozó szakmának pedig mára kifejezetten körmönfontan, megjegyezhetetlen és furcsa módon kell fogalmaznia, hogy nevet adjon annak, aminek amúgy volt és van egyszerű, érthető neve.
Nem őrület ez is?? Ahelyett, hogy előremenekülünk, inkább edukálnunk/tanítanunk kellene a társadalmat az óvodában, az iskolában, a családban, és mindenhol, hogy ne a fogyatékossággal élőkkel, az ő állapotukkal kapcsolatos szavakkal dobálózzanak, amikor valakit sértegetni akarnak. 

Almádi Evelin és Pataki Veronika írása, Kaszás Panna egyetemi dolgozatát is felhasználva