Blogláncunk mai darabját Katitól kaptuk, aki az első rémület után meglepő és nagyon szimpatikus megoldást talált a bezártság érzés ellen. Olvassátok Kati történetét:

Az én történetem:

Az első karantén kezdetén nagyon megrémültem. Mi lesz itt? Megbetegszik idős anyukám? A lányaim? Az unokáim? Velem mi lesz? Hogyan fogok digitálisan tanítani?

Ezernyi  kérdés és félelem forgott bennem. Bezárva és elszigetelten éltem.

Ezzel együtt jött a depresszió. Meg a karanténkilók. 🙂

-Kati! Szégyelld magad! Te teszed tartalmassá vagy tartalmatlanná az életedet! Keresd a lehetőséget! Mi az, ami boldoggá és tartalmassá teszi az életedet?

Mostani láncszemünkben Molnár Gyöngyi nagyon jó kis ötleteket, módszereket oszt meg a bezártságban élőkkel motiválásként, buzdításként. Olvassátok és írjátok meg, melyik válik be legjobban Nálatok!

„Amit nem ismerünk, amit újnak látunk, a nehézség álarcát ölti magára. Mivel valószínűleg képtelenek vagyunk arra, hogy megoldjuk, évekig ugyanazt minősítjük “nehéznek”, ami pedig már régóta nem ismeretlen vagy új, csupán ismétlődő és félelmetes. A félelem és a rettegés, amit valami új előtt érzünk, nem segít, hogy felülkerekedjünk a nehézségen. Éppen ellenkezőleg, a nehézségeket akkor fogjuk legyőzni, ha a félelemnek egy szikrája sem marad bennünk.” ( Delia Steinberg Guzmán )

Hála Istennek és a családomnak elmondhatom, hogy olyan kiváltságos helyzetben vagyok, hogy mozgáskorlátozottként egyedül élek immáron több mint 13 éve, és éppen ezért nem úgy élem meg a karantén okozta bezártságot, mint mondjuk egy szociális otthonban élő sorstársam. Ezért először nem igazán értettem, hogy hogyan illek a People First Egyesület Láncblog-jának láncszemekből álló mozaikképébe, ha a bezártságról van szó. Abban biztos voltam, hogy nagyon megtisztelő, hogy rám gondoltak. Úgy gondoltam… hmmm! Ez a felkérés talán azt jelzi, hogy nem én leszek a leggyengébb láncszem.  Sőt itt egyáltalán nem beszélhetünk leggyengébb láncszemről, sokkal inkább minden láncszeme ennek a láncolatnak egy erős pillére lehet az összefogásnak. Ha több embert homlokon csókolja múzsája, akkor akár közösen hatalmas erőt, kitartást, dinamizmust is képviselhet. S ez az
elsöprő energia górcső alá veheti a karanténban és annak viszontagságában szenvedő emberek különböző nehézségeit.

A bloglánc közösségének kohéziója akkora lesz, hogyha egy óriási vihart kavar. A vihar a bloglánc gépezetében nem csak „homokfelhőt” képezhet a szakemberek szeme előtt, hanem pont ellenkezőleg, megtisztíthatja a homályosságot okozó szennyeződéstől ezeket a
szemeket. A segítő szándékot érzem ebben láncolat-folyamban és nem a bántó kritizálást, ezért én is kapcsolódom ehhez a nemes gesztushoz.

Mint ahogy a fentiekben már megemlítettem, olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell rákényszerülnöm a szociális otthoni létre. Éppen ezért úgy érzem nekem itt inkább motiváló, buzdító, erősítő gondolatokkal kell támogatnom az írásommal azokat a sorstársaimat, akik a szociális otthonok négy fala közé vannak szorulva. Nehéz ezt a buzdító szerepet betöltenem, a szociális otthonok falain kívül lakóként, de talán nagyon
fontos,hogy az ép testben, ép hogy élek filozófiája helyett, az ép testben ép lélek eszméjét kövessük, így képesek leszünk megtartani a „józanságunkat” és a járvány időszak előtti énünket, napi rutinunkat stb.

Hogyan tegyük ezt? Nekem bevált módszer a mindenféle élethelyzetem, tapasztalatom, az adott szituációban megélt érzelemvilágom megélése, kiírása. Ez számomra megeleveníti és egyben eltompítja az elhatalmasodni látszó rossz érzéseket. Az írást mindenütt lehet űzni, egy ürességtől kongó szobában is. Ha segítségre szorul valaki az írásban fizikai okok miatt, akkor akár diktálással pótolni lehet. A diktáláshoz már nem kell manapság egy másik ember segítsége, hiszen minderre ott van az android vagy okos telefon, amely ezt a funkciót betölti.

A másik módszer pedig az olvasás. Az olvasás kapcsán csak úgy szárnyalhat a katartikus élménytől az ember, amelyet szintén papírra vethet.

A harmadik mentsvára lehet a bezártságnak, a különböző platformok használata, akármennyire is ódzkodunk tőle a túlzott személytelensége miatt. Ezeken a platformokon vagy nyilvános közösségi oldalakon számtalan kapcsolati tőkéhez juthatunk, és közben hasznosan és kellemesen töltjük el a végtelennek tűnő időt.
A fenti eszközöktől idegenkedőknek üzenem, hogy az elektronikus világnak van számtalan előnye is. Összeköthet, megerősíthet, megalapozhat kapcsolatokat. Nemcsak megismerhetsz dolgokat, technikákat, nóvumokat, hanem Te is megismertetheted magadat másokkal.

A Corona vírusból adódó krízishelyzet egy számunkra ismeretlen, megfoghatatlan világot hozott létre, amitől alapvetően fél az emberiség. Ez a szituáció egy nehéz állapotba sodort minket. Igen ám, de ezeket a nehézségeket akkor tudjuk legyőzni, ha valóban a félelmünk egy szikrája sem marad bennünk. Ezen a félelmen vagy ad abszurdum pánikhelyzeten úgy tudunk úrrá lenni, ha valami „segédeszközhöz”, hasznos tevékenységhez nyúlunk, félretéve az új technológiákkal szemben érzett ellenszenvünket.

Az egyik ilyen „segédeszköz” legyen a People First által kitalált és terjesztett BLOGLÁNC. Ha sok „LÁNCSZEM” összefonódik, egy erős kötelékké alakulunk át, és egy EGYSÉG-LÁNCOLAT fűződik BELŐLÜNK TENNI AKARÓ EMBEREKBŐL!!!

Blogláncunk következő darabját a lehető legautentikusabb szerzőtől olvashatjátok: Balogh Roland jelenleg is teljes intézményi zártságban él, immár másodszor a Covid járvány alatt. Sőt, ő az, aki a bezártságon belüli bezártságot is gyakran megéli, mivel kórházi kezelés miatt rendszeresen kéthetes szobafogságra ítéltetik. Roland egy érdekes párhuzamot fedezett fel a jelenlegi, és egy igen régi helyzet között. Olvassátok, izgalmas!

A bloglánc ötletét és tartalmi leírását olvasva egy aktuális párhuzam jutott eszembe. A 2019 végén kezdődő COVID-19 vírus elterjedése, és mai napig (2020 november 17) tartó tombolása. Az azóta hozott védelmi intézkedések, szabályok és ezek végrehajtását nem kétségbe vonó emberek hozzáállása.

Meglepődve és átérezve tapasztaltam egy idén vászonra vitt film hasonló súllyal rendelkező történetvezetését. Ezen film is megtörtént eseményeken alapszik. Törvényeken, szabályokon amik elméletileg az emberekért, emberségünk megőrzése érdekében lettek hozva. Az említett film címe “A chicagói 7-ek tárgyalása”.

Jelen helyzetünkben is megannyiunktól veszik el alap emberi jogainkat. A szabad helyváltoztatást, a szólás szabadságát, a rendszer kétségbevonását.

52 év telt el azóta, de úgy tűnik a történelemből nem tanulnak az emberek.

Így ajánlom mindenkinek e filmet akik napszemüvegben élik a mindennapjaikat, és akiknek lassan vakságot okoz az alaptalan törvények sugárzó fénye.

A filmet a Netflixen megtaláljátok, vagy ezen a linken:

https://port.hu/adatlap/film/mozi/a-chicagoi-7-ek-targyalasa-the-trial-of-the-chicago-7/movie-215062

Most egy olyan láncszem következik a blog sorozatban, ami nagyon sokaknak nyújthat erőt! Olyan lelki nagyságról tett tanúbizonyságot szerzője, amilyet csak ritkán láthatunk/olvashatunk. Az írás engem megrendített, napok óta visszajárnak a gondolataim rá, és az amúgy is meglévő tiszteletemet Ágota felé tovább emelte. Óriási boldogság, hogy a szerző maga úgy érzi, hiába történt mindez viszonylag régen, a mostani bloglánc talán segített számára végleg lezárni a bezártság élményt. Olvassátok Vida Ágota fantasztikusan szép/megrázó/tanulságos/kitartást nyújtó sorait! ?

– Nem. Nem mondta senki? – és a sürgősségiről elindulunk az osztályra: hematológiai onkológia, Station Holthusen, Klinik für Innere Medizin, Universitäts Klinikum Freiburg.

Bevezetnek egy szobába: kétágyas, külön WC és zuhanyzó, televízió mindkét ágy felett. Udvarra néző, nagy ablakok.

Az utcára, udvarra nem szabad kimenni, de a folyosóra igen. Sőt kell is. Hogy mozogjak. Ja, de csak maszkban, hiszen nem működik az immunrendszerem. A fitnesz gépeket használjam bátran.

Szobatársam egy idős néni. Haldoklik.

Emésztem a helyzetet. Két nap múlva leszek 27. Néhány napja érkeztem Németországba, hogy meglátogassam bátyámat és családját. Az életem Japánban maradt. A hátizsák amivel jöttem, most a bátyám pincéjében kuksol lezárva, atkákkal tele, amiket egy szingapúri szálláson szereztem be. Nincs semmim, még tiszta ruhám se. Ami épp rajtam van az a sógornőmé. Barátaim a világ minden táján, a család Pécsen, kivéve a bátyám, a felesége és a két pici gyereke.  A gyerekeket nem fogom sokat látni, mert olyan picik, hogy be sem jöhetnek ide.
Az udvart bámulom a zárt ablakon keresztül. 

Átraknak egy egyágyas szobába. Mindenkinek jobb így. Felkelni már nem tudok.
Az orvosok és az ápolók mindent megtesznek értem. Egyikük minden éjjel a szobámban írja meg a papírmunkát, hogy addig se legyek egyedül. Másikuk egy papírbohócot hoz be és kiteszi az ágyammal szembeni falra. A kislánya készítette. Nagyon megható. Nem is igazán értem, mivel érdemeltem ki ezt a sok kedvességet.

– Szomorú történet – mondják a bátyámnak.

Aztán megtörténik a csoda: immunrendszerem váratlanul bekapcsol. Mégis maradok még. Station Holthusen ünnepli a sikert.

3 hónap telik el, mire újra kimehetek a szabadba. El sem akarom hinni amikor az ápoló hozza a kerekesszéket és segít beleülni. Tudok járni, de nincs erőm az udvarig elmenni. Már nyár van, baba kacsák a kórház kertjében lévő tavon. Gyönyörű minden. Mintha valami rémálomból ébrednék. A túlélésre koncentrálva elfelejtettem hogy van élet a kis steril szobán túl is.

Elérkezik a csontvelőátültetés ideje. Újabb két, esetleg három hónap bezártságra készüljek.
Hónapok óta „vendégeskedem” itt, hosszabb-rövidebb szünetekkel, és szinte elfelejtem, hogy ez egy kórház. Az itt dolgozók kedvessége, figyelmessége, közvetlensége kárpótol a sok veszteségért.  Amikor éppen jól működik az immunrendszerem szabadon jöhetek-mehetek. „Hotel Husen” – viccelődünk gyakran az ápolókkal és a nővérekkel. Megszerettük egymást és hálás vagyok nekik mindenért amit értem tesznek.

A csendben megnyílik egy másik dimenzió, ahol béke van. Megmagyarázhatatlan béke. Elönt a szeretet. Nincs bennem harag vagy keserűség, csak végtelen elfogadás és szeretet.

A csontvelőt infúzióban kapom, pont mint egy vérátömlesztést. Azt mondják meg fogja találni a helyét. Megilletődve nézem, ahogy csöpög.  Egyszerre nyűgöz le a tudomány és természet zsenialitása.

És ott az ismeretlen donor. Nem értem miért hoz ekkora áldozatot értem valaki akit soha nem is láttam.

A csontvelő megtapad, kezdek kijönni a mély völgyből. Nem zavar, hogy nem mehetek ki, örülök, hogy kaptam még egy kis időt, hogy még vagyok.
Az ablakon át figyelem a természet változását. Éjszakánként ha nem tudok aludni, hallgatom a csendet. A halál közelségében szertefoszlik minden türelmetlenség, elégedetlenség.

A hosszú bezártság után megijeszt a szabadság. Ősszeszavar a végtelen lehetőségek gondolata.