Még nem is végeztünk a Covid járvánnyal, már itt egy háború a szomszédban.
Történelemkönyvben élünk.
Mindez a lelkekre is hat, méghozzá elképesztő mértékben. A legrosszabb, hogy ennek igazából nem is vagyunk tudatában. Nem tudjuk miért vagyunk szokatlanul letörtek, szokatlanul izgatottak, mi ez a szívdobogás reggel-délben-este, miért szakítunk meg kapcsolatokat indokolatlanul, miért viselkedünk úgy ahogy nem szoktunk, miért büntetünk másokat saját frusztráltságunkkal?
Minden nagy leképeződik kicsiben.
Minden rossz megjelenik otthon, a kisközösségekben is.
Mindez oda vezetett, hogy mára sziszifuszi munka egyben tartani közösségeket. 

MIÉRT?
Nincs igény egymásra? De van! Mindennél jobban van.
Nem akarunk találkozni? De akarunk, szükségünk van másokra, nem akarunk egyedül lenni.
Elbújunk az online térben? El! De ki is akarunk törni, ülni akarunk a kávézóban, az iskolában, a munkahelyen.
Elegünk van a túl sok információból, történésből? Elegünk! Mégis kell mindig az új, vágyunk másra, mint a Covid és egyéb félelem. 

Sok az ellentétesen ható erő, sok ez mindenkinek, össze vagyunk zavarodva. 

Mi is szervezzük a jobbnál-jobb programokat a BeFogadó közösségi terünkben, próbálunk a normális életben is megmaradni, és megtartani.
Igény van rá, hiszen nagyon sokan jelentkeznek egy-egy eseményre, saját tagjaink és meghívott külső vendégek, érdeklődők. “Érdekel”, “ott leszek” visszajelzéseket nyomnak a Facebookon.
Mi pedig úgy készülünk: odamegyünk jóval előbb, berendezzük a termet, székeket cipelünk, asztalokat húzogatunk, szellőztetünk, rámpát rakunk az ajtóhoz, kitárjuk a százéves nagykaput, teát főzünk, sütit viszünk, üdítőt cipelünk, popcornt pattogtatunk, poharakat teszünk ki, szalvétát hajtogatunk……VENDÉGEKET VÁRUNK.
Szívből.
Mára 42-en jelezték, hogy “érdekel”, mára meg 23-an. De jó, 14-en az “ott leszek” gombot is megnyomták, akkor biztosan jönnek! Repdesünk. Minden kész, a terem tele van a szívünkkel, az előadók is érkeznek, ők is sokat készültek.

De csak majdnem vannak ott az emberek.
Nem is jelezték, hogy közbejött valami, ne készüljünk, ne tegyük bele megint a lelkünket. Azt a lelkünket, amit nekünk is megterhel Covid, háború, magánélet, munka…

Az a félelmem esténként álmomban, hogy szétesik a világ. Szétesik kívül-belül szétszaggatott emberekre, szétesnek a közösségek, és egyedül maradunk mind magunkkal és a szétszaggatott lelkünkkel. 

Most tényleg hagyjuk ezt?!
Vagy elmegyünk a közösségekbe, felvesszük a fonalat és folytatjuk az életet??
DÖNTSÜNK MOST!

Világunk egyre nyitottabb és már érezni itthon is, hogy kezdenek az emberek az elfogadás, a befogadás felé fordulni. Egyszóval egyértelműen látunk pozitív jeleket a társadalmi inklúzióra. Vagy csak látni akarunk, mert annyira akarnánk, hogy így legyen Magyarországon is??

Elbizonytalanító amikor az emberek szájából indulatból kicsúszik olyan, aminek nagyon nem kéne. Ha dühből beszélsz nem gondolkodsz reálisan. Vagy talán olyankor vagy őszinte? Ki tudja. Ehhez pszichológus kellene.

Mindenesetre a magyarországi közbeszéd régóta gyűlölködő, ami nagyon rossz hatással van bármiféle mássággal élő társaink elfogadására.
Különösen érzékenyen érint ez bennünket – hiszen ezzel foglalkozunk és mi magunk is ezzel élünk – ha a “fogyatékos” szó csusszan ki olyan értelemben, hogy valaki nem ért semmihez, nem fog fel semmit, vagyis tulajdonképpen értéktelen. 

Mélyen sértő és megdöbbentően nem professzionalista kommunikáció ez egy közéleti szereplőtől, akkor is ha politikus, akikről azért tudjuk, hogy olyanokat is mondanak sajnos, amit nem gondolnak át kellőképpen. De ezt nem mondhatják. 

Még rosszabb, ha kedvenc sorozatom, a Tanár legutóbbi epizódjában találkozom ugyanezzel a szituációval. Ez a sorozat többek között világlátása miatt is érdemelte ki a kedvenc kategóriámat, többször mutattak be már mássággal élőket, edukáltak az elfogadásra. Na erre most szombaton tessék, az egyik középiskolást játszó fiú és egy leányzó is a széken hátradőlve a legteljesebb lazasággal lefogyatékosozta a szerinte semmit sem értőket. Puff neki. 

Tudom, hogy a közbeszédben sajnos valahogy elterjedt, de vegyük ki belőle!
Tudom, hogy néhányakból automatikusan jön, és “nem úgy gondolják”, de gondoljanak rá tudatosan, hogy hülyeséget beszélnek. 

Tudatosítsuk magunkban, hogy a “fogyatékos” szó nem egy negatív jelző amit minden általunk lenézett, vagy hülyének gondolt emberre rábiggyesztünk. A fogyatékossággal élő (mert egyébként így mondjuk) emberek attól még, hogy nem látnak, kerekesszékben ülnek, nem hallanak, bármi egyéb nehézséggel élnek, szintén a társadalom teljes értékű tagjai. Ott ülnek melletted az egyetemi padban, nemzeti válogatottként sportolnak és hoznak el olimpiai érmeket miközben Te talán semmit sem teszel a tested egészségéért. Kirándulnak, díjnyertes novellákat vagy könyveket írnak, képzik magukat, dolgoznak, gyereket nevelnek, ugyanúgy mint Te. Vagyis a Te meggondolatlanságból kiejtett és teljesen félreértelmezett szavad szerint korántsem “fogyatékosok”. 

Na ugye?
Tessék odafigyelni és figyelmeztetni erre az ismerőseiteket is.
Köszönjük!

Szitáló eső, a téren adventi nyüzsgés. Nem a ló farka alatt, hanem a makettnél találkozunk, ami bemutatja nem látó társainknak is, hogy nagyjából milyen a Széchenyi tér, tapintható formában. A Rejtett Város túrán készülök részt venni, feltöltve forró kakaóval és némi karamellás túrótortával.
A túráról nem szeretnék túl sokat spoilerezni, tessék eljönni a következőre. Inkább saját élményeimről mesélnék.

Újra meg újra, így ezen a túrán is rácsodálkozok, hogy mennyi mindenben van, lenne szükség segítségre. Az emelkedők emelkednek, a lejtők lejtenek, az egyenetlen – macskaköves – felületek egyenetlenek. De mi a baj velem sokszor a Széchenyi téren? Nemsokára közelebb jutunk a megoldáshoz.
Azt már észrevettem, hogy néha egészen egyszerű lenne csak leülni, csak feltenni a szemüveget, csak fogni egy botot vagy más járássegítő eszközt, csak megkapaszkodni, a rámpát, liftet választani a lépcső helyett és minden jobb lenne – de nem teszem, pedig néha még rendelkezésre is állnak ezek a dolgok.
Ez vajon valami belémkódolt „ép vagyok” dolog lehet a régi szép időkből? Meg kell kérdeznem a lélekszervizt legközelebb.

Elgondolkoztam a túra alatt: vajon hányan vannak hasonló helyzetben? Nem veszik észre, hogy gondjuk van, és/vagy hogy erre ott a megoldás. A leggyakoribb példa a hallásvesztés. Ezekben a maszkos időkben azok, akik eddig öntudatlanul szájról olvastak, most bizony bajban vannak – mert nem tudják magukról, hogy a hallásuk csökkenését szájról olvasással kompenzálták.
Másik gyakori történet a járást, mozgást segítő eszközök alkalmazása: az én számomra ide tartozik a rámpa, kapaszkodók, korlátok.

Megnyomom a play gombot, folytatjuk a túrát ott ahol megállítottam: megyünk a Dzsámihoz. Az
emelkedő érezteti velem jelenlétét és megint ott az a furcsa érzés, mintha nem látnék jól vagy a lábam nem tudná, hova kell lépni. Ilyenkor jobban koncentrálok erre és háttérbe szorul egy esetleges beszélgetés, vagy lassítanom kell, ha beszélgetni akarok. Külön kell figyelnem a szegélyekre, peremekre amik itt vannak, különben a bokám bánja.
De miért?
Beszélgetünk, előkerülnek a kipróbálható segédeszközök. Egyik túratársam egy látásrontó szemüveget választ, én jó darabig rollátorként használok egy kerekesszéket.
Közben elérkezünk a Káptalan utcába, csodálatos, hangulatos kis utca – de itt meg a lábaim lesznek ügyetlenek, és jó hogy épp én tolom a széket. Útitársunk elkezdi elmondani benyomásait és érzem hogy valami nagyon fontosat mond, de figyelnem kell, nehogy elbotoljak, elessek. Miért?
Továbbhaladunk és egy másfajta térköves felületre érkezünk – gyanús. Térkőnek térkő, de mégsem topa a lábam és nem érzem úgy hogy rosszul látnék. Végre megértem miért fontos, amit túratársam mesél a szemüveggel látottakról. A téren egyszerre egyszínű és tarka a kövezet. Nehéz az agyamnak észlelni a szegélyeket, vonalakat, egyenetlenségeket, még ha látni látom is, olyan mintha álcahálót dobott volna rá valaki. A Káptalan utcában macskakő van, viszonylag nagy távolság a két kő között, egyenetlen és ilyen időben csúszik is kicsit. Az ennyire egyenetlen talaj pár éve ellenség, kapaszkodnom kell valamibe. A másik fajta térkő egyenletes felületet ad, színezése pedig segít jól tudomásul venni a terepet. Mit csinálok egy egyforma szürke járdával? Nyugodtan végigmegyek rajta. Valójában nem egyforma. A hibák jól észlelhetőek, a szegélyek, csatornafedelek, stb. úgyszintén.

Eszembe jutnak más láthatatlan akadályok. Nem látod a másik emberen, hogy ő vak, siket, autista, stb. Csuda félreértések alakulnak ki.
Vagy nem gondolod, hogy a másik ember valamilyen kihívással küzd és megneheztelsz rá, mert lassú.
Ma a boltban, a pénztárnál egy vásárló elnézést kért, mert csak lassan tudott elpakolni, és mondta, hogy ez azért van, mert nem túl egészséges, még ha nem is látni rajta. Felnevettem: ez az én szövegem. Ketten vártunk, egy idős néni és én. Én is lassan pakolok sokszor, nem ügyesek a kezeim. Senki nem akadályozott senkit.

Miért nem vagyok bátor hát mindenféle segítő dolgokat igénybe venni?
1., Nem veszem észre, hogy szükségem van rájuk. Pedig de. Ezt még tanulom.
2., Tartok az emberek reakcióitól. Az állapotom ingadozó. Egyik percről a másikra akár. Szaladok, majd totyogok. Cipekedek, majd a saját súlyom megtartása is nehéz. Szépen megyek, botokkal megyek görnyedten, széles alapon. Rángatózok, nem rángatózok.

Betegcsoportokban is olvasom, hogy az ilyen embereket gyakran gondolják csalónak, olyannak aki csak tetteti a nehézségeit és néha kellemetlenségek érik őket a beszólástól a kocsijuk megrongálásáig vagy nyilvános megaláztatásig.
Szerencsére idehaza kevésbé tapasztalom, de amikor visszaér hozzám egy-egy pletyka, az nagyon tud fájni.

Közben a túra végére érünk, tele vagyok új tapasztalatokkal, rácsodálkozással. Még nem tudom, de most jön a java. Már az indulás előtt belekóstoltam, de most így kifáradva megismétlem és kis híján bajba kerülök. Nem gondolom, hogy nekem jogom van az akadálymentes mosdót használni, ezért lemegyek a „rendes” mosdóba. Rémálom: csigalépcső, nem egyforma lépcsőfokok, keskenyek de legalább jó magasak, a forduló szűk, a korlát is lehetne jobb. Fáradt lábaim lefele összerogynak, felfele nem emelkednek elég magasra.
Miért nem mentem az akadálymentesbe?
Mert rajtam nem látszik. Nincs olyan tokenem, mint a fehér bot, segítő kutya vagy a kerekesszék, vagy nagyon látványos mozgászavar (akkor el sem jöttem volna – persze ha közben jön rám akkor nincs mese, vagy az akadálymentesbe megyek, vagy – figyeld a bölcs buddhát – nem megyek…), még mindig tartok mások reakciójától, ami elég nagy butaság.

Köszönöm ezt az élményt, „nagyon tanulságos volt”! 🙂

Nézz meg egy két perces videós összefoglalót legutóbbi Rejtett város Tor-Túránkról a Youtube csatornánkról, és legyél részese annak amiről Hilda ír. Kattints ide: Gyertek velünk sétálni Pécsen! Akadálymentesen

Amikor 2019 végén az egyik nagy netes hírportálon arról számoltak be, hogy egy Vuhan nevű Kínai városban felütötte a fejét egy új típusú koronavírus, ugyan elolvastam a rövidke cikket, de nem mondanám, hogy túlzottan hatott volna rám. Ekkor még nem sejtettem, hogy a következő év mennyi mindenben fog eltérni az előzőekhez képest. Ahogyan azt sem, hogy legmerészebb rémálmaimat is túlszárnyaló rémségesen rossz évben lesz részem, részünk.

2014 nyarán kellett intézménybe költözzek, egészen addig elfogadó, szeretettel teli, egyenlő bánásmódban, családi, baráti környezetben éltem. Irtó sok könny, tépelődés, még több negatív indulat vitt, vezérelt az első három intézeti évben. Akkor semmi mást nem láttam, csakis a szabályok tömkelegét, amelyeket totálisan feleslegesnek véltem. Mindegy volt miképp, milyen következményekkel jár majd, egy volt a lényeges éveken át. Kiszabadulni, kimenni, nem látni, nem hallani, nem tudni, nem tudomást venni az itteni körülményekről. Azt gondoltam, ha így teszek az olyan, mintha nem is lennék itt. A lakótársaimat így szinte nem is nagyon ismertem. Egy helyen éltünk, de nem sok közös dolgunk volt. Az osztály 28 fős, vegyes fogyatékosságokkal megáldva.

Beköszöntött 2020 és mindent felülírt, amit terveztem, szerettem volna. Tehát március 9. és június 19. között első kőrben cirka három és fél hónapig tartó korlátozásokkal, szabályokkal és szigorú megvonásokkal teli bezártságban lebegtem, lebegtünk. Szeptember 1. óta tart ez a jelenleg is érvényben lévő második hullám.

Kedd volt és csodás nyári meleg aznap így szabályosan fizikai fájdalommal járt az, hogy attól kezdve nem mehetek ki a szépséges kertvárosi utcácskákra. A forró nyár már hiába lett szelíddé, nem mehetek ki délutánonként sétálni, nézelődni, egyedül lenni kicsit. Ismét az udvar lett egyedüli szabad terem, terünk. Az első 4-6 hétben iszonyatosan sokszor voltam feszült, indokolatlanul ideges, még több ízben sírtam el magam. Egyszer azonban úgy gondoltam, elég volt ebből a sehova nem vezető kiúttalan helyzetből. Ki tudja, meddig tart ez a nehéz időszak, s nem tehetem meg azt, hogy egyszer az idegtől harapós kutyaként viselkedek, máskor pedig csecsemőket meghazudtoló módon árasztom a könnyeimet. Mikor Önök ezt olvassák, mi már összességében nézve belépünk a 10-dik teljes elszigeteltségben töltött hónapba.

Tehát október vége felé úgy véltem, itt az idő arra, hogy másokra is odafigyeljek, ne csak a magam sebeit érezzem fájónak. Ettől kezdve elkezdtem visszatérni régi, jól bevált szokásaimhoz, melyeknek köszönhetően pár nap múlva úgy éreztem magam, mintha kicseréltek volna. Régi, új szokások alatt a számítógépezést, írást értem. Ezeket a kedvteléseimet korábban alárendeltem mérhetetlen szabadságvágyam és napimádatom kielégítésére. Azt hittem, mivel rég felhagytam velük, hogy már tulajdonképpen nem is tudok két kezemet összefonva, ujjaim közt egy hegy nélküli ceruzával írni. Évek óta egy diktálóprogram segítségével írogattam, mert nem a gépet, netet, hanem a kinti szabadságot, napsütést választottam. Barátnőm hiába mondogatta, hogy vegyek magamon erőt és igenis csináljam, írjak a régi, megszokott módon, én már rég le is mondtam magamban erről a képességemről. Majd jött a Covid, s vele a rengeteg kényszerű bent lét, és láss csodát, újra kezdtem kézzel írni, ami bizony így is remekül megy.
Tehát attól fogva az írás jegyében telnek a napjaim. Egy kedves ismerősöm szerint az idei évem az írásé lesz, de ezt akkor még nem vettem komolyan, holott akkor már két írással kapcsolatos online kurzust tudhattam a hátam mögött. Majd kezdtem mind jobban belemerülni az írásba, ami segített elvinni messzi, nyugodt vizek tengerébe, ahol kipihenhetem a hónapok óta tartó kínzó oltalommal járó kellemetlen intézkedéseket.

A kellemetlen intézkedések alatt a napi kétszeri testhő mérést, az osztályok közti mozgás leredukálást és a maszkviselést értem. A maszkot senki nem szereti, hát ha még azt mondom, többen is négy végtag bénán élünk, akkor csupán sejthető, hogy ez számunkra mit is jelent valójában. Önállóan végtag bénák nem tudjuk a maszkot feltenni, levenni, de megigazítani sem. Ha félre, netán lecsúszik akkor addig úgy marad míg nem találsz olyant, aki segít. Mivel egész arcberendezésedet fedi, így nem igazán vagy képes érzelmeket kifejezni. Esetleg szemeiddel tudsz némiképp korrigálni és hanglejtéseddel. Merthogy mondanám, hogy gesztikulálj a kezeiddel arcod helyett, de ez nagy dőreség lenne, hisz még enni-inni sem tudsz végtag bénaként, nemhogy hadonászni, mutogatni. Tudom ám még fokozni is, ha csupán annyit mondok, olyanok is élnek köztünk, akik erősen beszédhibásak vagy egyáltalán nem képesek a beszédre. Nos, tessék elképzelni egy ilyen problémával küzdőt maszkkal az arcán. Ő tényleg csak a szemeire hagyatkozhat, semmi másra. Pont ezek miatt talán érthető, ha azt mondom, nem túl sokszor vettük, vesszük fel a maszkot. Akik szemüveget viselnek, ilyenek is vagyunk néhányan, tudják, milyen rossz, amikor kilégzéskor a meleg lehelet párát von a két lencsére. Ilyenkor a mozdulatlanságba dermedt emberkék kénytelenek addig várakozni, amíg a pára fel nem szárad. Szerencsés esetben van mellettük ráérő ember, aki játszi könnyedséggel letörli. A másik gond a maszkkal az nem más, mint amikor nagyothalló személlyel beszélnél, de ő ebből igen keveset ért meg, s arra kér, légy oly kedves elhúzni szád elől a fránya textilt, hátha le tudja olvasni mondanivalódat a szádról. A béna ember ez esetben nem tud egyebet, mint sajnálkozón felhúzni a szemöldökét, s azt mondani, elnézést, de nem vagyok képes felemelni a kezeimet sem. Ilyenkor próbálsz emelni a hangerődön, ha van még hozzá szuflád, mivel a sérültek között gyakori a halk, csendes beszédű.

Tehát egyik hullám idején sem mászkálhattunk más osztályokon, de ha mehettünk volna se mentünk sehova a kötelező maszkviselés miatt. Senki nem kockáztatta meg az esetleges osztályos szobakarantént, ami minimum 3 hét szobádból ki nem teheted a lábad, kereked szankciót vont volna maga után. A maszkot most is csak akkor használjuk, használom, amikor hétköznaponként előre megyek a délelőtti órákban a büféhez, pénztárhoz, ablakhoz nézelődni. Délután engem már rá nem vesz senki a viselésére, hisz fél négy után már szinte csak azok dolgoznak, akik délutános műszakban vannak.

A második bezárás szerencsére nem járt annyi szigorral mint az első. Maradhatott a büfé és még hetente kétszer csomagot is be lehetett adni. Ez jelenleg is így van, tehát kedden és csütörtökön veszik át a csomagokat, amit péntek és hétfői napokon adnak át. Igaz ez jelentősen csökkenti a beadható dolgok körét, mégis más, mert most tudsz némiképp kapcsolódni a számodra fontos személyekhez.

Ez idő alatt több lakónak hunytak el közeli hozzátartozói. Volt akinek párja, testvére, gyermeke, menye halt meg, de lett légyen bárhogyan is, egy a lényeg, senki nem hagyhatta el az intézményt, így nem is búcsúzhattak el szívüknek kedveseiktől. Borzasztó volt látni az arcukon a semmi máshoz nem hasonlító, mélységes fájdalmat, csalódást, amiért nem tudtak végső búcsút venni drága szerettüktől. Idővel ezek a fájdalmak csitultak, mindenki reménykedett a húsvéti felszabadulásban, ám most már jól tudjuk, még a pünkösdöt is egymással kellett töltenünk. Együtt vigasztaltuk azokat, akik nehezebben viselték a gyászt, és együtt ünnepeltük azokat, akiknek születés vagy névnapjuk volt. Sok sírásban, szomorúságban volt részünk az első hetekben. Ez persze fakadhatott a járvánnyal járó félelmekből, egyedüllétből, bezártságból is egyaránt. Gyakori téma volt köztünk a család, a szerettek, és a különböző ünnepekkel kapcsolatos otthoni szokásaink felemlegetése. Ilyenkor mindegyikünk arcán ott ragyogott az a máshoz nem fogható, őszinte gyermeki mosoly, ami oly jellemző azokra, akik mindezen dolgaikat már réges-rég elveszítették.

Számosan vannak köztünk olyanok, akikhez napi szinten jöttek látogatók, így elképzelhető, hogy ők milyen pocsékul érezhették magukat ezen idők kezdetekor. Azt gondolom, hogy az idősebbek már fel sem bírják fogni, főképp ha demenciában, Alzheimer kórban szenvednek szegénykéim, tulajdonképpen miért is maradtak el ezek a napjaikat beragyogtató látogatások. Ők szegénykéim csupán azt vélik, érzik, hogy már nem fontosak senkinek. Hiába mondják, mondanák el nekik, hogy látogatási tilalom miatt maradtak el mellőlük a szeretteik. Ebbe a kilátástalanságba igen sokan adták fel és választották inkább a halált. Azonban őszintén szólva azok is nehezen viselik ezt a teljes elszigetelődést, akik teljes tudatuk birtokában vannak. Tudják, elfogadják az intézkedéseket, viselik a maszkot, ha kell, ha nem kell, de akkor is őrjítően hiányzik már a drága hozzátartozó mindegyikük számára.

Ezek miatt sem tudnám elviselni azt az érzést, hogy esetleg bárkit is elhanyagoltam volna. Ugyanazzal a figyelemmel, türelmes szeretettel fordulok azokhoz, akik ezt igénylik tőlem. Így számos könnyet, fájdalmas panaszt hallottam, hallgattam meg halottak napja környékén is. Máskor autók jöttek-mentek ilyenkor, aki tudta kivitte szeretteit elhunyt rokonaihoz a temetőbe, ám tavaly ez is elmaradt. Nem volt a fennjárók között olyan, aki ne ment volna valakijéhez a temetőbe. Ez a kényszerű maradás iszonyatos lelki fájdalmakkal járt. Többszörösen is jó volt mindegyiküknek egy nyitott szív és fül. Ekkor is már jó néhányan emlegették a közelgő ünnepekkel járó időszakot. Ami bizton kiolvasható ezekből, nem más volt, mint a félelem. Szinte mindenki tartott, rettegett a karácsonytól, és a vele együtt járó magánytól, pokoli hiányérzettől. Az a jó, ha mindenkire jut legfeljebb egy hozzá közelebb álló barát, kedves ismerős. Olyan, akihez bátran fordulhat, mert az meghallgatja, vigasztalja, szerető, segítő kezet nyújt a nélkülözőnek. Rengeteg embernek vagyok ez a személy én. Szívesen hallgatom és vigasztalom meg őket, ha ezt szeretnék.

Ám szerencsére a karácsony sem hozott több fájdalmat, könnyet mint azt előre gondoltuk. Ugyan szerényebb keretek és körülmények között, de minden osztályon külön lett megtartva a hagyományos karácsonyi ünnepség. Ezúttal a kedves dolgozók hoztak süteményeket a hozzátartozók helyett. A mi osztályunkon is meg lett rendezve a szokásos ünnepi vacsora. Az ételeket az osztályunk részlegvezetője és a nővérek készítették el, sőt a süteményt is ők sütötték. Ilyenkor mindig a Kupolában ülünk össze, ami minden alkalommal ünnepi, meghitt fényeket ölt. Az asztalok is ünnepi fényben tündökölnek minden alkalommal. Égnek a gyertyát, a csillagszórók pedig teljes erőből szórják szeretetük apró, tüzes szikráikat. Kezdetben nem szerettem ezt a részét az ünnepnek, évekig nem is vettem rajtuk részt, de mostanra már szinte nem győzöm várni, annyira megszerettem. Idén különösen fájdalmas módon volt szép, mert mindegyikünknek eszébe jutottak az otthoniak. Sírtunk, amikor néhányan verset mondtak, hisz szépsége dacára a körülmények nem tudták feledtetni azokat, akik, amik oly fájóan hiányoztak. Pedig remek volt az összes étel és süti, nagyszerű és kedves a felszolgálás, evésben-ivásban való segítségnyújtás, mondhatni áradt a szeretet az osztály ápolói és köztünk, mégis mindenkinek fájt a szíve az édes otthona és szerettei után.

Ahogy az ünnepi vacsoránkon a lelkészünktől elhangzott, egész évben együtt voltunk, éltünk, mindenki osztozott a másik szinte minden dolgában, akkor karácsony napjaiban is mindegyikünk igyekezzen szerető figyelemmel odafordulni egymáshoz, másokhoz. Mindenki próbált a maga módján kedves, megértő, szeretettel teli lenni azokhoz, akikkel az egész évét együtt töltötte. Mert igaz, akár maszkban, vagy nélküle, de az év minden egyes napját közösen, együtt töltöttük. Osztoztunk egymás örömében és bánatában. Ha feszült volt valaki, azt próbáltuk nyugtatni, ha önfeledt és vidám volt, együtt örültünk vele. Azt gondolom, a Covid úgy összekovácsolt mindannyiunkat, történjék bármi, együtt erősebbek leszünk, győzni fogunk nem csak önmagunk felett, hanem a láthatatlan ellenség felett is

Ha nyár, akkor fesztivál. Szerencsés vagyok, hogy kerekesszékkel sok országban jártam különböző koncerteken és fesztiválokon, az utóbbi pár évben Magyarországon is. Sajnos az itthoni kerekesszékes tapasztalataink nagyon lesújtóak összehasonlítva akár más európai vagy tengerentúli rendezvényekkel.

A héten az EFOTT-ra látogattunk ki a Velencei tó partjára. Természetesen gyakorlott fesztiválozó lévén, előre érdeklődtem a helyszínre való bejutásról és a jegyekről. Többszöri próbálkozásra nagyon nehezen sikerült kétsoros emailben egy semmitmondó választ kapni, szó szerint idézek:
“A Fesztivál adottságaihoz mérten, ugyanaz a belépési mód lesz számodra is elérhető, mint a többi Fesztiválozó számára. A napijeggyel kapcsolatban megtalálsz minden információt : https://efott.hu/info/jegyinfok/ oldalon megtalálsz.”
Ez azért nem volt túl biztató. Az oldalon annyi volt elérhető, hogy kerekesszékeseknek nem kell fizetni, de a kísérőnek igen. A rendezvény előtt pár nappal megjelent, hogy a kijelölt parkoló a bejárattól több mint 3 kilométerre található, de van buszjárat ami a főbejárathoz visz. Nem kellett sokat töprengünk rajta, hogy a busz vajon akadálymentes lesz-e, borítékolható volt, hogy nem. Az egyetlen lehetőség az volt, próbálkozzunk a bejáratnál.

Akkor következzék az első összehasonlítás. Az USA-ban egy hasonló szintű rendezvénynél teljesen egyértelmű, hogy a bejáratnál található pár tucat akadálymentes parkoló. Az is biztos, hogy fizetni kell érte, meg az is, hogy a jegyért is teljes árat fizetünk, hiszen azt az élmény kapom mint más. A jegyek ára hasonló a magyarországihoz, maximum a jegyértékesítők dolgoznak arcpirítóan magas plusz költségekkel.

Az EFOTT felé vezető út bejáratát egy rendőrautó torlaszolta el. A nem túl barátságos rend őre nagyon hamar elzavart minket, hogy ide ugyan se be nem hajtunk se meg nem állunk. Kérdésünkre, hogy akkor hova, már elég ingerülten közölte, hogy az őt nem érdekli. Nem ő a rendező. Utólag, amikor már autó nélkül jártunk erre, látható volt, hogy rengeteg hely volt parkolni arrafelé, akár a bejáratnál is, anélkül, hogy bárkit is zavarna.
Továbbhajtva a főúton kb. 750 métert, minden közterületen ideiglenes várakozni tilos táblák voltak. Mivel a KRESZ szerint a parkolási igazolvány ezt feloldja, megálltunk az első lehetséges helyen. Az ott táborozó rendező egyetemista lányok számon kértek minket, de hamar elfogadták az igazunkat, mindezt nagyon kedvesen és sok empátiával.
Következett a túlélőtúra, 750 méter egy forgalmas úton, majd még ennyi aszfalton és a vége bombakráterekkel megszórt, kvázi kerekesszékkel járhatatlan murvás út. Az összes rendező nagyon kedves volt, ezzel semmi gond nem volt.
Több akadályt leküzdve eljutottunk a nagyszínpad elé. Összesen még egy kerekesszékes srácot láttunk, akit hárman segítettek előrejutni. A tájékoztató táblák teljes hiánya miatt beleszaladtunk egy morcos nénibe, aki közölte, hogy itt csak a rendezők mehetnek be, természetesen az volt a legrövidebb út. Visszafordulva ismét át kellett törni a krátereken és köveken.
Más fesztiválon is jártunk Magyarországon az elmúlt 4-5 évben, a helyzet mindenhol ilyen elszomorító volt, bár ha volt ismerősünk, néha még azt is megengedték, hogy a fősátor mellé parkoljunk közvetlenül. Lehet minden fesztiválra kell egy ismerős szervező? Úgy látszik, csak ez a megoldás.
Nagyszínpad, gyülekező tömeg, egyre kevesebb színpadot viszont egyre több feneket kezdesz el látni. A végén maradnak a fenekek és már a kijelzőket se látod, pedig hallássérülteknek még jelbeszéddel is segítenek. A gyerekeket a szülők a nyakukba veszik, a már nem szomjas egyetemisták is egymás nyakában, hiába néztem sóváran körbe, nekem aznap nem volt szerencsém, nem járt arra egy súlyemelő csapat. Az USA-ban rengeteg fesztiválon emeltek a tömeg főlé. Nem állítom, hogy a világ legbiztonságosabb dolga, de ugye van az mennyiségű alkohol …Apropó alkohol. Elég fura úgy bulizni, hogy a sofőr még egy kortyot se fogyaszthat. Ez az USA-ban 8 ezrelék véralkoholszint. Az két üveg sör vagy két pohár bor, és sokszor elég is annyi.
Hogy működik mindez mondjuk Hollandiában? Van egy kis méretű kb. 1.5 méterrel megemelt dobogó a színpad egyik szélén, senkit se zavarva, ahova mozgáskorlátozottak és kísérőik felmehetnek. Jár hozzá még egy biztonsági őr, aki a már nem szomjas ép látogatókat a koncert során eltéríti azon szándékától, hogy felmásszanak a kerekesszékesek közé, sőt még a rendezvény végén ki is kísér konvojban. Hollandiában is ihatsz egyet a koncert alatt, és utána kocsiba ülhetsz ha már felnőtt vezető vagy.

Visszatérve Magyarországra, hasonló tribün itt is van a VIP részen, de ha simán ki is tudnád fizetni a jegyet, a lépcsők sokaságán semmilyen módon nem jutnál fel.
A fesztivál vendéglátó egységei egyáltalán nem voltak kerekesszékkel megközelíthetőek, vagy a magas pultok, vagy lépcsők, de leginkább a nehezített terepviszonyok miatt. Akadálymentes mobil WC-t nem találtam, lehet hogy volt, de jól eldugták.

Nehéz így felhőtlenül elengedned magad, hiszen másra se tudsz gyomorgörcsben gondolni, mint hogy vajon milyen újabb akadályt kell majd a következő pár percben leküzdened. Pedig ez az előadókon nem múlik, ők 100%-ot teljesítettek.

Egy vágyam lenne csak. Szeretnék teljes árat fizetni egy fesztiválért és azt a szolgáltatás kapjam mint mindenki más.

Anyukák a strandon ügyelik a rendet a gyerekhomokozó körül. Az egyik lurkó egyszer csak elkezdi szórni kis lapátjával a homokot kifelé, nem a megszokott rend szerint befelé a homokozó peremén belül. Anyukája felpattan és rákiabál:
“Kisfiam, mit csinálsz?! Viselkedj már normálisan!”
A gyerek pedig pislog, igyekszik értelmezni a hallottakat, és ezen fogja emészteni magát 45 éves koráig, hogy hogyan kellene normálisan viselkedni. Vajon mikor viselkedik úgy normálisan, hogy az az anyukájának, később a társadalom más őt körülvevő tagjainak megfeleljen, és őt normálisnak tartsák? Talán még pszichoanalitikushoz is eljut, és kivesézik ezt a témát, mert bizony csak nem jön rá (ő se), mikor, kinek, mit jelent a “normális”? Mik a normák? Ki állítja fel őket? És kiknek?

De ne menjünk messzire, nézzünk szét a saját házunk táján. Egy kis egyesületen belüli körkérdésben megérdeklődtem különböző életkorú és élethelyzetben élő, okos, intelligens tagjainktól, szerintük mi a “normális”? Nem kaptak semmi támpontot, csak azt kértem, magát a kifejezést értelmezzék.
Nézzétek csak milyen érdekes, és nagyon különböző megközelítések születtek:

“Egyéni preferenciák és értékrend szerinti én-közlés. Kívül és belül.”

“A normális az, ami a többség számára átlagos és elfogadható, úgy is mondhatnám szürke.”

“Ezt a szót úgy kéne kukába vágni ahogy van! Tök fölösleges, csak különbséget vág az emberek közé.”

“A normális az ami valójában működőképes, teljes egész.” 

“A normális az, hogy ha a hátrányunkból előnyt tudunk kovácsolni, és nem jajveszékelünk azért, mert hátrányban vagyunk.”

“Nem lehet azt mondani valamire, hogy normális. Mert neked is más a normális, nekem is más a normális, egy harmadiknak pedig lehet, hogy valami teljesen más a normális. De ez így van jól. Ilyen a világ.”

“Normális amit a társadalom nagy hányada elfogadottnak tekint!”

“Az a normális amikor a kerekesszékessel való közös vásárláskor nem a segítőt kérdezi az eladó.”

“Normálisnak azt tekintik, ami a társadalom döntő többsége szerint megfelelő, elfogadható, elvárható.”

“A normális lényegében azt jelenti, hogy kiszámítható, a káoszos világban valami ismerős nyugalmat és stabilitást nyújt. Enélkül a rendező elv nélkül sok minden nem működőképes.”

“Az a normális, ha az emberek nem néznek furcsán.”

Normális vajon ami eltérő a többségtől, például életstílusában, élethelyzetében, fogyatékosságában, szokásaiban, hajszínében, betegségében……?
Fordítva is kérdezhetem: nem normális a kerekesszékben ülő ember, aki nem jól hall, a bármiféle mássággal rendelkező, aki máshogy él, máshogy gondolkodik, másfajta elveket vall mint mondjuk 10-ből 7 ember?
Ha most azt mondod, hogy az a másfajta, ami a nagy többségtől eltér, akkor az milyen? A “nem normális” nem lesz jó válasz, hiszen már gyerekkorodban is megkaptad a tanító nénitől hogy “gyerekem, te nem vagy normális!” ha az iskolai órán felálltál 6 évesen, mert elég volt már 40 perce egyfolytában ülni, vagy ha közölted 11 órakor, hogy éhes vagy ennél egy falatot, ha esetleg kérdezés nélkül volt fontos (tán ráadásul okos) hozzáfűznivalód a mondandójához. És ezzel az volt a célja, hogy megszégyenítsen. Pedig te normális voltál, szerinted ma is az vagy, miért bántottak?

Nehéz kérdés ez a normalitás, bevallom még leírni se sikerül soha, állandóan nromálisat ír a kezem, javítgathatom folyamatosan. Tagjaink válaszaiból, és a rögtön kirobbant diskurzusból is kiderült, hogy lehet ezen vitázni, lehet ebből elképesztő jogszabályokat kreálni, lehet ezzel társadalmi csoportokat csak úgy kizárni, megbélyegezni, megszégyeníteni, vagy gyerekeket összezavarni a homokozóban, felnőtteket a közösségekben.

Véleményem szerint azonban
AZ EGYETLEN DOLOG AMI NORMÁLIS A VILÁGBAN AZ A TÉNY, HOGY LÉTEZNEK KÜLÖNBSÉGEK!

Az inkluzív társadalomban nem határozzák meg mi a “normális”, amelyre a társadalom minden tagjának törekednie kell, és amit mindenkinek teljesítenie kötelező. A különbségeket a társadalom gazdagításának tekintik, melyek nincsenek hatással az egyének alapvető részvételi jogára. A társadalom feladata, hogy olyan struktúrákat hozzon létre az élet minden területén, amelyek lehetővé teszik e társadalom tagjai számára, hogy szabadon mozoghassanak benne.

Sokaknak elkepzelhetetlen a nyaralás, főleg, ha kisgyermekes édesanya, édesapa, vagy fogyatékossággal élő sorstárs az illető. Jelentem, igenis vannak jó gyakorlatok az ilyen típusú szállókra vagy vendégházakra.

Például ilyen Balatonmáriafürdőn az a vendégház ahol jártam, amely anno egy lepukkant úttörőtábor volt. Ebből pár év alatt rittyentettek egy csodaszép Paradicsomba illő vendégházat, amely még egy nagyon nemes célt is szolgál: mentális és halmozottan sérült sorstársak támogatott lakhatását is megoldották, ahol az életük minden szegmense megoldott. Ott dolgoznak keményen és serényen, a hatalmas területet is  – segítséggel ugyan – de ők művelik meg, és kézműves portékájukat is láthatják az ide betérők.

A balatonmáriai vendégház 30 szobával rendelkezik ebbol 12 teljesen akadálymentes, a fürdőszobák is. Eszméletlen nagy precizitást, tisztaságot tapasztaltam és olyan akadálymentesítési jó gyakorlatot, hogy csak na!

Itt jegyzem meg, hogy most aztán nagyon büszke vagyok arra, hogy a People First Egyesület tagja lehetek, mert ezáltal jobban megtanultam az akadálymentesség szemüvegén keresztül szemlélni kis hazánkat.

De lássuk miért is kuriózum ez a hely:
kültéri-beltéri játszótér van, pótágyazható szobák kisággyal, nagy közösségi terek, felszerelt tornaterem, szabadstrand, pazar panoráma, udvarias kiszolgálás, maximális segítőkészség. A precizitás abban nyilvánul meg, hogy mindennek meg van helye, mérnöki pontossággal.  Balatoni körülményekhez képest nem nagyok az áraik.  Ha már az áraknál tartunk a sajtó orgánumokkal ellentétben én azt tudom mondani, hogy egyáltalán nem nagy a drágaság maximum az nem mindegy, hol fogyaszt az ember. Ahogy láttam inkább a turisztikai látványt és a helyszínt kell megfizetni és nem a gusztusosabbnál gusztusosabb étkeket, itókákat. Pl. egy sima lángos Balatonmáriafürdőn 500 Ft, Badacsonyban már 700-800 Ft, csak a töltött lángosok kezdődnek 1000 Ft-tól. Bár tudom, hogy az ember fizetőképessége a pénztárcájának a vastagságától függ. Embere és a keresete válogatja, hogy mennyit tud kiadni.

Az egyik barátnőmmel, Sétáló Orsolyával azért próbáltuk meghódítani kétszer hajó fedélzetét is, elmerészkedtünk a magyar tenger habjaira. Az első megmérettetésünk az volt, hogy a szállásunk és a kikötő között kb. 1-1,5 km volt, és mivel időre mentünk és még ráadásul hol hőség, hol nyári zápor is akadályozta a közlekedésünket, ezért úgy határoztunk, hogy segítségül hívjuk a lila színben pompázó 4 kerekű kevésbé “jó barátomat”, a manuális aktív kerekesszékemet, aminek a tolásába sokszor segített Orsi. Ezt ezúton is köszönöm Neked Orsi. Anyait, apait beleadtunk a nagyobbnál nagyobb kihívások láttán.
Joggal kérdezhetitek, hogyha a szállásunk és a környéke akadálymentes, akkor miért voltak nehézségek? Egyszerű a válasz, mert hál’ Istennek nem használom életvitelszerűen a kerekesszéket csak hasonló helyzetekben, mint ez a nyaralás vagy nagyobb kirándulásokkor, hogy ne tartsam fel a környezetemben lévő emberek tempóját. Az egyik szembeötlő probléma az volt, hogy hiába volt szépen lekövezve az útvonal, akkor is hol jobbra, hol balra húzott a kocsim kereke, így mindig ellen kellett tartanunk, de ez nem egy akadálymentesítési hiányosság, hanem az adott a helyszín adottsága. Ennek kapcsán felmerült bennem, hogy lehet, hogy el kellene végeznem egy kerekesszékeseknek szóló önálló életvitel tanfolyamot, ahol megtanítják zökkenőmentesebben kezelni ezt a járgányt? Mindezt azért, hogy ne legyek kiszolgáltatva más emberek segítségének. Bár tudom, hogy segítséget kérni nem ciki, de azt is tudom, hogy egy egész álló héten szkanderozni a kerekesszék és az útburkolat okozta akadályokkal….háááát…. embert próbáló. Jövőre már tudom a megfelelő megoldást a tanfolyam elvégzése mellett.

Mindezek ellenére én biza’ lefoglaltam jó előre a nyaralást annyira tetszett, és azon is gondolkodtam, hogy ha lehet önkénteskedem majd szabadidőmben a vendégháznál. Ez is egy élettapasztalat lesz.

A másik, amit elhatároztam, hogy elkezdem bejárni hazánk összes akadálymentes szállását, csak hogy tapasztalhassak, lássak, halljak, jól érezzem magam és még eközben ismeretségekre tehessek szert.

(A szállás neve elérhető Gyöngyinél, érdeklődj a pfpecs@gmail.com-on, vagy itt kommentben. )

Mit tudtam az akadálymentes turizmusról? Nos, alig néhány évvel ezelőttig szinte semmit. Pedig egyre határozottabban látható, hogy létezik, és van rá igény – valamint számomra tanulnivaló.

Azt láttam azért, hogy nem tud mindenki túrázni, kirándulni, utazni, aki szeretne vagy extra előkészületeket igényel, mindenféle többletköltségekkel és ezt szomorúnak találtam. Akkoriban, ha a 15 kilométeres túrából 34 lett, vagy a terep nehezebb volt a vártnál, nem volt nagy baj, legfeljebb nem kellett elringatni utána és másnap kellemes izomlázam volt. (Bár a meredek terepet sosem szerettem.)

Pont időben érkeztek meg hozzám az információk a témában, amikor az egészségem megromlott, már javában ismerkedtem a fogalmakkal, lehetőségekkel. Most már meg kell gondolnom, hogy öt kilométert szeretnék-e megtenni, vagy megy vajon a tizenöt is, mit-kit vigyek magammal az útra? Esetleg maradjon inkább a kirándulás ábránd és maradjak szépen otthon?

Pár hónapja barátokkal kirándultunk, kértem, hogy szelídebb ösvényeket válasszunk az állapotom miatt. Ezt a kérésem sajnos nem sikerült megérteni és teljesíteni, de a társaság becsületére legyen mondva, segítettek kúszni-mászni, engem vonszolni, hátizsákot hozni, megvárták amíg levegőt kapok – viszont ettől nagyon rosszul éreztem magam, és a plusz megterheléstől is. Úgy éreztem, púp vagyok a társaság hátán, hátráltatom őket, rontom a hangulatot, a saját elromlott hangulatommal is. Minden igyekezet ellenére ez egy nagyon rossz emlék lett végül.

Még mindig sokszor megesik, hogy rendezvényen, programon az egészségi állapotom miatt nem veszek részt, vagy azért, mert nem ismerem a körülményeket, a terepet – vagy mert ismerem és nem megfelelőek. Rossz érzés, hogy gyakran hamar haza kell indulnom valahonnan a kimerülés miatt, mert adott helyen nincs lehetőség megpihenni.

2019-ben egyszer szállodában kellett töltenem egy éjszakát. Nos, más fogalmaink vannak a „csendes szoba” mibenlétéről, és volt ott egy számomra irdatlan lépcső, valamint egy nehezen nyitható főkapu. Ha többet tudtam volna a lépcsősorról, földszinti szobát kértem volna… félig-meddig heccből a recepciósnál érdeklődtem arról, mennyiben akadálymentes a hotel, sajnos nem volt tájékozott. Célirányos kérdésekből kiderült, hogy gyakorlatilag nem akadálymentes a szálláshely. Cserére nem volt lehetőség, lift nem volt az épületben.
Azóta volt már részem felhasználóbarátabb szálláshelyen megszállni (itt volt teljesen akadálymentes apartman is), és remélem még sokszor találok majd nekem megfelelő szállást, ha az élet úgy hozza. Most már tudom, hogy miket kell megkérdeznem és hogy hol tudok még utánanézni adott helynek.

Na de hogy tud egy magamfajta kirándulni? Milyen az, amikor akadálymentesen kirándulok? Csodás! 

Különösen, ha például az Akadálymentes Pécs adatbázisban (https://peoplefirst.hu/helyszinek/) előre tudok tájékozódni. Meg tudom nézni, hogy kivel együtt tudok menni (tud-e jönni például kerekesszékes, vak embertárs), át tudom gondolni, hogy miket vigyek magammal (kell például kisszék, vagy elég lehet a polifoam ülőpárna, mennyi-milyen extra gyógyszert vegyek be, vigyek).
Egy ilyen útvonalon akár egyedül is bátran elindulok – de társaságban mindig jobb, pláne ha az a társaság sokszínű, inkluzív. Kapok és adok segítséget, jó élményeket szerzek és másnap meg tudok mozdulni.
Megfizethetetlen!

Legutóbbi kalandnapomat extra doppinggal kezdtem, a várható terhelésnek megfelelően igazítottam a gyógyszereimen és a reggelin, összepakoltam „a játékaimat”. Az első kaland a vártnál nehezebb tereppel indult, de végül időben célba értem, nem lett baj, megpihentem, testileg-lelkileg feltöltődtem és visszafelé egy kedves család elhozott autóval. Minden kellemes pillanat ellenére aggódtam, hogyan fogom bírni és hogy marad-e erőm a második kalandhoz? Az akadálymentes rész ezek után extra jólesett, kocsiban-buszban megpihenés után a terep nagyjából sík volt, meg-megálltunk árnyékban pihenni, egymást megvárni, padra leülni, enni-inni, beszélgettünk, játszottunk – „épek”, fogyatékossággal élők, tartósan betegek, változatos korosztályok, emberek és állatok együtt. 
Segítettük egymást ahol és amiben kellett, legjobb képességeink szerint. 

Ezekkel a könnyítésekkel a napot végül több, mint 13 kilométer gyaloglással fejeztem be (bár még mindig izomlázam van, ez jó érzéssel tölt el) – ha az első kaland rázósabb, vagy nem jól készülök fel, a második kaland meg sem történt volna, amit nagyon sajnálnék.